Isten ereje, a kegyelem

Textus: 2 Kor 12, 8- 10 „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem.  De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzon bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az emberi élet többségében az értelemre, a tudatos megalapozottságra, a tervezésre épül. Mindent alárendelünk az ismereteknek, a tapasztalatoknak. S egyre kevesebb hely, idő és lehetőség van hitünk, vallásosságunk megélésére. Szinte óránkét-információt kapunk az időjárásról, a történésekről, balesetekről. S ebben az információs világban csak kapkodjuk a fejünket, hogy mire figyeljünk, minek adjunk teret az életünkben.

A tegnap az esőben kint voltam, s éreztem arcomon végigfolyni az esőcseppeket. Miközben a fa leveleire esett az eső, valami rendkívüli nyugodtság kerített a hatalmába. Mintha megállt volna az idő egy néhány percre, s az esőcseppek zajában hallani lehetett volna a mindenség végtelen ütemét. S abban a néhány percben döbbentem rá arra, hogy bár gazdag és sokrétű a mai ember ismerete, mégis nem tudjuk megváltoztatni a dolgok folyását. S csak Isten akaratába helyezhetjük el életünk, hogy ő bennünket elringasson, meghallgasson, időnként feltöltsön. 

Nekem a természet mindig is az Isten templomát jelenti, ahol csodálatosan lehet szárnyalni, elcsendesedni, megpihenni, töltekezni. Emlékszem ilyenkor eső után, amikor gyermekkoromban hazafelé mentünk, a patakokat megduzzadva láttuk. Cipőinkről szotyogott le a sár. Sokszor le is húztuk a lábunkról, mert mezítláb kényelmesebb volt a járás, s így érezni lehetett a föld meleg, selymes voltát. Vihar előtt fullasztó volt a hőség, aztán egy szempillantás alatt, megerősödött a szél, szinte hallani lehetett, ahogyan a fák között morajlott és tombolt az idő. Ágakat tépett le, leveleket sodort, port kavart a hirtelen megváltozott természet, s akiket kint a kapálókban, kaszálókban kapott a vihar, igyekeztek fedezék alá kerülni, hogy lehetőleg ne csuromvizesen kelljen majd hazafelé indulni. Menedéket jelentett egy- egy kalyiba, sűrű lombozatú fa, vagy éppen a feltakart szénaboglya töve, ahol a fűszálak, mint egy- egy csatorna sűrűn vezették le az eső vizét. S ilyenkor elcsendesedtek a madarak, eliramodtak a napsugarak, csak a zuhogó eső hirdette a vihar káprázatos erejét. Akkoriban nem volt ennyire pontos az előrejelzés, csak a gyülekező felhők hirdették egy- egy eső és vihar közeledtét. A szél és a vihar ágakat hasított le, patakok léptek ki a medrükből, mint megáradt források indultak a dombok ormairól, az árkokban folyó esővizek jelezve Isten és a természet felfoghatatlan erejét. De az eső után a szél és a napsugarak újból felszárították a földeket, kaszálókat, erdőt, s szinte érezni lehetett a friss levegő bódító illatát.

Mindezt azért mondom el, mert az az érzésem, hogy egyre kevesebb időt töltünk a természetben, s így mintha távolodnánk is Isten templomától és világától. Pedig ennek a világmindenségnek, melynek mi is részei vagyunk Isten nemcsak a megalkotója, hanem fenntartója is. Ma egy olyan témáról akarok értekezni, ami az erővel, mint emberi szükséglettel foglalkozik. Hiszen ezt az erőt sokan a tudásban, mások a szervezettségben, egyesek a tervezésben, ismét mások az emberi elmében látják. De a vallásos ember számára ez az erő Istentől származik, ezért tőle is nyerjük. Ő küldi el nekünk szívünk dobogásában, lelkünk rezdülésében, az egymás iránti érzékenységben. Pál apostol is erről az erőről ír a korintusi levélben, melyet e mai alkalommal én magam is kibontani szeretnék.

I.” „ Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem.” Pál apostol élete, megtérése, Isten és Jézus mellett való elköteleződése valami rendkívüli. Egész életén keresztül egyfajta vívódás van a lelkében. Mondhatnám azt is, hogy küzd azokkal a kihívásokkal, melyekkel szembe kell néznie a keresztény tanítások közepette. A megalapított keresztény gyülekezetek közösségében még fennállnak a kultúra és erkölcs változásának jegyei. Ezért nagyon sokszor az apostol inti és figyelmezteti a közösségeket és azok vezetőit. De ő maga is, sokszor töviseket érez a testében, ahogyan írja ebben a levélben is, melyektől szabadulni szeretne. Azt érzi, úgy tapasztalja, hogy néha könnyebb lenne Isten nélkül az élete. Ez a kérés arra vonatkozik, hogy engedje szabadjára az apostolt, és tehesse mindazt, ami emberi akarata. A kihívások egyre nagyobbak voltak, és csak emberi látással, és erővel maga Pál sem volt képes megoldania. A gondok nem kisebbek lettek a gyülekezetek szaporulatával, hanem egyre mélyebb, és áthidalhatatlannak tűnő szakadékok látszottak előtérbe kerülni. Ezért kéri Istent, hogy mentse fel őt, szabadítsa ki prófétaságának elhívatása alól. A hármas szám is a nyomatékosságot jelzi, hogy az apostol eltökélt volt az ő döntésében.

II.” De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Ez a mondat egy kissé értehetetlen első hallásra és olvasásra. Hogyan lehet célhoz érni erő nélkül. Mert ma is azt tapasztaljuk, hogy ha elhagy az erőnk, elesünk, mások letaposnak, eltipornak, a feledés homályába veszünk. És mi ezt nem akarjuk. Isten, Pál apostolt nem hagyja magára. Lelki vívódásában vele van. Válaszol a kérdéseire. Meghallgatja, megérti nehézségét. Érezteti még ebben a helyzetben is, hogy mellette van. És megoldást talál az Isten, Pál apostol súlyos kérdésére. De nem akármilyen választ ad. Kegyelméről beszél, ami kiárad minden emberre. És ez a kegyelem elég kell, legyen Pál apostol részére, de amely hozzásegíti őt a problémája megoldásában. Vagyis az isteni kegyelem mindenre gyógyír. S aki megkapja, az Isten kegyelmét, az mindenben eligazítást talál. De ennél még jobban elmélyíti Pál apostol hitét, amikor kijelenti, kinyilatkoztatja, hogy az isteni erő, erőtlenség által fog célhoz érni. Igen. Ez egy nagyon fontos tanítása ennek a résznek. S a keresztényi életünk alapja. Hogy Isten akarata erőtlenség által fog célhoz jutni. Isten világa nem a fizikai erő által terjed. Jézus olyan szépen tanít a példázataiban Istenről, amikor mindig a csendben, békében a vihar utáni nyugodtságban érkezik meg az Isten. Mert az isteni erő nem ebben a világban áll, hanem sokkal inkább abban, ami mögötte van. Maga az egyház is, amikor csak a földi életre tekintett, és ezt a hatalmat akarta és gyakorolta, akkor voltak emberek, akik ezt az erőtlenséget hirdették. És mártíromságból, türelemből, szeretetből, adakozásból megszületett az a hit, mely emberek sokaságát tudta vonzani Isten igaz imádatára és dicsőítésére. Az emberi élet végző célja az üdvösség megtalálása. Az öröklét elnyerése, a lélek hallhatatlansága. És mi emberek ehhez, nagyon is sokat hozzátehetünk, hogy Isten céljai velünk és általunk megvalósuljanak.

 

Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt verse jutott az eszembe

Hosszan néztem én az este

a ragyogó csillagokat.

Addig néztem, addig-addig,

amíg lassan kialudtak.

 

Eltűnődtem. A magas ég

tűnődésre elég tágas,

s csöndessége bennem olykor

reményt reményre zöldágaz.

 

Most is, hogy ott nézelődtem,

megkapott a végtelenség.

Úgy éreztem, mintha máris

fönn a csillagok közt lennék.

………………………..

Végzem, mit az idő rám mér,

végzem, ha kell százszorozva!

Hinni kell csak, s följutunk mi,

föl a fényes csillagokba!

 

A cél mindig is az Istenhez való érkezés, a hozzá való közel létállapot gyönyörűséges alkalmai és lehetőségei voltak.

III.” Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzon  bennem.” Szinte ide kívánkozik a jézusi tanítás, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Az ember minél jobban bízza magát a jézusi tanításra, annál mélyebben megérti az emberi létezés Isten általi adottságait. Mert minél jobban bízunk az Istenben és a jézusi tanításban annál jobban észrevesszük a múló világ hiábavalóságait. Mert nem a fizikai erőnlét, nem is az edzettség, hanem a jézusi tanítás ereje tart meg bennünket. A krisztusi példázat pedig közel hozza a mindenkori emberhez az Isten világát. S ez a világ ébreszt rá a végességünkre, gyarlóságunkra, esendőségünkre.

IV.” Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” A keresztény értékek és törvények, valamint a világi elvárások között mindig is egy óriási ellentét feszült. Ennek mély forrása az, a jézusi törvények Istennek felelnek meg és tőle származnak. A világi törvények pedig az ember műve, és még akkor is, ha keresztény kultúrában született, sokszor ellentmond a szeretetnek és isteni igazságnak. Pál apostol vállalta ezt az erőtlenséget, a bántalmazásokat, nyomorúságot, üldöztetést, szorongattatást. Az egyház ereje ma sem az épületekben, nem is a javakban, hanem az imádságban, a közösség összefogásában, az istentiszteltek látogatottságában, a keresztény életvitelben rejlik. S ezért nekünk különlegesen ébernek kell lennünk, hogy úgy őrizzük meg kultúránkat és egyházunkat, hogy soha és semmiben nem sérülnek meg az isteni igazságok. Aki igazán vállalja a jézusi küldetést, az örömmel végzi a munkáját. Belső boldogság tölti el, hogy Istennek szolgálhat. Nekünk, lelkészeknek sem elegendő szépen beszélni, tenni is kell ahhoz, hogy az isteni világ közénk épüljön. Naponta mindannyiunknak bizonyságot kell, tegyünk Jézusról, Krisztusról. Példázatait nemcsak ismernünk, hanem cselekednünk is kell.

A herceg, a bölcs és a galamb történetével zárom beszédem

Élt egyszer egy bölcs ember, akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony – szemben a bölccsel – nem tudhatta magáénak a népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a mestert.

Végül is kidolgozott egy tervet:

– Holnap – mondta a herceg –, amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom: “No, tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt?” Ha azt mondja, holt, kinyitom majd a kezemet és hagyom a madarat elrepülni. Ha azt mondja, élő, akkor megfojtom a madarat a tenyeremben, és hagyom, hogy holtan essen a földre. Mindkét esetben bolonddá teszem a bölcs embert.

Eljött a másnap, és a herceg már ott állt a piactéren jóval a bölcs megérkezése előtt. Türelmesen várakozott, és amikor a tudós megjelent és elkezdett beszélni, a herceg kivette a galambot a kalitkából és mindenki számára hallhatóan megszólalt:

– Bölcs ember! – kiabálta. Szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt?

A tömeg elcsendesedett és minden szem a mester felé fordult. A bölcs várt egy kicsit, majd először az emberekre, aztán pedig a hercegre nézett és azt mondta:

– Az, amit a kezedben tartasz, olyan, amilyenné te teszed!

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Egy kicsit az életünk olyanná is lenni tud, amilyenné mi szeretnénk tenni. A vallásos embert, ezt az alakítást önmagával kezdi. Imádsággal táplálja, fohásszal motiválja. Tegyük hát életünket erőssé, hogy ha vihar tépázza, akkor annak ellenálljon. Legyen béke a szívünkben, hogy elviseljük a külső változásokat. És tapasztaljuk meg a mindenség öröm ütemét, mint az isteni bizonyosságnak mély titkait. Válaszoljunk az élet kihívásaira bölcsen, értelmesen, a hit erejével.  Ebben segítsen az Isten! Ámen.