Az élet kenyere

Textus: Jn 6, 33- 35 „Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki én hozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz nem szomjazik meg soha.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Gyönyörű és csodálatos napra ébredtünk. Bár az utóbbi napokban, hetekben egyre jobban lehűlt az idő, fellegek takarták el az eget, eső mosta a földjeinket, mégis őszi hálaadási ünnepünkön ragyog az arcunk, s hálával van tele a szívünk. Az őszi táj szín kavalkádja tölti be a szívünket, ha kint járunk a természet ölén. Az alma, a körte a dió, s megannyi gyümölcs, zöldség és termény hirdeti a jó Isten gazdag áldását. Beszél a munkánkról, a hozzáállásunkról, s mindarról az elkötelezettségről melyet a földet művelő ember mindennap megél. Lehet, csak én vagyok ennyire elfogult, de ez az ünnep a legközelebb áll a fölműves ember életéhez. Aki beszívja a föld páráját, látja hajnalonként a felszálló köd mögött kirajzolódó völgyeket és hegyeket, aki hallgatja a patakok, csermelyek vizének csörgedezését, annak a lelke mindennap megtelik az élet csodájával. Mert egy hatalmas nagy csodának vagyunk a részei, s úgy lehetünk annak megélői, ha mi magunk is tovább visszük, adjuk ezeket az apró csodákat. Őszi hálaadási ünnepünkre feldíszítettük a templomunkat, ide hozták híveink a felajánlásaikat, hogy egy kicsit megidézzük a múltat és együtt örvendjünk az idei termésnek. Mert az aranyló nap sugarai érlelték ki a rügyből, virágból a gyümölcsöket, méhek porozták be a gyümölcsösöket. Apró kezek, megpróbált vállak, a munkától megedzett testek művelték a földet, hogy egy évre újra élelmünk lehessen. Szinte nem lehet kifejezni, szavakkal elmondani az a hálát, amit ilyenkor érzünk, s mellyel tele van a szívünk.

A tegnap, amikor behozták a lelkészi irodába az úrvacsorai kenyeret, többet is, mint amennyit elfogyasztunk úrvacsora vétel alkalmával, a szoba tele lett a frissen sült kenyér illatával. És ez nemcsak éhessé teszi az embert, hanem felemeli egy másik világba, ahova mindig is vágyakozunk, a mennybe, az Istenhez. Ez a kenyér, és ez a bor is áldozat, mint minden alkalommal, megemlékező áldozat az édesapára és testvérre, a férjre és a nagyapára. Kiengesztelés, elfogadás, megbocsátás, az élet nagy örök kérdései fogalmazódnak meg benne. S áldozatot hozunk mi mindannyian, akik eljöttünk úrvacsorát venni, benne és által megtisztulni, erőt meríteni, jobb életet élni.

A tegnap otthon voltam egy keveset szülőfalumban, meglátogattam édesanyámat. S az otthoni táj megannyi emléket idézett fel bennem, mint ahogyan ti, akik itt vagytok a templomban szintén annyi emléket éltek át sok- sok élethelyzetben. S az őszi napfényben minden megszépült, a múlt, a jelen, de még a jövő is tele lett ígérettel.

Az elmúlt héten két személyt, férjet és édesapát temettünk, s bár tudom, hogy fáj, de még ilyenkor is mennyire hálásak lehetünk azért, hogy éltek, a család mellett voltak, dolgoztak, építettek.

 

 

Reményik Sándor: Mindennapi kenyér versében írja

 

Mindennapi kenyér

Amit én álmodom:

Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,

Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Lelki kenyér az éhező szíveknek,

Asztaláldás mindenki asztalán.

 

 

Ma erről a kenyérről szeretnék beszélni a szentírási versek kibontásával.

I.” Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” János evangélista ezt a gondolatot Jézusra vonatkoztatja, mint aki magával hozza, s bizonyságot tesz az isteni világról. A mindenkori ember mindig is leképezte a saját világát az égi világra. Természetesen felruházta minden tulajdonsággal, ami számára az elképzeltet jelentette. Három fontos dolgot fogalmaz meg az evangélista. Az Isten kenyere mondja, másodikként a mennyből szállt le, és harmadikként életet ad a világnak. Amikor kiejtem ezt a szót, hogy Isten kenyere, egyből értem, hogy itt nem a földi kenyérről van szó. Az Isten kenyere nem a testet táplálja, hanem a lelket. Ezt a kenyeret nem földi kéz alkotja, hanem a mennyei Atya. Ugye mennyire tápláló, finom, jó illatú, és étvágyat oltó az áldott földi kenyér. De még ennél is nagyobb szükségét érzi a vallásos ember az Isten kenyerének. Mert ma is éhesek vagyunk az Isten kenyerére. Ezért jövünk a templomba, ezért imádkozunk, s ebből tudunk erkölcsös életet élni. Ha ez nem lenne, nem tudnánk így élni, célokat megfogalmazni. Az úrasztalára elhelyezett kenyér is éppen imádságaink által megszentelődik, s Istennek olyan kenyerévé válik, ami a lelkünket, az életünket táplálja. Dsida Jenő: Mi lesz? versében írja:

 

 

Uram, Te láttad:

Homlokom tele kőzúzással, vérrel,

kis lelkek köve milliószor ért el,

de sohse dobtam mással vissza őket,

mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.

 

Uram, Te láttad:

Foszlós-belű volt, fehér és igaz,

haragviszonzás s békét lehelt mégis,

meleg illata csupa ős-poézis,

s az őrjöngőnek fékező vigasz.

 

 Ez a kenyér a mennyből száll alá. Az imádságok által hevített kemencében sütődik. Isten osztja szét nekünk minden alkalommal, melyre úgy áhítozik a lelkünk. A mennyből való alászállást az evangélista Jézusra érti, de mi tudjuk, hogy Isten mindannyiunkat az égből, szüleink szerelméből küldött alá, hogy tápláló kenyér legyen egész életünk-szeretteink számára. Az életadás nemcsak a fogantatás és születés alkalmával történik meg, hanem minden tevékenységben, alkotásban ott van az életadás. Jézus ma is életet ad annak, aki olvassa példázatait, érti Istenről alkotott tanítását, s hiszi, hogy szép és csodálatos ez a földi élet

II.” Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” A mai ember is sok mindenre vágyakozik. Ebben a bizonytalan világban vágyunk a biztonságra, igényeljük a bensőségességet, meg akarjuk tartani munkahelyeinket, fel szeretnénk építeni otthonainkat és családjainkat. S vágyik mindig a lelkünk Isten felé szárnyalni. Előtte megállni és neki áldozatot bemutatni. Ez a kenyér, mely elégtételt ad, ma is Istennél van, hiszen itt kibékülünk önmagunkkal, Istennel és az egész világgal. Itt rájövünk arra, hogy millió búzaszem hal meg azért, hogy nekünk kenyerünk legyen. És ennek a kenyérnek ma szánkban különleges íze van.

III.” Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki én hozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz nem szomjazik meg soha.” Ilyenkor őszi hálaadás ünnepén mélyebben értjük Jézus mondását. Mert ez a kenyér nemcsak a mára szól, hanem egy évre, egész életünkre. S aki belőle táplálkozik, az valóban magában érzi az istenség örök ütemét.

 

Egy kutató egy távoli helyen talált egy ritka rovart, amelyet egy lezárt befőttes üvegben hazahozott onnan. A tengeri út elég hosszú volt, a bogár megpróbált szabadulni, fel-felugrott, de mindannyiszor az üveg teteje megakadályozta ebben, és visszaesett az üveg aljára. A hosszadalmas tengeri átkelést követően, hazaérvén, a kutató kinyitotta az üveget, és meglepetéssel tapasztalta, hogy bogara ugyan még mindig megpróbál menekülni, ugrálgat, - de a nyitott üveg ellenére - csak a tető magasságáig ugrik fel, meg sem próbál az üvegből kiugrani, holott könnyedén képes lenne rá.

Mi is nagyon sokszor megszoktuk már a bezártságunkat, megalkuszunk a sorsunkkal, elfogadjuk határainkat. Pedig Isten éppen arra hív el minden alkalommal, hogy próbálgassuk szárnyainkat, ismerjük meg életünket, és éljünk a szabadságunkkal.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma, őszi hálaadás napján gyönyörködjünk a tájban, a természet szépségében, e templom csendjében. Engedjük, hogy a lelkünk megteljen Isten igéjével. Ízleljük meg Istennek csodálatosan finom, bűnt eltörlő, lelket vidámító kenyerét.

Tekintsünk a dolgok mögé, s tapasztaljuk meg Isten ránk tekintő, és vigyázó tekintetét. És hajoljunk le, simogassuk meg azokat a kezeket, arcokat, akik ma is megszerzik családjaiknak, gyermekeiknek a mindennapi kenyeret.

Így tegye Isten áldottá az őszi hálaadásunkat! Ámen.