Tiszteljük az időseket! 

 

Textus: Péld 16, 31- 33 “ Ékes korona az ősz haj, az igazság útján található. Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít. Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az Úrtól való a döntés.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Minden októberben megünnepeljük az idősek vasárnapját. Tesszük ezt azért, mert közösségünkben is a figyelem középpontjába helyezzük, azokat a szépkorú testvéreinket, akik megérték, megtapasztalták az élt megannyi szépségét. Az élet fejlődésével együtt jár az a tény, hogy egyre hosszabbra nyújtható a földi élet megélése.

A fejlett társadalmakban a helyes táplálkozás, mozgás, egészségügyi ellátás mind hozzájárul ahhoz, hogy az öregkorban levő testvéreink több időt tölthessenek gyerekeikkel, unokáikkal, akár a dédunokákkal.

S bár sok betegség, megpróbáltatás akár elő is adhatja magát, mégis, az emberi tudás küzd a minőségi és mennyiségi élet fejlődésén. Ilyenkor önkéntelenül is feltevődik a kérdés, hogy a mi közvetlen társadalmunkban mi történik az időskorú emberekkel? Meg vannak- e becsülve? Ki vannak- e szolgálva? Jól érzik- e magukat? Miképpen viszonyulunk feléjük? S még sok olyan kérdés van, melyekre együtt kereshetjük a válaszokat.

Az első, ami nagyon szembetűnő a mi társadalmunkban az az, hogy nálunk a nyugdíjas emberek is sok helyen még aktívan dolgoznak. Bizonyára sokan azért, hogy pótolják azt a nyugdíjat, melyet egy élt munkája után megszereztek. De gondolom sokan azért is, mert szeretik azt a munkát, melyet gyakoroltak. S talán sok ember számára, egy kis jövedelempótlás nem árt, hiszen az a kevés, vagy nem elegendő pénz, amit minden hónapban megkapnak nem elegendő az élet fenntartásához.

Meglátásom szerint egy keresztény társadalomban, a nyugdíjkorhatárt megélt személy nem kellene, aggódjon azon, hogy a havonkénti bevétele nem elegendő a megélhetésre. Kell egy minimum, ami az élet és a létfenntartáshoz szükséges.

S bár egyházként nem tudunk sokat tenni e kérdés megoldásához, mégis megpróbálhatjuk, hogy szűk lehetőségeinkhez mérten, enyhítsünk a gondokon, segítsünk a nehézségben élőkön. Az idős ember nemcsak anyagiakkal küzdhet, hanem lelki és szellemi megpróbáltatásokkal is. És hiszem, ezen a téren egy vallásos közösség sokat tehet és segíthet. Elsősorban olyan programokkal, amelyek kimozdítják az otthonukból ezeket a személyeket. Az ember társas lény, szükség van egy közösségre.

Az Egyesült Államokban láttuk, hogy idősek központját hozták létre azzal a céllal, hogy ott tudjanak olvasni, sportolni, úszni, játszani, beszélgetni. Hollandiában tapasztaltuk, hogy mekkora ereje van annak a közösségnek, amely lehetőséget biztosít arra, hogy együtt legyenek. Mert mi történik egy idős emberrel, ha magára marad? Ki gondozza? Ki vállalja fel, ha szüksége az anyagi terheket? Tudunk- e enyhíteni azokon a gondokon, melyekkel az idős testvéreink elég gyakran találkoznak? Ma prédikációmban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat a szentírási versek magyarázatával.   Hat gondolatról fogok ma beszélni, és ezek a következők: a koronáról, az igazságról, a türelemről, az indulatról, a sorsról és az Isten döntéséről.

I.” Ékes korona az ősz haj,”  Az ószövetség világában az idős ember megbecsülése kötelező volt. Nemzedékek éltek együtt, és a család fiatalabb tagjainak kötelező volt az idősekről gondoskodni. A bölcsesség irodalom, a hosszú életet, Isten ajándékának tekinti. Áldás van azon az emberen, aki élvezi Istennek ezt a jóságos megnyilatkozását. Ez a mondat két szép képet tartalmaz. Az első az ékes korona, a második az ősz haj. A Példabeszédek könyvének írója, az ősz hajat koronának tekinti. A korona nemcsak a királyok méltósága, és jelképe, hanem az időseké is. A korona igazán az uralkodást jelenti. Aki ezt viseli, az birtokol egy országot. Tulajdonában van egy terület, megbecsült ember. Elismerés jelképeként van a korona a fején. Meg és kiérdemelte valakik részéről. Felelőssége van egy ország felé. Elkötelezett, megbízható. Nemcsak önmagáért felel, hanem azokért is, akik reá bízattak.

Ez a korona ott van minden idős testvérünk fején. Ki és leolvasható az a bölcsesség, melyet egy életen keresztül megszerzett. Ő már nemcsak a saját életéért, hanem mindazokért is felelős, akik reá bízattak, a gyermekek, unokák, házastárs. Egyáltalán az a környezet, amely őt minden nap körülveszi.

Második kép az ősz haj. Az ősz haj a bölcsességet, a tudást jelenti. Sok mindent meg lehet tanulni könyvekből. Egyre több lehetőséget kínál a világháló az ismeretszerzésről. Ma már egy szempillantás alatt új és új információk birtokába juthatunk. De tapasztalatra, bölcsességre, belső ismeretre csak hosszú évek után jöhetünk rá. Mert nem elég csak az ismeret, azt meg is kell élni, át kell élni. Arról bizonyságot kell szerezni. És az idős ember át él rendszereket, megmarad a változó világban, egy Istenben bízó vallásos embernek, aki tudja, hogy csak egyedül az Isten az Úr. A többi pedig olyan, mint a polyva, elfújja a szél.

II.” az igazság útján található.” Mi az igazság tesszük fel magunknak sokszor a kérdést? Az igazság a tényekkel és a valósággal megegyező, azokat híven tükröző állítás, vagy tény. Akkor igaz egy kijelentés, ha az úgy is van a valóságban. Az igazság független. Nem attól lesz valósággá, hogy hiszünk- e benne. A vallásos ember számára Isten parancsai és kijelentése jelenti az abszolút igazságot.

Isten úgy teremtett meg minket, hogy keressük ezt az igazságot. Azonban csak töredékét találjuk meg ezen a földön. Maga szentírás, mint Isten üzenete, azokat az igazságokat tartalmazza, melyek minket hozzá közel emelnek. Egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc tanította, hogy megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz minket.

Az igazság útja, Istenhez vezet. Erről nem lehet letérni. Még akkor is, ha sokszor más úton szeretnénk járni, erre mindig visszatérünk. Az útat a szüleink, mi magunk, házastársaink készítik el. Ez az út nem attól lesz könnyű, mert mi akarjuk, hanem mert készülünk ennek az útnak a megtételére. Egyéni, személyes életútjaink vannak. Sorsunk, ahogyan szoktuk nevezni. Különleges keresztjeink. Amelyek alatt megfáradunk, meggörnyedünk. Néha elesünk. Megsebez minket az élet. Ne mondd ki az igazságot! Halljuk sokszor a figyelmeztetést! De Isten belénk kódolta az igazság utáni éhséget és szomjúságot. S nekünk ezen az igaz úton kell járni. Pontosan az idős testvéreink lehetnek a példaképek a fiatalabbak számára, hogy érdemes ezen az úton járni.

III.” Többet ér a türelmes ember a hősnél.” Egy felgyorsult, rohanó világban élünk. A hatalmas fejlődés, amin az ember élete keresztülmegy, mind arra sarkall, hogy egyre többet fogyasszunk, mohóbbak legyünk. Gyorsuljunk fel. Ne álljunk le! Siessünk, mert valamiről lemaradunk. Örökké azt az impulzust kapjuk ettől a világtól, hogy nem lehet csak úgy nyugodtan élni. Habzsolni kell az életet. Egyre többet, és még többet. Ez a féktelen vágy, az örökös birtoklási kényszer pedig próbára teszi a türelmünket. Idegesek leszünk. Elveszítjük a türelmünket. Gyorsan leszünk lobbanékonyak. Nem tudjuk türtőztetni az indulatunkat. Könnyen megbántjuk a mellettünk élő személyeket. Olyanok leszünk ezzel a világgal, mint a semmiből előtűnő vihar.

Pedig a türelem nyugodtságot ad. A türelem képessé tesz elfogadni ezt a világot. Alkalmassá tesz, hogy elfogadjuk a sajátos élethelyzetünket. A türelem hozzájárul, hogy a maga valóságában lássam az életem. És hiszem az idős ember egyre türelmesebb. Mert megérzi, átéli, az ő számára, már nemcsak ennek a világnak a törvényei diktálnak, befolyásolják, hanem Isten is.

S ha annak a hitnek szemüvegén keresztül nézzük az életet, amelyet a lelkiismeretünk elénk tár, akkor másképpen értelmezzük a szenvedést, a betegséget és természetesen a jólétet.

Amikor én tudom és tapasztalom, hogy Isten tulajdona vagyok, és az ő ügyét képviselem ezen a földön, akkor egy sajátos érzés kerít a hatalmába. Ott a földi életért való cél átváltozik Isten általi küldetéssé.

És hiszem, hogy sok egyéb mellett az idős emberek küldetése az, hogy megtanítsanak minket a bölcs életre, az élet céljára, és arra a módra, ahogyan élni érdemes. Mert csak így van és lehet a családnak, közösségnek, egyénnek igazi értéke.

IV.” és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.” Az indulat egy hirtelen fellobbanó erős és rövid ideig tartó érzelmi megnyilvánulás, amely befolyásolja az ember gondolkodását és viselkedését. Egy külső hatás, vagy belső gondolat nyomására váratlanul tör ki. Rövid időtartamú, hevesebb formájában beszűkíti a tudatot, gyengíti a racionális gondolkodást és sekélyessé teszi az önkontrollt. Testi jelekkel is együtt jár, gyors szívverés, görcsös izomfeszültség, vagy éppen hangos beszéd.

Minden személy külön temperamentummal rendelkezik. Egyedi az idegrendszeri beágyazódásunk. Másképpen nyilvánulunk meg ugyanarra a kérdésre, vagy éppen kihívásra.

Hosszú évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy dolgozzunk magunkon, levezessük feszültségeinket, s meg tanuljunk magunkon uralkodni.

A dühkitörések már elkezdődnek az óvodában, iskolában. Majd megnyilvánulnak a családban. D ezekkel az indulatainkkal kezdenünk kell valamit. Mert fellobbanásunkkal életre szóló sebeket ejthetünk egymáson, amelyek csak idővel, vagy sosem gyógyulnak be.

A hosszú élet elegendő alkalmat biztosít arra, hogy kezeljük az indulatainkat, és legyőzzük magunkat. A vallásos ember uralkodik a saját természetén és azt akarja, hogy nemes, gazdag küldetést élhessen.

V.” Az ember végzi a sorsvetést” A Biblia nem ismeri a vakon uralkodó, pogány értelemben vett sors, vagy végzet fogalmát. Az eseményeket nem egy arctalan, személytelen, vagy éppen a csillagállás irányítja, hanem a szerető és gondviselő Isten. Az embernek igenis van akarata, döntése és felelőssége az életben. A sors helyett az isteni elhívás uralkodik, aki minket mindig megbíz egy munka végzésére. Az élet teljessé tételére. Mi nemcsak úgy céltalanul élünk ezen a földön. Nem is vagyunk kiszolgáltatva senki kénye kedvének. Nem vagyunk alárendelt személyek. Isten nem rendelt el minket az örökös rossz- vagy éppen a jóság megélésére. Elénk helyezi mindennap azokat a kihívásokat, melyeket nekünk kell vállalnunk, s mely felett győzedelmeskednünk. Éppen ezért ünnepeljük az idős testvéreinket, mert ők, ti már ezt megtettétek.

Nem fogadtátok el a sorsot, hanem újra, mindig tettetek azért, hogy az élet szebb legyen ezen a földön. Isten nem bábként, vagy eszközként tekint ránk a döntéshozásban, hanem igenis, elénk adja a kérdéseket, melyekre nekünk kell választ keresnünk. És egyáltalán nem mindegy milyen a reakciónk, hogy látunk neki a feladatnak. Miként töltjük be hívatásunkat!? Lelkészként is látom, akár el is lehet éldegélni, passzívnak lenni, panaszkodni, szomorkodni, lehúzni a mellettem levőket. De azt is lehet, hogy megpróbálom megváltoztatni a környezetemet, tenni azért, dolgozni, hogy az élet, a közösségi szebb legyen. Mert van, aki a lemondásban látja a szerepét, mások a túlélésben, és ismét mások a fejlődésben.

V.” mindig az Úrtól való a döntés.” Én mindig úgy képzelem el az isteni döntést, mint amikor a szülők leülnek a gyermekükkel és beszélgetnek az iskola, egyetem, munkahely, házastárs választásáról. A döntéseinket mindig komoly önismeret, befelé nézés, egyfajta leltárkészítés előzi meg. Úgy készítjük, építjük az otthonunkat, hogy abban jól érezzük magunkat. És ilyen maga az élet is. Úgy éljük a mindennapjainkat, hogy abban jól érezzük magunkat.

Isten nem szomorkodni hívott el bennünket. Még csak nem is a betegségre, a szenvedésre, a fájdalomra. Hanem azért teremtett minket, hogy örüljünk az élet minden egyes percének. A szentírásban én azokat a történeteket szeretem a legjobban, ahol a kiválasztott próféta, küzd magával az isteni elhívással, Akár el is menekül előle, mint ahogyan Jónás is teszi. De mindig érvényesül Isten terve és akarata. Mert Isten a döntésébe mindig bevon minket is. Ismeri lelki alkatunkat, meghallgatja imádságainkat. Tudja a félelmeinket, ismeri a kétségeinket. Egy történetet osztok meg.

Egy 80 éves férfi ült az otthonában, egy kanapén a 45 éves, magasan iskolázott fiával, mikor egy varjú kezdett kopogtatni az ablakon. Az apa a fiához fordult: “Mi ez?”. “Egy varjú.” – felelte a fiú. Néhány perc múlva az apa újra megkérdezte fiától: “Mi ez?”. “Apa, most mondtam, hogy egy varjú.” – válaszolta a fiú. Egy idő után az apa megint feltette ugyanazt a kérdést, a fiú ekkor már ingerült lett és odavágta apjának, hogy ez egy varjú.

Kevéssel ezután az apa újra megkérdezte fiát. A fiú ekkor már kiabálni kezdett az idős emberrel. Üvöltött vele, amiért újra meg újra ugyanazt kérdezgeti, miközben ő mindannyiszor válaszolt. Kérdezte apjától, miért képtelen felfogni, amit mond. Kicsivel később az apa bement a szobájába, majd visszajött, kezében egy régi, rongyos naplóval. Azóta írt bele, hogy fia megszületett. Megkérte fiát, olvassa fel, mi áll az egyik oldalon.

A fiú elkezdte: “Ma a három éves fiammal ültünk a kanapén, amikor egy varjú kopogtatni kezdett az ablakon. A fiam 23-szor kérdezte meg, hogy mi ez és én mind a 23-szor válaszoltam neki, hogy ez egy varjú. Akárhányszor csak feltette a kérdést, megöleltem és egyáltalán nem lettem ideges, inkább egyre jobban éreztem a ragaszkodást az ártatlan gyermekem felé.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma a szép korú, idős testvéreinket ünnepeljük. Azokat, akik nekünk életet adtak, tanítottak, otthont biztosítottak. Becsüljük meg hát őket! Szeressük azzal a keresztényi hozzáállással, mellyel az életüket szebbé, jobbá és gazdagabbá tehetjük. Vigyünk minden nap egy kevés fényt, melegséget, derűt és reményt, ahol ez hiányzik. S tekintsünk úgy rájuk, mint akik ezt a társadalmi jólétet nekünk megteremtették. Ebben segítsen az Isten! Ámen.