Hinni, töretlenül!

Textus: Jn 2o, 27- 29 „Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz, engem hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

E mai vasárnapra egy olyan szentírási részt választottam beszédem alapgondolatául, amely a bizonytalanságról, kételkedésről és a hitetlenségről szól. Húsvét után Jézus megjelenik a tanítványainak. Tamás, egy a jézusi tanítványok közül, akit Ikernek is hívtak nem volt jelen, amikor a többi tanítvány látta az Urat. És ő így szólt, ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjaimmal a szegek helyét és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Erre jelenik meg újból Jézus 8 nap után, hogy Tamás is megbizonyosodhasson az ő létezéséről.

Mi egy olyan világban élünk, amikor a kétkedés, kétségbeesés, és a bizonytalanság uralkodik el. Egyre jobban elveszítjük a földet a lábunk alól, s mintha a kiegyensúlyozottlanság, a kapkodás, az örökös pesszimizmus jellemezné az életünket. Nagyon sok fájdalom, letargia, szenvedés gyűlt össze bennünk, s több esetben nem a szépre, a jóra tekintünk, hanem a nehézségekre, gondokra, megpróbáltatásokra.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem lehetnek sötét felhők a fejünk fölött, amelyek aggasztanak. Ilyen lehet az elmúlt hét történései. Hiszen figyelemmel kísértük az anyaországban történteket, az azóta kialakult helyzetet. Azt a kommunikációt, ami meghatároz embereket, vagy melyeket egyesek megengednek maguknak.

Elszomorít, és aggályokat szül bennünk az a tudat, hogy nemzetünk történetében újból olyan idők jönnek, amikor megint harcolni kell az identitásért, a megmaradásért, a kultúráért. S most már talán megint magunkra maradunk, csak magunkra számíthatunk.

Ez a világ nekünk mindig azt sugallja, hogy állandó félelemben éljünk, szorongás vegye körül az életünket. Hogy mindig álljunk készenlétben, mert külső és belső erők törhetnek az életterünkre.

Folyton azt sugározzák felénk, hogy nem kell a biztonság, a család, a közösség, a kultúra, mert helyét átveheti az önzőség, a szenvedélyek. S a világ kénye kedvének való kiszolgáltatottság, állandóan azt az érzést szüli bennünk, hogy nem érdemes, nem kell erkölcsösnek lenni, mert hát éppen azok érvényesülnek, azok érnek el láthatóan eredményeket, azok sikeresek, akik nem ismernek sem Istent, sem embert.

Van egy óriási torzítás a külső világ részéről, és ez általánosan abban áll, hogy te még ennél is jobban tudsz élni. Semmit nem kell tenned ezért, csak elhinned, mások ezt számodra el fogják érni. Te csak vakon bízzál abban, döntsél, határozzál, eladd magad ennek az új áramlatnak. S lassan olyan leszel, mint egy bábu, nem te fogod irányítani a sorsodat, az életedet, hanem mások fognak dönteni rólad, nemzetedről.

A személyes felelősséget felváltja lassan a kollektív felelősségvállalás, mert akkor neked nem lesz lelkiismeret furdalásod, s mondhatod is, nem én tettem, én csak haladtam az árral.  Nem tudtam, nem mertem szembeszegülni. Kicsi voltam, gyenge voltam, törékeny az én életem. Ki vagyok én, hogy ellen álljak? Ki vagyok én, hogy esetlegesen változtassak ezen a helyzeten? Ezek és hasonló kérdések megválaszolásáról fogok ma beszélni a szentírási versek alapján.

Reményik Sándor: Hontalan versekből való gondolatait találom ide illőnek

Istenem, nem kérek Tőled nagyot, vagy tán a legnagyobbat kérem:

Add vissza a fakóságok színét! Bár egy virágot lássak úgy, mint régen,

Bár egy arcot, bár egy mozdulatot lássak olyan igazán ismerősnek,

Hogy bennük percnyi otthonom legyen.

Én Istenem, ha elvetted reményem, az emlékeimben maradj velem!

És add, hogy fájjon igazán a fájás, és legyen igazi öröm az öröm,

És el ne borítson élőhalottként a közöny ez a szürke vízözön – –

És tégy kezembe néha egy kezet, úgy, hogy érezzem tiszta melegét!

És legyen nekem sok kicsiny dologban a Te kegyelmed örökké elég.

 

A következő 5 gondolatról fogok ma beszélni: Jézus szavairól, a bizonyosságról, a hitetlenségről és hitről, Tamás megvilágosodásáról és Jézus intelméről.

I.” Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat” Az evangélium ezen részében Tamást egy olyan állapotában találjuk, amikor társai beszédét nem hiszi el. Hiába mondják, hogy találkoztak Jézussal, fölöslegesen fejezik ki örömüket, mert Tamás megveti a lábát, és azt mondja, csak akkor hiszem, ha látom. Erre jelenik meg a feltámadás után 8 nappal Jézus, hogy eloszlassa Tamás kétségeit. Ez a mondat két részre osztható, Jézus megszólítja Tamást, majd felhívja a figyelmét a sebe megérintésére. Jézus azután így szólt Tamáshoz, mondja az evangélista. A megszólításnak óriási fontossága van az emberi életben. Aki megszólít bennünk, az kapcsolatot indít el. Annak fontosak vagyunk mi. Megnyitja a lehetőségét annak, hogy egy közösségben legyünk vele. Aki megszólít minket, annak nem vagyunk közömbösek, aki megszólít, annak számára középpontba kerül a mi életünk. Érdeklődik irántunk, velünk akar lenni, gondjainkban és nehézségeinkben osztozik. S aki megosztja velünk a sorsunkat, az közösséget vállal velünk. Együtt éli át félelmeinket, szenved a kudarcainkban, segít a felemelkedésben. Egyszóval fontosak vagyunk számára. És Tamáson keresztül Jézus ma minket is megszólít. Minket erdélyi, székelyudvarhelyi magyarokat, csüggedőket, néha bátortalanokat. Megszólít és a hit erejével akarja gyógyítani sebeinket, törülni könnyeinket.

Nyújtsd ide az ujjadat! Mondja Jézus Tamásnak. S mintha ez a megszólítás nekünk szólni. Nézzétek, lássátok, győződjetek meg róla. Mert, ha szimbolikusan, átvitt értelemben vesszük, Jézus testén ma is annyi seb van, meg nem értés, gyűlölet, széthúzás, kétkedés. S addig, míg nem látjuk, érezzük, tudatosul bennünk ezek a sebek, addig nem indul el a gyógyulás folyamata. Nagyon sok képzőművészt is megihletett Tamás apostol kétkedése. Így alkotta meg művét, Iványi-Grünwald Béla: A hitetlen Tamást, amely egy olaj, vászon, 85x95 cm, méretben található és megnézhető Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában, de Tamás apostol kétkedését láthatjuk a novgorodi ikonon, mely a XV. Század végén jött létre. Caravaggio a hitetlen Tamás alkotásában, mely 16oo- 16o1 között jött létre, nagyon élethűvé teszi ezt a mozzanatot, hiszen Jézus megfogja Tamás kezét és az oldalán levő szúrt sebre helyezi.

 

Rembrandt van Rijn: szintén megalkotja Tamás hitetlenkedését, 1634, 53x51 cm, Moszkva, Puskin Múzeumban található.

II.” nézd meg kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra,” A látás és a tapintás Tamást megváltoztatja. A hitetlenkedő apostol bizonyosságot szerez. Jézusnak ez a megszólítása nem az idegenkedésről, sebeinek szégyenéről, a fájdalomról szólnak, hanem a megosztásról. Megfogja Tamás apostol kezét és a sebére teszi, miközben a tanítvány lesüti a szemét. Hányszor vagyunk mi is kételkedők, bizonytalanok, ingatagok akár személyes vagy éppen közösségi kérdésekben! Nem tudjuk felfogni, tudatosítani, hogy az Istenben bízó ember életében mély erőforrások vannak elrejtve.

És a kereszténység ereje éppen abban áll, hogy a kereszt, a halál nem jelenti az élet végét. Hanem sokkal inkább egy újnak a kezdetét. Egy olyan világban, ahol érvényesül a jóság, ahol a szeretet uralkodik.

Mert amikor kitárjuk a szívünket és lelkünket Isten előtt, akkor a mi sebeink is láthatóvá válnak. Megbizonyosodunk a felől, hogy nem vagyunk egyedül. Másnak is vannak gondjai, bajai. Más is kételkedik. Más is szorong.

Érezted- e már, hogy megfogják a kezedet és ebben az érzésben, maga Isten látogat meg? Felismered- e azt az ősi érzést, hogy a tapintásban, a sebek érintésében mély erők vannak elrejtve? Láttad- e azt, hogy a gyógyulás útja, a kétségekből való kivezetés, mindig a bizonyossággal kezdődik.

III.”ne légy hitetlen, hanem hívő! Hit és hitetlenség, kétkedés és bizonyosság, elkötelezettség és kiábrándultság, magány és közösségre való igény, mélység és magasság között éljük mindennapjainkat. Az élet nem egy egyenes vízszintes síkon terül el, hanem felemelkedések és süllyedések, hullámvölgyek és hegycsúcsok vezetnek céljaink felé. A hitetlen ember bátortalan, fél a kihívásoktól, elcsügged, munkájában ellankad. A hitét vesztett ember nem látja a szépséget, nem találja az élet célját, nincsenek küzdési mechanizmusai. A hitét vesztett embert az élet hullámai maga alá gyűrik. S meg vagyok győződve mindenki megélte már ezt az élethelyzetet. Amikor alig volt erőnk felkelni, vagy nehézséget jelentett maga a család, vagy éppen a következő lépés. A hitetlen ember arca szomorú, szemei elveszítik a csillogást, lemondó, minden mindegy. A hívő ember ezzel szemben bizakodó, derűvel telnek mindennapjai, nem a gondokat látja, hanem a megoldási lehetőségeket. A hívő ember könnyen veszi az akadályokat, bízik Istenben és ezt a bizalmát elülteti embertársai szívében.

IV.”Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem!” A meggyőződésnek előzményei vannak. Szükségünk van olyan példára, élethelyzetre, történésre, amikor számba vesszük éppen valóságokon keresztül, hogy mély alapja van annak, amiben mi hiszünk. Ezáltal felismerjük és elfogadjuk, hogy életünk felett van egy Teremtő és Gondviselő, aki minket számon tart. Ő hozta létre az életünket. Megbízott minket egy feladat elvégzésével, Számon kér egyszer majd bennünket. Célja van velünk. Nemcsak úgy feleslegesen vagyunk ezen a földön, hanem a hívatásunk betöltésére hívott Ő el bennünket. Bizonyosságokat ad, elmélyíti a hitünket, megpróbál bennünket.

Tamás nem elszörnyed a heg, a seb láttán. Nem is a borzalom tölti el. Hanem a kíváncsiságát egy óriási bizonyosság követi. S felismeri a feltámadt Jézust. Elfogadja gyarlóságát. Meglátja tévedését. Vezekel a bizonytalanságáért. S megszólal: Én Uram és én Istenem. Milyen szép ez a felismerés. Milyen csodálatosan hangzik Tamás ajkáról ez a felkiáltás. Mennyi gyötrelmet, kudarcot, félénkséget zár ki az életéből az az ember, aki el tudja mondani: Én Uram és én Istenem. Mert akinek Istene van, annak van hazája, csodálatosan szép családja, annak az értékei megsokszorozódnak. Akinek Istene van, annak semmi sem lehetetlen. Azt az istenhite mindenen átsegíti. Mert az istenhittel fel lehet állni a mélységből, betegségből, veszteségből, gyászból, az élet minden fertőjéből.

V.” Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz, engem hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

Nekünk, embereknek kétféle látásunk van. Egy külső látás, amit a szemünkkel érünk el. Ennek fizikai szerve az emberi szem, a látóidegek, az agy, ami feldolgozza, az ingerek, amelyek kiváltódnak.  Ezzel csodáljuk meg ezt a szép és gazdag világot melyben élünk. Ezzel a látással észlelünk, tanulunk, helyet változtatunk, étkezünk, fejlődünk. S szinte nincsen olyan emberi cselekedet, amihez nem kellene ez a látás. S az eszközök is, a gyógyítások vagy éppen műtétek, amit a szemen végeznek, mind ezt segítik elő. Mert a szemünkben minden benne van. Az örömünk, bánatunk, tusakodásunk, megelégedettségünk.

De van egy belső látásunk is. És ennek a helye a szív, a lélek. Ezzel is látunk, érzékelünk, csodálunk. Ez a belső látás még egy szebb világot tár fel nekünk, amelyben élünk. Én, amikor gyermek voltam ezzel a belső látással láttam az angyalokat, kerestem a csillagos égbolton a válaszokat. És ezzel a belső látással keresem ma is az Istent. Amikor teológiai hallgató voltam ezzel a belső látással, a memóriával idéztem fel egy- egy tárgynak az ismereteit, a vizuális memóriával magam előtt látva, az oldalakat, melyek azt az információt tartalmazták. És én azóta is azon dolgozok magamban, hogy ezt a belső látását gazdagítsam.

Minden imádsággal, prédikációval azt szeretném elérni, hogy ez a te belső látásod is mélyebb és gazdagabb legyen. Mert ennek a belső látásnak is élesnek, világosnak, tartalmasnak, gazdagnak kell lennie. Aki ezzel a belső szemével nem látja az Istent, az csak külsőségből jár a templomba, csak megszokásból egyháztag, annak nem jelent különösebben mélyebb érzést, az elköteleződés. De aki tudja és látja az Istent. Aki felismeri életében, hogy életét neki köszönheti. Aki magában megtapasztalja, hogy Isten benne él és mozog, az erős, kitartó, szolgálatot vállaló, jellemes, igazságos.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Van- e, éreztél- e már sebet a szíveden? Keseríti- e valami a lelkedet? Csüggedtél- e már valaha? Voltál-e már bizonytalan? Kétkedtél- e azon, hogy meggyógyulsz a betegségedből, hogy visszatalálsz céljaidhoz, hogy boldog leszel a családodban? A hit nem egy állandó állapot, időként meglendül, meggyengül, azért imádkozni kell.

S ha így teszel, itt van a helyed a templomban. Kinyújtani a kezed és látni, érezni a feltámadt Jézus sebét. Ebben a tapintásban pedig küldetésed van, gyógyítani, segíteni, meghallgatni valakit, átadni az életed Istennek.

Jöjjetek hát, és higgyünk! Abban, hogy az élet örök. A lélek hallhatatlan. S szenvedésen, fájdalmon, az örömön, boldogságon keresztül Istenhez jutunk, akihez ma is imádkozunk! Úgy legyen! Ámen.