Édesanyává lenni!

Textus: 1 Sámuel 1, 8-11 „Akkor ezt mondta neki a férje, Elkáná: Anna miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?  Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Silóban. Éli pap meg ott ült egy széken az Úr templomának ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservese sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére  az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét.”

Kedves édesanyák! Kedves gyermekek! Ünneplő gyülekezet! Világhálón követő testvéreim!

Rendkívüli vasárnap ez a mai nap, amikor az édesanyákat ünnepeljük. Azoknak ünnepét üljük, akik minket megszültek, értünk imádkoztak bennünket felneveltek. Sok kisgyermeknek ma itt van az édesanyja, vagy követnek bennünket, sokunknak már egyre idősebbek ők, s többen vagytok olyanok is, kiknek édesanyjuk már a temetőben pihen. De legyenek élők, vagy éppen holtak, amikor kiejtem ezt a szót, hogy édesanyám valami leírhatatlan érzés járja át a szívemet. A szemünk megtelik könnyel és magunk előtt látjuk azt az  arcot, testet, otthont, ahol bennünket ápolt és felnevelt. Nehéz az édesanyákról beszélni, hiszen őket csak szavakban, vagy mondatokban leírni nem lehet. Mert olyan mély és erős érzések kötnek össze bennünket velük, amelyek igazából kifejezhetetlenek.

Dsida Jenő, költőnk: Édesanyám két keze versében így ír az édesanyjáról.

 

A legáldottabb kéz a földön,

A te kezed jó Anyám

Rettentő semmi mélyén álltam

Közelgő létem hajnalán;

A te két kezed volt a mentőm

S a fényes földre helyezett.

Add ide, - csak egy pillanata, -

Hadd csókolom meg kezedet!

……………………………………………………

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,

Ha éjsötétbe dőlt a föld.

Hányszor csordult a bánat könnye,

Amit szememről letörölt,

Hányszor ölelt a szent kebelre,

Mely csupa szeretet. –

…………………………………………

Ha megkondult az est harangja

Keresztvetésre tanított,

Felmutatott a csillagokra,

Ugy magyarázta: ki van ott;

Vasárnaponként kora reggel

A kis templomba vezetett.

 

S ez az érzés annyira egyetemes, hogy szinte eggyé olvadunk a versben megfogalmazottakkal. S magunkba halljuk az est harangját, vagy éppen a csillagos eget. Íróink és költőink csodálatos képekben hozzák közel hozzánk az édesanyákat, s még a legdermedtebb gyermeki szív is ilyenkor érzővé válik. Egy olyan témával akarok ma beszédemben foglalkozni, amely érinti a magyarságunkat és az egész társadalmunkat. Ezért ezt a címet adtam mai beszédemnek, édesanyává lenni. Erről szeretnék e mai alkalommal értekezni, mert nem is annyira természetes az, amire mi sokszor úgy gondoljuk, hogy az. Ugyanis számtalan, biológiai, szociológiai, lélektani és társadalmi összetevője van annak, hogy valaki édesanyává váljon. Amint látjuk és tapasztaljuk gyermekeink és fiataljaink egyre nehezebben köteleződnek el párjuk, vagy éppen élettársuk mellett. Divatos és elfogadott lett, hogy amíg hasznos vagy, szép, könnyen elfogadható, sikeres addig jó együtt élni. De biza, ha gond van, ha párkapcsolati problémák adódnak, akkor úgy cserélik le a társak, mintha az egy eszköz, érzéketlen lény lenne. A karrier, az otthon teremtés vágya pedig sokkal nagyobb az átlagban, mint az a kívánság, hogy családot alapítsunk, gyermeket vállaljunk és neveljünk. Így egyre jobban kitolódik a családalapítás, és a gyermekvállalás is. S tekintettel a felgyorsult életmódra, a rengeteg vegyszerre, amit az élelmiszeriparban használnak, valamint a különösen stresszes életmódra, egyre több férfi és nő küzd meddőségi problémákkal. A mi társadalmunk vagy tabu témaként, vagy gúnyolódó hangnemben szólja meg a sajátos élethelyzetben élőket.

S ezzel szemben milyen áldott lehet az a család, ahova érkeznek a gyermekek és unokák, s ezt a jó Isten áldásának, az ő ajándékának tekintik, s úgy is élnek velük, mint akik tudják, hogy a gyermekben Isten a maga követét küldte el a családi életbe. Ezeknek fényében szeretném a szentírási verseket megvilágítani.

I.„Akkor ezt mondta neki a férje, Elkáná: Anna miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál? ”  Az ószövetség világából egy nagyon szép képet, történetet hoztam el ma beszédem alapgondolatául. Elkáná és családja minden esztendőben felment Silóba bemutatni Istennek az áldozatot.  Ünnep volt ez a család számára. De Anna éppen ilyenkor jött rá arra, hogy ő milyen egyedül van, gyermek nélkül, s még férje sem tudja pótolni a gyermeket. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Anna is kapott az áldozati húsból, de ő kesergett, nem evett, sírt, mert bár Silóban a szentélyben volt, lelkileg mégis távol az Istentől. Ezt az érzést a férje se tudta megváltoztatni, aki bár szerette volna ezt megtenni. Anna fájdalmát nemcsak a meddősége okozta, hanem mindig hallgatnia kellett versenytársa Peninna gúnyolódását, aki ingerelte és bosszantotta őt a gyermektelenségéért. Sem a testnek, sem a léleknek nem volt már fontos az étkezés. Anna másra volt éhes, igénye másban fogalmazódott meg. Szükséglete nem az ételre és italra irányult, hanem egyébre. Anna óhaja és kívánsága a gyermekáldásban mélyült el. Semmi sem tudta pótolni ezt a hiányát, sem az áldozati hús, sem a férje szeretete, még az ünnep sem. Hiszen pontosan itt döbbent rá arra, hogy mekkora a hiányossága, s mennyire fontos, hogy gyermeke legyen. Mert sem a másik asszonynak, Peninnának a gyermekei, sem férje szeretete nem csillapíthatta a gyermekáldás utáni vágyát. E könyv írója a sírást, a nem étkezést, az elkeseredést hangsúlyozza, de ennél fájdalmasabb volt a lélek önmegtartoztatása. A lélek sírása, az édesanyai ösztön és vágy éhsége, a szív keserűsége. És szépen érzékelteti ez a gondolat, hogy erre nincs még a férje részéről sem gyógyír. Mert az édesanyai érzést semmi nem tudja pótolni.

II. „Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Silóban. Éli pap meg ott ült egy széken az Úr templomának ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt.”  És Anna ebben a keserűségében nem földi hatalomhoz és erőhöz fordult, hanem az élet adójához, a Teremtőhöz. Amikor mindenki elégtételt nyert, és maga a pap is ott volt a templom bejáratánál. Ő közel megy Istenhez. Megnyitja a szívét és lelkét a maga bánatával Isten előtt. Anna elindult Isten irányába, mert tudta rajta egyedül csak ő segíthet. És ebben a közeledésben benne volt a bizalom, az a tudás, hogy egyedül csak az Isten segíthet rajta. Anna sírása a lélek fájdalma volt az ő meddőségéért. Sírása által a könny cseppjeiben mondja el szavak nélkül Istennek az ő bánatát. A sírás által Anna felszabadul azon mély nyomás alól, amely benne a feszültséget keltette, s melyet táplált a másik asszony gyermekeinek csak a látása, a mindennapi felingerlése és bosszantása Peninna által. Az ő keserves sírása nem maradt csak itt a földön, hanem Istenhez jutott el, könnyei megérintették Isten szentségét. Anna érezte, hogy neki senki egyébre, csak Istenre és az ő jóságára van szüksége, hogy áldott állapotba kerüljön. És lelkét úgy nyitotta meg, mint aki tudta, Istennél nincs lehetetlen.

III. „Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére  az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét.” Anna imádságában ígéretet tesz az Istennek. Ha Isten meglátja az ő szenvedését, és gondjaiba veszi az ő bánatát, s gyermeket ad neki, akkor ennek a gyermeknek az életét, ő Istennek fogja felajánlani.

 

 

Ady Endre: Anya és leánya versében írja

Anyám, az arcod úgy tüzel most

S könnyeidet rejtegeted:

Vajon mi van édesapámmal?

Megint beteg?

 

Vagy fejét szomorún lehajtva

Búsul egy hideg sztrájk-tanyán?

Mi lesz velünk és mindig így lesz,

Édesanyám?

 

»Nem, kislyányom, nem lesz így mindig,

De te ne búsulj, de dalolj,

Már készül a te boldogságod

Tán valahol.

 

»Kislyányom, szörnyű ez az Élet,

Csupa örökség s csupa vád:

A te jövődért izzad, harcol

Édesapád.

 

A gondoskodásban és aggódásban nemcsak negatív érzelmek vannak, mert egy gyermek életét végig kísérni egyben csodálatos érzés is. És Anna lemond az ő gyerekéről, Isten adja át, hogy teljesítse az ő küldetését és elmélyítse az ő hívatását. És valóban a kicsit Sámuelt Anna felviszi elválasztása után Silóba, hogy Éli pap mellett szolgálja az Isten. S hálaénekében így fogalmaz: Örömet szerzett szívemnek az Úr, felemelte arcomat az Úr.

Milyen áldottak és boldogok az édesanyák, akiket Isten meglátogat a gyermekáldással. S kikre az édesanyai hívatás felemelő érzését bízza. Mert édesanyának lenni azt jelenti, hogy Isten üzenetét fogadom, az égből s hozzáállásommal hirdetem és megvalósítom az ő földi országát. Ezért nagy a szerepük az édesanyáknak e világ formálásában és fenntartásában.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Társadalmunkat óriási veszélyek fenyegetik és ez ne valahonnan kívülről, hanem belülről az emberi gondolkodásból születik. Mert az emberi tudás már beavatkozott az isteni világrendbe. S mégis, hosszú és fájdalmas utakat kell bejárnuk, ahhoz, hogy megértsük Isten szándékát és terveit mivelünk.

Mi van azokkal, akik sem természetes, sem mesterséges körülmények között nem válhatnak édesanyává?  Mi lesz azokkal, akiket béranyák hordanak ki, s ne érzik édesanyjuk szívének dobogását? Mi lesz azokkal, akik sosem ismerik meg pontosan ebből kifolyólag az édesapjukat? Mi lesz azokkal a gyermekekkel, akik ne tapasztalják meg naponta, hetente a család, a meghittség és szeretet csodálatos érzését? Mi van és lesz azokkal, akik korán elveszítették az édesanyjukat, s úgy nőttek fel, hogy a mamájuk, vagy éppen rokonuk, nevelő anyjuk gondozta?

Mi van azokkal az édesanyákkal, akik korán, ideje előtt veszítették el gyermeküket?

 

Kedves gyülekezet! Ezek nem költői, hanem valóságos, húsba és csontba vágó élettel telített kérdések. És ezért ma kéréssel fordulok hozzátok. Először a kicsikhez, az iskolásokhoz, az egyetemre járó diákokhoz. Szeressétek az édesanyátokat! Hajtsátok le fejeteket keblükre abban a tudatban, hogy nincs sehol biztonságosabb hely a földön annál. És kéréssel fordulok a fiatal, vagy idősebb házasokhoz, akik gyermekeket neveltek. Vigyétek el, küldjétek a gyerekeket a nagyszülők meglátogatására. Nincs annál nagyobb ajándék anyák napján, de mindenkor, ha őket láthatják. Hajoljatok le, öleljék át testüket és simogassák meg életüket, mert így minden sebre gyógyírt vihetnek.

És kéréssel fordulok az idősebbekhez, kiknek szüleik és édesanyjuk már a temetőben pihennek. Menjetek el egy szál virággal, mondjatok el egy imádságot, hallgassátok meg azt a hangot, és lássátok meg azt az arcot, aki még onnan túlról is tirátok néz. Mert hiszem fizikai és lelki útjaink ma hozzájuk, magunkhoz, Istenhez visznek közelebb. Ebbe segítsen minket az Isten! Úgy legyen. Ámen.