Szabadnak lenni!

Textus: Ézsaiás 35, 3- 6 „ Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten és megfizet, megszabadít benneteket! Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztában, és a kietlen tájon patakok.”

Kedves gyülekezet! Ünneplő testvéreim!

Kossuth Lajos 1848- ban így kezdte egy alkalommal a beszédét, "Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek." (Kossuth Lajos , Írások és beszédek 1848-1849-ből)

Azt gondolom mindig nagy kihívás beszélni, de főleg ilyenkor, amikor a forradalomra emlékezünk kétszeresen is megpróbáló. Hiszen a szabadságról beszélni, elmélkedni valami rendkívüli dolog. Hiszen nemcsak 1848- 49- ben kellett a magyarnak, székelynek harcolnia a szabadságáért, hanem ma is. A szabadság valami olyan dolog, ami mindig újrafogalmazódik. Ennek a szónak akkor van tartalma és értelme, ha érezzük ebben a világban, szűkebb környezetünkben, hogy szabadon éljünk meg nemzeti öntudatunkat, felekezeti hovatartozásunkat, kultúránkat, gazdasági életünket.

Ma az a tárogató, melyet Kossuth Lajos 1848- ban megfogalmaz, nem más, mint maga a szentírás, amelyben Isten üzenete felénk szól, nekünk beszél.

Nem tudom érezték- e már úgy az élet útvesztőiben, hogy korlátozva vannak. Hogy a mai hatalmasok megmondják, miképpen kell gondolkozni, melyek a játékszabályok, szabad- e használni nemzeti zászlóinkat, nemzeti szimbólumainkat. És engedjék meg elmondjam, megosszam azt a gondolatot, hogy bár itt Székelyudvarhelyen többségben élünk elég kevés, magyar, vagy éppen székely zászlót láttam a házakon, a tegnap a kezekben.

Valami mélyen lapuló félelem uralkodott el rajtunk, s talán nem tudunk örülni annak, hogy ünnepelhetünk, dalolhatunk, a szabadsággal élhetünk.

Mert a mindenkori hatalomnak egy közös érdeke van, kordában tartani a közösséget, megfigyelni, lehallgatni, a nagyszájúakat a közösségből kiemelni, őket megbüntetni, elnémítani. A rendszerek változnak, de azok, akik mindig be akarnak dőlni a hatalomnak, ma is közöttünk vannak, besúgnak és feljelentenek, gáncsoskodnak és aláaknáznak közösségi álmokat, mert a hatalomtól kapott fillérek erre ösztönzik őket. És mennyire álnok, hazug, képmutató, megalkuvó személyek kiscsoportja mérgezte és aláásta az emberi fejlődést. Talán erre mondja Kossuth, hogy a vétkesek és a gyöngék a halálba süllyedjenek, akiben pedig erő van, az örök életre ébredjen.

Ma én is így veszem számba a tárogatót, hogy életre keltsem az érzéseket, a szabadság utáni vágyat, és bizonyossá tegyem, hogy ebben a közösségben erő van, fejlődés, készenlét a szabadság védelmére. S mi nem félünk, hanem szabadon szolgálunk Istennek, embernek. A következő gondolatokról fogok ma beszélni a szentírási versek alapján: az erősítésről, a félelemről, a szabadításról, a látásról és hallásról, az ujjongásról és a víz fakadásról. Hat olyan gondolatról, mely rácseng mai világunkra.

I.” „ Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket!” Két erőteljes kép van ebben a mondatban. A lankadt kezek és a megroskadt térdek. A fizikailag kimerült test tagjainak fáradságát festi meg szavakban a szerző. Vajon ma hogy állunk ezzel a gondolattal. Hiszen annyi mindent átvesznek az emberi munkából a gépek. S miközben a fizikai munkából egyre kevesebb jut, vagy végzünk egyre nagyobb lelki- szellemi terhelésben van részünk. Az 198o- as években szülőfalumban én láttam estefelé hazajönni a megfáradt embereket. Ilyenkor tavasszal szántani jártak, vetni, szőlőt kapálni, metszeni, forrásokat takarítani, az erdőben gyérítést készíteni. S többségét fizikai erővel végezték el. Sokan úgy el voltak fáradva, hogy csak az állatok által vontatott szekérrel tudtak este hazamenni. De élt bennünk az erő, hogy értelme van a munkájuknak.

S mint mindenhol másutt, azokon a dombokon, völgyekben ma lassan tövisbokrok lepik be a határt, megműveletlenül maradnak a földek, s még jó, ha akad egy- egy fiatalabb gazda, aki földművelésre és állattenyésztésre adja az életét.

A kezek ellankadtak és a térdek megroskadtak, mert a hatalom tönkre tette szándékosan, kitervelten a gazdaságot. Aláásta a falvak életét, bekényszerítette a városok világába, s most pedig 199o után sorra szüntette meg a munkahelyeket. S fiataljaink orra előtt a szabadosság és a modern rabszolgaság mézesmadzagát húzzák el, hogy munka, teljesítmény, érték nélkül is lehet élni, s menjünk szolgálni, kiszolgálni egy rendszert, mely a demokrácia leple alatt megalázza a legalapvetőbb emberi jogokat és elvárásokat. Mert ma nem nemzeti, vagy éppen felekezeti kényszerből, de gazdasági érdekből fejet hajtunk, térdre borulunk a nyugat urai előtt, és a velük együtt járó zsarnokság értékei előtt.

II.” Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek!” Ma a félelem az úr. Ezt a félelmet sulykolták és verik ma is belénk. Félnünk kell mindentől. A rend őreitől, a hivatalos ügyek intézésétől, az egészségügyi ellátástól, a jogi következményektől. Félelemre építettek fel egy egész rendszert. Mi még úgy mentünk óvodába, iskolába, egyetemre, hogy féltünk a nevelőtől, tanártól. S hiszem, ez már változásban van, mert Isten nem a félelem lelkét adja nekünk, hanem a szabadság lelkét.

Emlékszem egy ősszel szülőfalumban répát szedtünk ki a faluvégén. Arra jött egy rendőr az ő lovával, s kért adjak neki vagy két répát, én pedig néztem édesanyámra, majd a rendőrre, hogy megtehetem- e? Megilletődésemnek az volt az oka, hogy a félelem belém volt nevelve, félni kell a hivatalosságtól, ő csak rosszat tehet neked.

Mennyi mindenért remeg ma is a szívünk. Különlegesen dobog, amikor bajban vagyunk, betegség környékez, amikor elveszítünk egy szerető családtagot. S mennyire jól esik, amikor valaki bíztat, bátorít. Hogy nem érnek, érhetnek bennünket támadások? Ez csak egy naiv hipotézis? Bárki, aki a hatalom ellenében van, azt ma is el akarnak némítani. Aki túl önálló mások szemében, annak a határait korlátozni akarják. A gonosz ma is munkálkodik. S keresztény, unitárius embereknek az a kötelességünk, hogy együtt érezzünk, segítsünk a bajban levőn. Kelemen Csongor visszaemlékezéseit olvastam nemrég, akit a teológiáról vittek el és az 1956- os forradalom kapcsán bebörtönöztek. Keresztül húztak, megaláztak egy fiatal életet. Többé nem kerülhetett vissza a teológiára, nem lehetett lelkész, egy életre megfigyelt volt az elmúlt rendszerben. S bizonyára minden bátorító szó azokban az években neki és a családjának jól esett.

III.” Íme, jön Istenetek, … jön Isten és megfizet, megszabadít benneteket!”  Ézsaiás próféta korában a nép el volt nyomva. Jézus előtt a VIII- VII. század fordulóján Izrael és később Júda elveszti függetlenségét. Fogságra viszik a nép vezetőit. Lerombolják a jeruzsálemi templomot. Tönkre teszik mindazt, ami a nép közösségi összefogását jelentette.

Vajon ma mennyire vagyunk függetlenek? Mit jelent nekünk a szabadságunk, és mit kezdünk vele? Hogyan éljük meg akár az egyházban a jogainkat és kötelezettségeinket? Mennyire maradtunk meg a presbiteri elvek mellett, és hogyan haladunk az episzkopális értékek, a fentről lefelé diktáló és azokat számon kérő rendszer világában? Létezik- e gyülekezeti autonómia? Van e közösségi önkormányzatiság. Mert 1848- 49 nemcsak a nemzeti kérdésekben, hanem még a vallásosságban is bennünket sok mindenre taníthat. És pedig arra, hogy Isten megfizet, és megszabadít bennünket.  Hogy ma már nem lehet föl és alárendelt szerep. Hanem egymás partnereiként nem akadályozni, hanem egymáson segíteni hívott el az Isten.

Az elnyomásban élők mindig a szabadságra vágynak. Mi nemcsak azért fizetünk adót államnak, egyháznak, különböző intézményeknek, hogy belőle mások jól megéljenek, hanem elsősorban azért, hogy a mi életkörülményeink megváltozzanak, magasabb szinten élhessünk, ha betegek vagyunk, meggyógyítsanak. S pontosan azért, mert mi tartjuk fent ezt a rendszert, elvárásaink vannak, hogy minket szolgáljanak, és ne Önös érdekeiket, vagy egy szűkebb csoport jólétét munkálják. Ne saját maguknak gyűjtsék össze anyagi javaikat, amikor ezrek és milliók a szegénységi küszöb alatt élnek.

IV.” ! Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei.” A látás és a hallás az nemcsak egy fizikai adottság. A vallásos, keresztény embernek van egy belső látása, hallása is. Ezeket a képességeket segíti elő az Istennel kialakított kapcsolatunk. Ilyenkor nemzeti ünnepünk környékén nekünk is élesebb lesz a látásunk, és tisztább a hallásunk, hogy felfogjuk az élet olyan történéseit is, ami mellett gyakran megyünk el észrevétlenül. Ézsaiás próféta azt tanítja, hogy Isten megnyitja a vakok szemeit és füleit. Hirdeti az ország vezetőinek, hogy látni fogják az erkölcstelenségüket. És választ adnak istentelen életükre. Mi már nem a XVI. század sötét korszakában élünk, és nem vagyunk az elnyomás rendszerének a gyermekei sem. Mi már a szabadság fiai vagyunk, akiknek vannak sajátos gondolatai, döntései és határozatai, miképpen akarjuk megtartani a családjainkat, hogyan gazdálkodunk értékeinkkel, és miképpen építjük közösségünket. Nincs szükségünk olyan magas tudományra, ahhoz, hogy rájöjjünk, az elhangzott szó és a cselekedet között van- e összefüggés. Mi már nemcsak a szavakat látjuk, hanem a tetteket is, és azok alapján ítélünk meg dolgokat. Mi már különbséget teszünk a hivatással végzett munka, és az akarnokok, cselszövők által ügyeskedéssel megválasztott bürokraták között. Mi nemcsak addig vagyunk nagy magyarok, vagy éppen járunk a templomba, amíg megfizetnek, hanem ezt Isten és nemzetünkhöz való kötelességből tesszük.

V.” Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve.” Ez a kép nekem egy új elindulást jelent. Az elesettségből való felállást. Ézsaiás azt a képet rajzolja meg, hogy a szolgaságból lesz egy kievezető út. Ezt a sánta szökellésével és a néma ujjongásával szimbolizálja.

Vajon milyen jövő vár ránk, unitáriusokra itt a belvárosban? Milyen irányt vesz a közösségi életünk? A mai istentisztelet végén közgyűlést tartunk, melyben részben visszanézünk, de ugyanakkor tervezünk.

Érzünk- e? Éreztek- e magatokban elég erőt, hogy újabb programokban, találkozásokban bővítsük közösségi életünk? Tudunk- e ujjongani a kisebb- nagyobb eredmények láttán? Hiszen, ha visszanézünk az elmúlt hét és fél évre bennem az állandó építkezés, a szervezés, a közösség építés idéződik fel.

VI.” Mert víz fakad a pusztában, és a kietlen tájon patakok.”

 

Petőfi Sándor: A márciusi ifjak

Szolgaságunk idejében

Minden ember csak beszélt,

Mi valánk a legelsők, kik

Tenni mertünk a honért!

 

Mi emeltük föl először

A cselekvés zászlaját,

Mi riasztók föl zajunkkal

Nagy álmából a hazát!

 

A földet, mely koporsó volt

S benn egy nemzet a halott,

Megillettük, és tizennégy

Milljom szív földobogott.

………………………..

És ha újra tenni kell majd,

Akkor újra ott leszünk,

És magunknak bajt s tinektek

Koszorúkat szerezünk.

 

Viseljétek a lopott hírt,

A lopott babérokat,

Nem fogjuk mi fejetekről

Leszaggatni azokat.

 

Abban lelünk mi jutalmat,

Megnyugoszunk mi azon:

Bárkié is a dicsőség,

A hazáé a haszon!

 

 

Ma nekünk ez a haza, a mi egyházunk. Ez a közösség melyért teszünk, ahol alkotunk, és jól érezzük magunkat. Sok forrást már megtaláltunk, s belőlük fölbuzog az alkotás öröme. Apró csermelyek és patakok öntözik a közösség kertjét. De nekünk, lelkészeknek tovább kell keresnünk, kutatnunk, hogy bensőséges beszéddel, imádsággal, odafigyeléssel újabb forrásokat tisztítsunk, tárjunk fel Isten dicsőségére és a közösség szolgálatára.

Jöjjetek, hát a szabadság zászlaja alatt egyesítsük erőinket, s a szabadság, testvériség és egyenlőség jegyében mondjuk el ma és mindenkor az imádságainkat! Ebben segítsen az Isten! Ámen.