Hiányban, de mégis eltelve

Textus: Fillipi 4, 4- 7 „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseitek Isten előtt, és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztusban.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az embernek nagyon sok mindenre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát. Kell egy otthon, család, munkahely és megélhetés. Igényünk van olyan közösségre, ahol ki tudunk bontakozni. Vágyakozunk egy olyan életre, ahol mindig boldogok tudunk lenni. Elvárásaink vannak magunkkal, a mellettünk élőkkel, és azokkal az intézményekkel, amelyekkel kapcsolatba kerülünk. Jól létünket az a belső összhang adja meg, amit mi lelkiekben meg tudunk teremteni magunknak, de ugyanakkor az is befolyásolja, ami a környezetünkben felénk jön.

És valljuk be, szinte nincsen olyan nap, ami ne zökkentene ki ebből a megszokott állapotból. Mindig érnek kihívások, melyeknek meg kell, feleljünk. Érnek olyan hatások, melyek kellemetlenek, negatív hatással vannak az életünkre. De olyan is akad, amikor tragédiával állunk szembe és nem tudjuk merre tovább?

Arra gondoltam, hogy a mai beszédemben a hiányról fogok beszélni. Arról a belső emberi érzésről, ami akkor is meglehet, ha külsőleg mindennel is el vagyunk látva. Arról a légüres térről fogok beszélni, ami akkor keletkezik, amikor elveszítünk valakit. Annak a helyéről, melyet senki nem vehet át. Arról az élethelyzetről, amely örökre befolyásolta az életünket. S bár tovább megyünk, mert az élet erre szólít, bennünk megmarad az a seb, az a fájdalom, amit a hiánya okoz. És itt nemcsak személyekről, családi állapotokról szeretnék beszélni, hanem tárgyakról, szükségletekről is.

Az emberi élet teljességét az jelenti, amikor semmi és senki nem hiányzik. De ez csak a pillanat műve, egy pár percre lehet ebben részünk, mert utána eszünkbe jutnak a gondok, a kihívások, amire válaszolnunk kell.

A fejlődő élet pedig az embernek erre a hiányaira válaszolt, és szinte minden termék, minden ajánlat, a reklámok, a felénk jövő szebbnél- szebb helyek erre a szükségletre épülnek fel.

Talán még sokan emlékeznek az elmúlt rendszer nehézségeire. Bizonyára a mai gyerekek és fiatalok fel sem tudják fogni, hogy milyen volt, amikor nem volt kenyér, tej, hús, vagy egyéb élelmezési cikkek. Szinte minden területén a társadalomnak hiány volt, s ezek mellett ott volt a szabadság hiánya, a véleménynyilvánítás szabadságának hiánya.

Engedjék meg, hogy két gyermekkori emléket osszak meg ma önökkel/ veletek. Az első a kenyérrel kapcsolatos. Szülőfalumba, az 1980- as években eléggé barna kenyeret, egy lóval vontatott kóboros szekérrel hozták, hetente kétszer. Természetesen az sem járt mindenkinek. Édesapám után, aki állami vállalatnál dolgozott, és nekünk, gyermekeknek, járt a fejadag, de édesanyám, aki a termelőszövetkezetnél dolgozott, az a kevés porció sem jutott. Nem azt mondom, hogy éheztünk, hiszen falun mindig kikerült az élelem, lehetett puliszkát főzni, egyébbel pótolni a kenyeret. És a család leleményessége által mindenre megoldás született.  De messzemenően, szegényebb volt az élet a mainál. És sosem dobtuk el, vagy száradt meg a kenyér, hiszen szükségcikk volt az asztalon.

A másik az utazással kapcsolatos. Két buszjárat volt a közeli városokba, Segesvárra és Marosvásárhelyre. Az utazni vágyok, főleg hétfőn és péntekenként annyira túlzsúfolták az autóbuszt, hogy egy fogpiszkálót sem lehetett volna leejteni.

Mindezek után pedig felteszem neked a kérdést, a hallgatóságnak: Miben szenvedsz te ma hiányt? Mire van szükséged? Miért jöttél el e mai istentiszteletre? Miért hallgatsz bennünket? Mit és hogyan szeretnéd, hogy Isten teljesítse kérésedet? Mert belső, lelki hiányosságainkat, szükségleteinket a legjobban Isten tudja egyensúlyba hozni. S ezekre a kérdésekre a válaszokat ma is a szentírás tanításával, Isten neked szóló személyes üzenetével szeretném megadni. Ma is a következő 5 gondolat köré csoportosítom mondanivalómat: örülj, ne aggódj, imádkozz, adj hálát és őrizd magadban Isten szentségét!

I.” Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel!” Tudom, hogy az örömöt nem lehet kicsikarni. Az belülről, kell, fakadjon. Annak a szívben és lélekben kell megszületnie. Pál apostol ezt a levelet valószínű, hogy Rómában, a fogságban írja. Egy szenvedő ember írja a szorongattatásban levő gyülekezetnek. A levél i.u. 6o körül keletkezett. Pál apostol első római fogsága idején. Az újszövetségi levelek közül a legörömtelibb és leghálateltebb. A levélből árad a kölcsönös szeretet és hála. Bíztatja, bátorítja a gyülekezetet az apostol az örömre. Még a fogságból is fel tudja villanyozni a közösséget, erő és derű árad a mondataiból.

Te, aki ma eljöttél ide a templomba, miben találod meg az örömöd? Áprily Lajos fordította Henry Francis Lyte versét: Maradj velem  címűt! , ahol a költő ezeket írja

 

Maradj velem, mert mindjárt este van,

Nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram;

Nincs senkim, és a vigaszt nem lelem,

Gyámoltalannal, ó, maradj velem.

 

Kis életem fut s hervadásba hull.

Bú lesz a vígság, fényesség fakul,

Csak változást és múlást lát a szem;

Változhatatlan, ó, maradj velem!

 

Minden múló perc, hozzád visz közel,

Kegyelmed űzi kísértőmet el,

Nincs más vezérem, nincs más Mesterem,

Fényben, borúban, ó, maradj velem.

 

 

Az apostol nem azt mondja, hogy nem lesz nyomorúság, nem lesz szenvedés, s mindene meg fog lenni ennek a gyülekezetnek. Azt mondja, örüljetek az Úrban mindenkor! Mert Isten örömet szerez a szívükben. Csak időt kell adnunk magunknak. Rá kell, hangolódjunk. Örömet ad neked, aki elveszítetted a házastársat, aki egyedül élsz. Örömet ad a gyermekeidben, akire gondot viselsz. Olyan örömöt ad, amit senki, sehol meg nem adhat neked. Ezt az örömöt nem lehet megvásárolni. Ezért csak könyörögni lehet, hogy még a fájdalmak ellenére is, Isten egy belső örömben részesítsen. Az Úr közel van, mondja az apostol. Isten nemcsak távol a magas fellegekben, hanem közel van hozzád. Amikor szülőfalumban vártuk a kenyérrel érkező kóboros szekeret, játszottunk, el voltunk foglalva gyermeki dolgokkal. De amikor az utca sarkán befordult a szekér, feszült várakozásban voltunk, majd kézből- kézbe dobálva segítettünk a boltosnak a kenyeret a bolt polcára tenni. Ezzel a feszült várakozással kell nekünk is Istenre figyelni. Mert ma és mindenkor hozzánk érkezik. S az örömöt, mint lelki eledelt hozza el nekünk.

II. „Semmiért se aggódjatok!” Ez a világ a félelmet, a veszedelem iránti érzést táplálja bennünk. Ha csak kimegyünk az utcára, akár az üzletekbe, az az érzés kerekedik bennünk felül, hogy még erre, még arra, sok mindenre szükségünk van. Hogy tárgyak eszközök, élvezeti szerek nélkül, nem lehetünk boldogok. Az egész piac a telhetetlenségre, a kapzsiságra épül fel. Olyan szükségleteket akar kielégíteni, ami nem is annyira fontos. S miközben mi is egy egyre fejlődő társadalomban élünk, sokat használunk energiából, élelemből, ruházatból, szórakozásból.

Ma már alig lehet látni akár falvakon, vagy városokon, a kapu előtt ülő szomszédokat, akik átbeszélik a hét történéseit. A vasárnap sokak számára beleolvad a hétköznapok sorába. Lótunk-, futunk, mert mindig úgy érezzük, le vagyunk maradva valamiről. Egyre többet akarunk kihozni magunkból és a környezetünkből. Mintha gépek lennénk, és nem szeretnénk leállni. Mindig lelkiismeret furdalásunk van, ha nem teljesítettünk. Pedig az emberi élet nemcsak a teljesítményre épül, hanem az elégedettségre. És itt teszem fel a kérdést, elégedett vagy- e az életeddel? Látod, tapasztalod- e, hogy a munkádat, teljesítményedet megbecsülik? Hiszen, amikor azt a visszajelzést kapjuk a gyerekeinktől, a szüleinktől a házastársunktól, hogy jól vannak, akkor el tudunk csendesedni. Különben aggódunk az életükért, egészségükért, az eredményeikért. A túlzott aggódás pedig keserűvé teszi a szívet. És ebben a világban mérhetetlenül nagy szükségünk van arra, hogy ne aggódjunk, ellazuljunk, imádkozzunk és töltekezzünk.

III.” imádságban és könyörgésben” forduljatok Istenhez, mondja az apostol. Minden hét után a munkában megfáradt ember lemerül, kimerül, ellankad, megfásul. Ezért van szükség a fohászra. Mert az Istenhez közeli élet, a könyörgés megtölti az életünket fénnyel, derűvel, szeretettel. Olyan, mint amikor látjuk az autóinkon, hogy fogytán van az üzemanyag. Olyan ez, mint amikor bemegyünk a kamrába és látjuk, hogy üresek a polcok. Olyan ez, mint amikor tél közeledtével bemegyünk a ruhatárunkba és azt látjuk, hogy kinőttük, elnyűttük a felsőkabátot. És szükségünk van, arra hogy feltöltsük a benzintankot, jó látni ilyenkor ősszel, hogy tele van a kamra polcai, vagy éppen készen állunk a télre.

Az Istennel való kapcsolatot nem csak akkor kell ápolni, amikor valami ér, hanem állandóan közel kell hozzá lenni. Az imádság nem a tényeket, és a környezetet változtatja meg, hanem a hozzá való viszonyulásunkat. Többször hallom a környezetemben azt a hozzáállást, hogy azt nálunk nem lehet elérni, megvalósítani. Pedig, ha az Istennél lehetséges, márpedig ezt hisszük, s mivel mi munkatársai vagyunk ezért nekünk elérhető. De mindig könnyebb a lemondás, a magyarázkodás, mint az hogy küzdjünk, akár saját magunkkal, s ne a feladáson, hanem a megoldáson járjon az eszünk. Az imádság és könyörgés pedig megerősít abban, hogy még a legmerészebb álmaink is valóra váljanak.

IV.” mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseitek Isten előtt.” A hála megelégedettség és a belső lelki egyensúly mértéke. Az nem csak úgy magától jön, hanem az által születik meg bennünk, ha megtapasztaljuk azt a sok jóságot, amivel megáld bennünket az Isten. Vagy érezzük a szüleink, házastársaink, gyermekeink felénk irányuló szeretetét. A hálás ember pozitív szemléletű, aki képes észrevenni és megbecsülni a mindennapi örömöket. Értékeli a másoktól kapott jóságot és szeretetet. A hálás ember empatikus és önzetlen, sok benne az érzékenység mások iránt. A nehéz helyzeteket is át tudja keretezni, jobban tűri a stresszt. Megbecsüli a társát, szorosabb kapcsolatokat épít és tart fent. A hála növeli a boldogságérzetet és a belső békét. A hála segít a jelenben élni, és mindennap valamit hozzá tesz az életünkhöz. A hála növeli a rezilienciát, vagyis a lelki rugalmasságunkat, ellenálló képességünket. Csökkenti a depressziót, segít kezelni a kihívásokat az életünkbe.

A hála emeli az energia szintünket, és erősíti a lelkesedésünket. A hála fejleszti a szociális kompetenciánkat, mely által képesek leszünk kiemelkedni a tömegből. Képesség tesz a megoldásra figyelni és tenni is érte, függetlenít, és belső motivációnkat serkenti, belső erőt kölcsönöz, amivel megbocsátunk és tovább tudunk lépni, ugyanakkor empatikussá tesz.

V. „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztusban.” Testünkben van egy hely, melyet szentnek tartunk, ez pedig a keblünkben levő szív és lélek. Életünkben van egy hely, ahol ez a belső titok kitárulkozik, és ez nem más, mint az otthonunk. Isten szentsége végig kísér egy életen, születésünktől a halálunkig. S tőlünk is függ, mit kezdünk ezzel a szentséggel.

Ez a szentség, maga az Istenbe vetett hitünk beszennyeződhet azon életforma által, melyet megélünk. S ezért vannak az úrvacsorás alkalmak, az áhítatok, az istentiszteletek, melyekben megtisztulunk, megváltozunk, elköteleződünk.

A westminsteri apátság kriptájában az alábbi sorokat vésték egy anglikán püspök síremlékére: Mikor ifjonti képzeletem még szabadon szárnyalt, arról álmodoztam, hogy megváltoztatom a világot. Ahogy idősebb és bölcsebb lettem, beláttam, hogy a világ nem változik, így kissé visszafogtam vágyaimat, s már csak arra áhítoztam, hogy hazámat változtassam meg. Ám bebizonyosodott, hogy ez is keresztülvihetetlen. Életem alkonyán utolsó, kétségbeesett kísérlettel családomat igyekeztem megváltoztatni, a hozzám legközelebb állókat, de sajna ebből sem lett semmi. Most, a halálos ágyamon fekve, egyszerre ráeszméltem: ha először önmagamat változtatom meg, akkor például a családomat is mássá tehettem volna. Az ő ihlető ösztönzésükre azután jobbra fordíthattam volna hazám sorsát, és ki tudja, talán még a világot is megváltoztatom. 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Beszédem elején azt a kérdést tettem fel, hogy mire van a legjobban szükségünk, hol van a hiányunk? És én hiszem, akik a templomba jövünk, akár részt veszünk élőben az istentiszteleten, imádkozunk azok, gazdagabbak akarunk lenni az Istenben. Istenre vágyunk! Vele élni szeretnénk! Teljesebbé akarjuk tenni az életünket vele. Legyen hát a mai alkalom is egy lehetőség a feléje való közeledésre, s éljünk úgy, hogy őszi hálaadás ünnepe felé közeledve, a szívünk és lelkünk készen álljon a megtisztulásra, az úrvacsora vételre. Ebben segítsen az Isten! Ámen.