Az adakozás áldása

Textus: 2 Kor 9, 6- 9 „Tudjuk pedig, hogy aki szűken vert szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten. Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.”

Kedves gyülekezet Keresztény testvéreim!

Nemrég az iskolában a gyerekekkel a polgári törvényekről tanultunk az ószövetség világából. Meglepte őket a rabszolgaság intézménye, de főleg az a tény, ami a héberek, zsidók világában kötelező volt, a héber rabszolga a hetedik évben visszanyerhette a szabadságát. Vagyis a gazda kötelezve volt a törvény által, hogy 6 évig dolgoztassa a rabszolgáját, de a hetedik évben fel kellett mentenie. S a szolga számára ez egy hatalmas adomány, jótett volt, ami által újból kezébe vehette az saját életét. Dönthetett, határozhatott, melyik irányba haladjon az ő maga és családja élete.

Emlékszem gyermekkoromban több alkalommal fogadtunk napszámosokat, amikor az elvégzendő munkát idejében nem tudtuk elvégezni. Természetesen mellettük voltunk, s ugyanúgy dolgoztunk mi is, talán még jobban, hogy a megcélzott munka el legyen végezve. S jól esett, ha az est közeledtével akár a kapálásban, akár kaszálásban a végére értünk. Mert az idejében elvégzett munkának nincs párja. Szülőfalumban még gyakorlatban volt annak idején a kaláka. Főleg széna készítéskor segítettünk egymásnak a kaszálásban, hogy egyszerre száradjon fel a széna, s lehetőleg az eső elől idején lehessen hazavinni, az állatok számára télire előkészíteni.  De ilyenek voltak a cséplések is, asztagba rakták a gabonát, s régi gépekkel csépelték ki a kenyérnek valót, ami egy esztendőre biztosította embernek és állatnak az élelmet.

A szüretelésnek is megvolt a csodálatos varázsa. Volt a amikor a szekér derekába a szőlőt beleöntötték, s úgy szállították haza kipréselni. Később kádakba, majd zsákokba szedtük le, s így került a pincébe, gazdasági épületbe, a prés alá. A völgyek domboldalain csengtek a szebbnél szebb énekek, talán nem is ismeri már az én nemzedékem, s ebben a hangulatban valami csodálatosan szép volt, a szüret, az elvégzett munka.

A csűrőkben kukoricát bontottunk, hajaztunk, a napraforgót vertünk, szintén a rokonok és szomszédok segítségével. Nem is kellett hívni őket, sokan érezték, hogy ott van a helyük, segíteniük kell azokon az estéli órákon. Gyümölccsel, alma lével, pánkóval, palacsintával kínáltuk meg ilyenkor a vendégeket. Ha valakinek pórul járt az állata és le kellett vágni, mert sérülést szenvedett a legelőn, akár tehén, vagy éppen disznó volt, akkor kihirdették a faluban, s mindenki tehetsége szerint megvásárolta azt a pár kiló húst, mellyel elsősorban segíteni szeretett volna az érintett családon.

Ma már nincsenek hasonló alkalmak, vagy egyre ritkábbak. El vagyunk magunkkal, a családunkkal, s nincs szükségünk a másikra, sem a segítségére, sem a jelenlétére. Lassan elhidegülünk egymástól, eltávolodunk, s megfeledkezünk az őskeresztények egyik igencsak összetartó erejére az adakozásról. Mert mit is adhatnánk ma egymásnak. Pénzből mindig kevés van, az időnk is be van osztva, a figyelmünk ezer felé van irányítva. S mi lassan magunk maradunk saját bajunkkal, nyomorúságunkkal, akár nélkülözésünkkel. És ez így egyáltalán nem természetes. Isten nem erre küldött el bennünket, Jézus nem így értette a felebarát hívatását. És valljuk be, még mi magunk is, ha őszintén elgondolkozunk, nem érezzük jól magunkat csak akkor, ha, amink van, azt meg is tudjuk osztani elsősorban a szeretteinkkel. De mindazokkal, akikkel összehoz az Isten, és útjaink keresztezik egymást. Mert valami csodálatos dolog segíteni. A legtöbbször az adakozónak, aki időt, energiát, vagy éppen tudást, anyagiakat ajánl, fel szinte semmibe sem kerül. Csak a jó szándékába, a figyelmességébe, az érintettségébe. Keresztényi életünk egy igencsak nagy kihívása az, amikor le tudunk mondani önmagunkról, és át tudjuk adni magunkat az Istennek. Én többször tettem fel magamnak a kérdést, vajon így kell- e lelkésznek lenni? Jól végzem- e a munkámat? Istennek és embereknek tetsző életforma- e, ahogyan én élek. Tudok- e segíteni a bajba jutottakon? És mindig késztetést érzek, hogy adjak magamból, időt, tudást, energiát, akár anyagiakat. Kimondottan öröm az én számomra, amikor mások is megérzik, hogy milyen felemelő élmény ezt a közösséget gazdagítani, ahogyan ezt az elmúlt héten és időszakban is megtapasztaltam több alkalommal is, amikor felhívtak telefonon egy- egy adomány bejelentésére. Ezeknek fényében szeretném a szentírási verseket értelmezni és életünkre rávetíteni. Mert hitem szerint az adakozás áldásáról beszél itt Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek.

I.” „ Tudjuk pedig, hogy aki szűken vert szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.”  Az 1980- as években gyermekként láttam, hogy biza a kollektívben sok vetés nem kelt ki, legyen az akár búza, répa, vagy éppen len. Talán nem is a termés volt a legfontosabb, hanem papíron a terv végrehajtása. Bizonyára sem a föld minőségét, sem az adottságait nem vették figyelembe egy-egy növénytermesztésre nézve. De lehet nem is volt ez fontos, csak a parancs végrehajtása. S a szűk vetéseknek az lett az eredménye, hogy kora tavasszal biza a teheneket naponta szállították a vágóhídra, mert már felállni sem tudtak. A szűk vetéseknek és a helytelen gazdálkodásnak, vagy éppen az ország politikájának az lett a vége, hogy a húst, kenyeret és nem kell, mondjam alapvető élelmiszer cikkeket porcióra adták, s hosszú sorok kígyóztak az üzletek előtt már kora hajnalban. Ez a szűk vetés és aratás a lélek világára is igaz. Aki nem foglalkozik önmagával, nem ismeri fel önmagát ebben az életben. Nem találja meg Isten segítségét, vagy imádságaival nem tudja a vetést és aratást befolyásolni, az ma is szűken marad, mert eltékozolja az Istentől kapott ajándékait. A bőség mindenki számára adatott, nem kell dúsgazdagnak lenni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat ezen a földön. S az adakozásunk által magunkat minősítjük, mert a fölöslegből adunk, abból, a miből nekünk már sok van, amiben megáldott minket az Isten. Tenyeremben érzem ma is, amint megmarkolom a búzát és kezemben a sarlóval levágom, s egyre szaporodnak a kévék mögöttem. De azt is tudom, amikor csak szálakban lehetett összeszedni a termést. Ma is magamban hallom, amint mondják az idősebbek, kilenc kéve hány kalongya híres mondását. Vagyis 25 kévét sem tudott aratni, mert gyenge volt a gabona és szaporátlan az aratás. Ilyen az adakozás is, aki időben, energiában, elkötelezettségben sokat tesz, annak minden befektetett érzése többszörösen fog megtérülni.

II.” Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.”  Pál apostol itt nagyon lényeges dolgot fogalmaz meg. Az ajándékozás, az adomány a szívből kell, jöjjön. Itt nem az ész, az értelem a hangsúlyos, hanem az érzelem. Amikor a vallásos ember adományt tesz, nem egy embernek adja, nem is a közösségnek, hanem az Istennek. Isten mindent ismer rólunk. Az Ószövetség világában áldozati állatot mutattak be az Istennek. Az ember ezzel fejezte ki a tiszteletét és Isten dicsőítését. Vajon a mai ember miként áldozik az Istennek? Mennyit ad az Istennek? Összhangban van- e a szívünk az Istennel?  Annyi nehézség, annyi betegség, annyi széthúzás, és ellentét van a mai világunkban. És én minden nagyképűség nélkül állítom, hogy azért van, mert az ember elrugaszkodott az Istentől. Sem Istent, sem a felebarátját nem akarja megbecsülni. Állítom, hogy mindenki életében akkor az az egyensúly helyreállni, amikor rendezte Istennel és embertársával való kapcsolatát. A szív érzéseit el lehet nyomni. Ki lehet szolgálni ezt a világot, és ki is lehet használni ennek az életnek minden szenvedélyeit, örömeit és boldogságait. De tudomásul kell venni, Isten érzéseket is adott nekünk. Ha ezek el is némulnak egy időre, ha nem is adunk teret az érvényesülésüknek, egy idő után ezek az érzések feltörnek, körül vesznek, vádolnak, gúzsba kötik emberi valónkat. Ahogyan a szív pumpálja élő sejtjeinkbe az élethez szükséges vért, úgy az adakozás, az ajándék, a mások számára felajánlott idő is életet visz az érzéseinkbe, közösségünkbe. A jókedvű ember számára nincs lehetetlen. Ő nem az akadályokra tekint, hanem a megoldási lehetőségekre. S az élethez szükséges megküzdési technikák, nem csökkentik az ő érvényesülési vágyát, hanem fűtik, felvillanyozzák, energiát adnak a tovább folytatáshoz. Ilyenek az Ószövetségben a próféták elhívásai, de az Újszövetségben is azok a történetek, amikor Jézus csodákat tesz a gyógyulni vágyókkal.

III. „minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” Isten mindenki számára kirendeli a legszükségesebbeket. Ezek a fizikai élet létszükségletei. Ő benne van mindenben, mint ahogyan Sík Sándor fogalmaz:

 

Isten érkezése

 

 

S egyszer, mint a tiszta hold a vizen,

Mélyeimnek mormoló vizéből

Fölmerült az Élő Isten arca.

 

Hírnököt nem járatott előre,

Fullajtár sem harsonázta jöttét:

Nem mehettem hódolón elébe.

 

Még csak nem is kopogott az ajtón,

Még sem rezzent léptein a padló,

Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.

 

Halkan, halkan, mint beteg fiúnak

Ágya mellé simul édesanyja,

Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt.

 

Mindenünk, amink van Isten áldása folytán érkezik el hozzánk. Ezért tőlünk is azt várja el, hogy áldásait szétosszuk annak a világnak és közösségnek, melyben élünk. Bőségben élni valamit csodálatos dolog, mert ilyenkor nem hiányzik nekünk semmi. Mindenünk megvan, ami az életünk szerves részét képezi.

IV.” : Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké”. Isten jósága határtalan. Ő mindenkire gondot visel. Segíti a szegényeket, igazsága megmarad, mindörökké mondja az apostol. Ismerős Jézus viszonyulása a szegényekhez. Megesett a szíve rajtuk, mert ők éheztek és szomjúhoztak. Jézus pedig lelki eledellel látta el. Mert nemcsak fizikailag lehet éhezni, hanem lelkileg és szellemileg is. Hiszen sokszor sivár és kietlen a lélek és szellem mezeje is. És csodálatos, felemelő élmény meglátni Isten áldásait, mellyel lelkünket és szívünket tölti el. Rendszerek jönnek és mennek, de Isten igazsága mindörökre megmarad.

Nemrég olvastam egy kedves kicsi történetet, melyet megosztok ma Önökkel mai beszédemben.

Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletbe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek. Az üzletes megkérdezte tőle, hogy mennyit tud rá költeni. Az asszony ezt felelte: “Férjem meghalt a háborúban, semmit nem tudok fölajánlani, csak egy kis imádságot.“

     Az üzletes megvallotta utólag, hogy nem nagyon volt szentimentális azokban a napokban. A zöldségüzletet nem lehetett fönntartani imádságok alapján. Ezért így szólt: “Írja le egy papírra“, aztán folytatta munkáját. Legnagyobb meglepetésére az asszony elővett ruhája zsebéből egy papírlapot és átadta az üzletesnek, miközben ezt mondta: “Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekem ágyánál.“

     A zöldséges átvette a papírt, mielőtt fölocsúdott volna meglepetéséből, és aztán már sajnálta is, hogy ezt kérte. Mert mit tudna csinálni az imádsággal, és mit tudna rá válaszolni. Aztán egy ötlet fogamzott meg benne. A mérleg egyik tányérjára, a súlyok helyére tette a papírlapot anélkül, hogy elolvasta volna és így szólt: “Meglátjuk, mennyi élelmiszert ér az imádság.“

 

Legnagyobb meglepetésére a mérleg nyelve nem mozdult, amikor rátett egy kenyeret a másik tányérjára. Zavarában és meglepetésében újabb élelmiszereket rakott rá, amit csak elérhetett hirtelen a kezével, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, de sem sikerült neki. Arca elvörösödött és dühös volt, mert meglátszott rajta a zűrzavar. Végre így szólt: “Ez minden, amit a mérleg képes megmérni. Itt van egy zacskó. Tegye bele az élelmiszereket, mert el vagyok foglalva.“ Az asszony mélyet sóhajtva és könnyek között kézbe vette a zacskót és kezdte belepakolni az élelmet, közben ruhájának az ujjával törölgette a szemét. Még egy sajtot is odagurított neki.

Amikor az asszony távozott, az üzletes megvizsgálta a mérleget. Vakarta a fejét és meglepetésében fölfedezte a titkot. A mérleg eltört.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!  Isten ereje mindennél hatalmasabb. Engedjük, hogy ez az erő magával ragadjon, bennünket megváltoztasson. Szívünket érzővé, lelkünket nemessé tegye az ő dicsőségének tiszteletére. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc