Az igazi kincs, a felelősség vállalás

Textus: Lk 12, 33- 34 „Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, el nem fogyó kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg. Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a szívetek is.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Emberi életünk velejárója a gondoskodás. Talán túlzottan is erre a világra tekintünk, csak ennek a fizikai világnak élünk. Szinte minden időnket és energiánkat arra áldozzuk fel, hogy jól éljünk ezen a földön. Igazán akkor jövünk rá arra, hogy mennyire fontos az élet, amikor valami történik vele. Betegek leszünk, elveszítjük egészségünket, nem tudunk annyit dolgozni, rájövünk azokra a fölösleges dolgokra, melyekre időt és figyelmet áldoztunk. Szinte az egész fizikai élet sem elegendő arra, hogy mindent megszerezzünk a boldogságunkhoz. Megteremtenünk azt a biztonságot, melyre vágyik a szívünk és lelkünk. Hiszen, amit ma magunkénak tudunk, azt már holnap értékét veszítette, s lehet, már holnapután új kihívások elé állít az élet. Magunknak, gyermekeinknek és családjainkak pedig értékeket akarunk szerezni, hogy amikor menni kell, valami hátra maradjon.

Ennek a külső fizikai világnak kemény törvényszerűségei vannak. Itt az erős, az ügyes, a sikeres marad fent. Azok érvényesülnek, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a földi kincseket birtokolják, akár majd szeretteiknek átadják. A külső világ mozgató rugóit mindannyian jól ismerjük. Ez lehet a pénz, vagyon, tekintély, tudás, társadalmi elismertség. Ezek mind olyan kincsek, amelyek kell és érdemes gyűjteni, mert életünk velejárói. Szükségünk van rá, eszközök életünk céljának megvalósításában. Azonban vigyáznunk kell, hogy életünk egyensúlyát nem bontsák fel. Mert nemcsak ezek adják meg életünk értékét, hanem a szív és lélek értékei is. Meg kell találnunk azt a helyet, időt és lehetőséget, ahol szintén kincseket lehet gyűjteni. Ezek a kincsek, azonban örökéletűek.

Amikor az Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk, mindig egy másik világra figyelünk. Arra a belső világra, amit a lélek, az üdvösség világának nevezünk. Ennek a világnak is értékei vannak. Olyan fényesre csiszolt értékek, amelyeket a lélek sziklájáról szakítunk le. Ezt és ezeket csiszoljuk egy egész életen keresztül, hogy amikor majd menni kell, egy ékszer, gyémánt, az életünk eredménye, maradhasson az utánunk következőknek. Én ma ezt a kincset a felelősségben, annak vállalásában határozom meg. Egy olyan hiánycikk a társadalmunkban, amelyre érdemes figyelni, ezt előtérbe helyezni és főleg tenni is érte. Emberi szükségleteink közé tartozik a barátság, barátkozás, a társaság, a közösségi élet. Mert milyen szegény és sivár lehet annak az élete, akinek nincsenek akár családtagjai, barátai, nincs, akivel megossza sem a jót, vagy akár elpanaszolja a rosszat, a megtörtént szomorúságot.

Az emberi tudat legmélyebb rezdüléseiben benne van az én központúság. Minden csak azután következik, miután én, már egyensúlyban vagyok, vagy éppen kerültem magammal. Amikor az énben, a személyben kialakult az egészséges nézőpont a világgal szemben, akkor rájövünk az emberi hívatásunk mélységeire. Hasznossá akarjuk tenni magunkat. Tudjuk, erőnk és tehetségünk van arra, hogy a szűkebb vagy éppen a tágabb világot megváltoztassuk.

 

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is

A világon és magamon,

Gondolva, aki ilyet alkotott:

Őrülten alkotott s vakon.

 

De aztán balzsamként megenyhít

Egy drága testvér halk szava,

Ki, míg itt járt, föld angyala volt

S most már a mennynek angyala.

 

A világ Isten-szőtte szőnyeg,

Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha, legszebb perceinkben,

A színéből is valamit.

 

 

Akár az ószövetség, akár az újszövetség világát nézzük, a szentírási könyvek írói csodálatosan írják le, hogy Isten miként visel gondot az emberiségre. Jézus legszebb példázatai is a felelősség vállalásról szólnak. Nemrég a tékozló fiú példázatáról beszélgettünk. S valahányszor ezt újraolvassuk, vagy éppen elmélkedünk róla, mindig és mindenkor a benne szereplő személyek emberi nagysága emelkedik ki. De az édesapa megbocsátását szinte el sem tudjuk képzelni emberi cselekedetnek. Mindig is Istenre tekintünk ilyenkor, hiszen csak ő képes, és nála lehetséges ekkora megbocsátásra lelni. Hozzá haza érkezni. Isten felelősséget vállal a mai emberiségért is. A kérdés már csak az, hogy mi miképpen bánunk ezzel a világgal. S hogyan tesszük hozzá magunkat azért, hogy ez a világ a mi képünket, hasonlatosságunkat is magán hordozza.

Ma beszédemnek azt a címet adtam, hogy az igazi kincs, a felelősségvállalás. Hiszen, ha csak szétnézünk akár közvetlen környezetünkben is határtalan és mértéktelen a felelőtlenség. Bizonyára emlékszünk kisgyermekkorunkra, hogy amikor valami baj történt, lehettünk akár mi is az okozója, rögtön szüleinknek azzal válaszoltunk, nem én voltam. És ezek a gyermeki csínytevések akár feljöhetnek meg felnőtt korunkba is. Szinte beidegződve mondjuk, önkéntelenül is hárítjuk, nem én voltam. Vagyis igyekszünk mentesíteni magunkat a felelősség vállalás alól. Kibújni, ha lehet magunkról elterelni a figyelmet, vagy éppen mást tenni felelőssé a dolgok történte miatt. Jézus tanításainak azért volt akkora sikere, mert ő Istent közel hozta az emberek világához. Ez az Isten pedig megmentette őket, ígéretet tett életük jobbá változására. Az első keresztények között óriási volt a szeretet és elköteleződés. Ők mindenüket megosztották egymással, és így betöltötték Jézus törvényét.

Albert Schweitzerről írják, hogy elment és az afrikai Lambarenében kezelte a betegeket. Testileg és lelkileg gyógyította őket. Betegjei a nagy fehér doktornak hívták. De vasárnaponként istentiszteletet tartottak, munkatársaival és a betegjeivel. Ő nemcsak a testet gyógyította, hanem a lelket is. Mert a testtel a lélek is beteg lesz. Hirdette és terjesztette betegjei életében, hogy a szívüket meg kell tisztítaniuk. Át kell, adják magukat Istennek. S amikor Isten fog lakozni a szívükben, akkor többet nem fognak lopni, gyilkolni, egymást bántani, mert Isten szeretetre fogja őket elhívni. Ez a híres ember ebben látta és valósította meg az ő felelősség vállalását a szegény és nélkülöző világ irányában.

József Attila: Ide a szeretet jön, versében mondja

Fejünkre tapodták a múltat,

Hanem a jövő csak megérik,

Dudvából föl a magas égig,

Mely ízes gyümölcsű embert hirdet.

Már izmainkká lett a szándék,

I.”Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául.” Sokan úgy értelmezik a jézusi tanítást, hogy ő nem szereti a gazdagokat, vagy éppen megveti őket. Azonban a szentírásban szó sincs erről. Jézus azt tanítja, hogy mindazt, ami akadályt gördít, az Istenhez való közeledésnek útjából el kell távolítani. Ha ez éppen a gazdagság, ha büszkeség, akkor éppen azt. Meg kell szüntetni azokat az okokat, melyek az embert távol viszik az Istentől. Vagyis újból meg kell teremteni az eredeti állapotot. Mert Isten és az ember együtt volt és van ma is. Csak sokszor az ember éppen a világi dolgokért, távol kerül tőle. Ezért, meg kell tisztítanunk a szívünket, s alkalmassá kell, tegyük Jézus tanításának befogadására és nem utolsó sorban Isten szent ügyének felvállalására. Aki tud másokért tenni és másokra is gondolni, az már követi Jézus tanítását. Előhozza szívéből azt a jót, amit Isten fogantatása alkalmával oda elhelyezett.

 Létezik egy hihetetlenül bölcs afrikai törzsi szokás.

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik. De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett.

Hogy miért? Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.

És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét. Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában. És erre néha mindenkinek szüksége van!

Az embernek szinte vágya az, hogy jót tegyen. Isten elültette a lelkünkbe a jóravalóságot. Mi, sosem a gonoszságot létét hirdettük, hanem az emberi jóság gazdagságát. A vagyon nemcsak a fizikai javakat jelenti, hanem az időt, az energiát, az emberi tudást és jó szándékot is. Ma is rengeteget tudunk segíteni embertársainkon, a hozzáállásunkkal. Végül is, amikor segítünk mindig időt és emberi életet áldozunk azokra, akikre odafigyelünk. Az emberi élet legmagasabb fokmérője éppen az, amikor az én tehetségemet mások szolgálatába tudom állítani. Ennek a közösségnek is a legnagyobb szüksége éppen az egymásra való odafigyelésben van. Tudjunk egymásról. Figyeljünk gondjainkra, nehézségeinkre és főleg osszuk meg örömeinket, vagy akár bánatunkat is. A felelősség vállalása elköteleződést jelent a másik irányába. Összekötöm valakivel, valakikkel az életemet. Igazán annak tudok segíteni, aki maga is megtesz mindent magáért. Elsősorban én magamért vagyok felelős. Szabad akaratomból kifolyólag dönthetek abban, hogy képességeimet mire használom fel. De ha rosszat teszek, vádol a lelkiismeretem. S ha jót teszek, akkor jutalmaz. Ez a jutalom egyfajta bíztatás is ezen cselekedetek folytatására.

II. Szerezzetek magatoknak erszényeket, el nem fogyó kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá és a moly sem emészti meg. Gyerekkoromban gyűjtöttük a piros pontokat. Egyfajta elismerést jelentett a pedagógus részéről, a nevelt irányába, hogy értékeli a tevékenységét. Nem nagydolog, de mégis megéri, mert ezzel ösztönözni tudja a diákot a tanulásra és a készülésre.

Ilyen piros pontok nekünk a felnőttek életében is van. Ezek lehetnek elismerő szavak. Dicséretek. Jutalmazás. Vállon veregetés. Kézfogás. Elismerő tekintet.

Mi keresztények ilyen erényeket gyűjtünk, amelyek helyet készítenek nekünk az üdvösség világában. Közel kerülünk velük és általuk az Istenhez és önmagunkhoz.

II. A szív, az érzések gazdag tárháza. Az emberi szív nemcsak a fizikai életünk fenntartója, hanem a lelki életünk középpontja is. Mert érzések nélkül nincs vallás, Istenhit, sem emberi szeretet. A felelősségről mondott beszédemet egy történettel zárom, címe a legkönnyebb út

Volt egyszer egy szép kert, néhány almafával, narancsfával, körtefával, szépséges rózsákkal. Mindenki boldog és elégedett volt, és mindenki jókedvű, kivéve egy fát, ami mély szomorúságban élt.

„Ami neked hiányzik, az a koncentráció”, mondta neki az almafa. „Ha valóban akarod, a legízletesebb almákat teremheted. Meglátod, milyen könnyű”.

„Ne hallgass rá”, toporzékolt a rózsafa. „Rózsát teremni sokkal egyszerűbb, és ráadásul szép is”. És a fa kétségbeesetten próbálkozott mindennel, amit javasoltak neki, de mivel nem tudott olyanná lenni, mint a többiek, egyre reményvesztettebb lett.

Egy nap bagoly érkezett a kertbe, a madarak legbölcsebbike, és amint látta a fa kétségbeesését, magyarázni kezdett:

„Ne aggódj! A te problémád nem olyan súlyos. Ugyanaz, mint sok más lényé a Földön. Megmondom neked, mi a megoldás: ne annak szenteld az életed, hogy olyan legyél, amilyennek mások akarnak. Légy önmagad.

Ismerd meg és érd el, hallgasd meg a belső hangodat.” És azon nyomban eltűnt a bagoly.

„Az én belső hangom? Legyek önmagam? Megismerni magam? Kérdezgette a fa kétségbeesetten, amikor hirtelen megértette. Lezárta a hallottakat, kinyitotta a szívét, és végül meghallhatta a belső hangját. Ezt mondta neki: „Te soha nem fogsz almát teremni, mert nem vagy almafa, nem is fogsz virágozni tavaszonként, mert nem vagy rózsafa. Tölgyfa vagy, a te dolgod naggyá és fenségessé nőni. Azért vagy itt, hogy menedéket nyújts a madaraknak, árnyékot az utazóknak, szépséget a tájnak! Küldetésed van! Töltsd be azt!”

És a fa erősnek érezte magát, biztos volt magában, és kész volt mindarra, ami az ő dolga. Hamar megtalálta a helyét, mindenkit bámulatba ejtett, mindenki tisztelte. Csak ekkor vált tökéletesen boldoggá a kert”.

És én azt kérdezem, amikor a környezetemre nézek. „Hányan lehetnek a tölgyfák, akik nem engedik saját magukat megnőni? Hányan vannak a rózsafák, és félve a fenyegetettségtől, csak tüskét teremnek? Hányan vannak a narancsfák, akik nem tudnak virágot teremni?” Az életben mindannyiunknak megvan a magunk célja, aminek meg kell felelnünk, megvan a helyünk, amit be kell töltenünk. Ne engedjük, hogy valami, vagy valaki megakadályozzon abban, hogy megismerjük és megosszuk saját lényünk csodálatos lényegét.

 

Jöjjetek, és ma azért imádkozzunk, hogy önmagunk lehessünk, küldetésünkkel, hívatásunkkal, felelősség vállalásunkkal. Ámen.