Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra!

Textus: Lk 18, 1-8 „Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Ezt mondta: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Azután így szólt az Úr: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

E mai vasárnapra az ökumenikus imahétre választott szentírási gondolatok újszövetségi részét olvastam fel, a nyolcadik napra előírt mondatokat. Mert az elmúlt hét egyfajta lezárása is benne van ezekben a jézusi szavakban. Hiszen egy olyan világban élünk, amikor elfáradunk, meglankadunk. Elcsüggedünk, megfásulunk, s arra gondolunk, hogy jobb lett volna, ha bele sem fogunk tennivalónk végzésébe. Ez nemcsak a cselekedeteinket érinti, hanem nagyon sokszor az imádságainkat is. De bíztatnak, bátorítanak és ösztönöznek minket ezek a szavak, hogy sose adjuk fel, mert Isten a jót cselekvőkkel és az igazságra törekvőkkel van.

Ezen a héten több alkalommal is az egyházközségi adminisztráció körüli dolgokban kérték a véleményemet, és láttam az érintetteken, hogy nincsenek megelégedve válaszaimmal, sőt mi több a maguk oldalára akartak volna állítani abban a tévhitben, hogy ha a lelkész is melléjük áll, akkor teljesen igazuk van.

Bizonyára sokan nem is gondolják, hogy még az egyházközségnél is lehetnek ügyes- bajos dolgok, s vannak, akik mindent megtesznek, csakhogy egyéni céljaikat, akár még a közösség ellenére is érvényesítsék. Nem a közös ügyek, hanem az egyén érvényesülése a fontos számukra. S mindezzel nincs is baj addig, amíg ez nem megy a közösség kárára, vagy éppen szemben az isteni és emberi igazsággal. A salamoni bölcsesség pedig oly sokszor távol van tőlünk, s nehéz olyan döntéseket hozni, melyek mindannyiunk számára elfogadható.

Kitartás és elszántság, elköteleződés kell ahhoz, hogy megmaradjunk egy olyan értékrendben, mely csak részben az emberé, mert azokat az alapvető elveket éppen az Isten ültette el a szívünkben. Éppen ezért vallásos életünk egyik igen lényeges eleméről az imádságról szeretnék beszélni. S egy belső utazásra hívlak titeket/ önöket, hogy zarándoklatunk ezen órájában elmélkedjünk azokról, akik megtanítottak minket imádkozni. Figyelj magadra, s halld meg azokat a hangokat, akik hívtak a könyörgésre! Hunyd be a szemed és lásd magad körül azokat, kik körül vettek az imádkozások alkalmával! Figyelj a szívedre, hallgasd, meg mit dobog! Reményik Sándor: Csendes csodák versében írja

 

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

 

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

……………………………..

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

 

Igen. Ezek az apró dolgok töltik meg az életünket olyan belső tartalommal, melyek erőt, hitet, éleslátást adnak még a reménytelennek tűnő élethelyzetekben is. Ma az elmondottak fényében szeretném a szentírási verseket kibontani és sajátosan ennek az évnek ökumenikus imaheti lezárójaként értelmezni.

I.” Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Jézus ebben a részben, képekben, életeseményekben beszél. A legvilágosabb példázatait Jézus most is életképben mondja el. S miden példázatnak egyedi és személyes mondanivalója van. Egyfajta ösztönzés az imádkozásra. Arra való bíztatás, hogy a vallásos ember életéhez az imádkozás ugyanúgy hozzátartozik, mint az étel, vagy ital, vagy éppen a ruházkodás. Nincs olyan tanítása Jézusnak, melyet ne tudna aláhúzni, hangsúlyozni az életből vett példával. Az imádság pedig szükséges a vallásos ember számára. Ezt nem lehet feladni. Ettől megválni azt jelenti, hogy elfordulok Istentől és saját magamtól. A mindenkori imádkozás jelenti az Istennel való kapcsolattartás mélységes elemét. Az imádkozásban pedig nem lehet fáradtság. Nincs megszakítás, leterheltség. Mert az imádkozás olyan erőket szabadít fel bennünk, amire még sokszor még mi magunk sem gondoltunk, vagy éppen nem tudtunk róla. A könyörgésben magának az Istennek nyitunk utat magunkban, aki vezet és táplál bennünket minden körülmények között.

II.” Ezt mondta: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte.” Mennyire szépen fogalmaz itt az evangélista. Mintha a mai emberről is szólna ez a példázat. Volt egy bíró, aki a város ura volt, sem az Istent, sem az embereket nem veszi számításba. Pontosan azokat, akik szolgálatába szegődött.

Egy vezető ember mindig egyszerre két világot képvisel. Az első az égi világ, a jövendő, aminek a megvalósítására törekszik. Ezért készítünk terveket, tűzünk ki magunk elé célokat. Tervezünk, alkotunk, beszélünk, döntünk. Egy olyan világot akarunk magunknak, s főleg az utánunk következő nemzedéknek, mely jobbá, méltóságteljesebbé, élhetőbbé teszi a közösséget.

Ez a mondat nagyon hangsúlyosan van megfogalmazva, aki az Istent nem féli, az embereket sem becsüli. Mert még az emberben is Isten van benne, éppen szentlelkének munkája által. Az ökumenikus imahét középpontjába ezt a gondolatot a Minesottai Egyházak Tanácsa helyezte el, mert még az Egyesült Államokban, ahol úgy gondolják sokan, hogy tejjel és mézzel folyó élet van, még ott is, vagy éppen ott, is gond van, a nemzetek, fehér és fekete, vagy éppen a felekezetek között. A rasszizmus kérdésköre sincs teljesen megoldva, pedig már oly rég volt Észak és Dél háborúja az 1860- es években a rabszolga felszabadítás ügyében.

De jó, ha közelebb jövünk a saját országunkhoz, és megkérdezzük magunktól, hogy választott tisztviselőink, értünk vannak – e? Minket képviselnek- e? Sajátosan egyéni és közösségi ügyeink megfelelően vannak- e kezelve? Hangzanak a nagy szólamok, a magyarságról, megmaradásról, az itthon maradásról, az anyanyelv használatáról, de többször látjuk, hogy aki itthon fejleszteni, építeni, vállalkozni, egyszóval élni akar, ezer akadályt kell, legyőzzön. Halljuk a kritikákat is, még olyanoktól is, akik még anyanyelven is nehezen beszélnek, nemhogy az ország nyelvén beszélnének esetleg éppen a parlamentben. Mindig azt hisszük, hogy gördülékenyebben fognak menni a dolgaink, s aztán keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy olyan nehéz valamit is fejleszteni, alkotni.

III.” Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.” A szentírás e könyvének szerzője ellentétpárokat hoz elénk. Az özvegység annak idején egyet jelentett a nehézséggel, szegénységgel, kisemmizettséggel. A nő helyzete amúgy is másodrangú volt a zsidó társadalomban, s az özvegyasszony életét sokszor nem is vették számításba. Rá már nem volt, aki gondot viseljen, őt nem volt, aki felkarolja. A társadalom megtűrtje volt, aki a rokonai támogathattak.

Ugye, még ma is látunk és tapasztalunk társadalmi igazságtalanságokat. Amit szabad az egyiknek, az tilos a másiknak. Bár adott az egyenlő esély lehetősége, mégis nem élünk vele, vagy éppen úgy érezzük, hogy hátrányból indulunk.

Ez az özvegyasszony az igazság szolgáltatására kérte fel a bírót. Az özvegyasszony kitartó volt. Nem adta fel. Időről- időre elmegy a bíróhoz és arra kéri, hogy szolgáltasson neki igazságot. Lukács evangélista nem mondja el konkrétan, hogy milyen igazságtalanság érte ezt az özvegyet, csak azt hangsúlyozza, hogy többszöri kérelme sem talált válaszra, ezért az özvegyasszony újból és újból kéri a jogait. Ez nekünk, erdélyi magyaroknak, székelyeknek, igencsak a húsunkba vágó kérdés. Elég, ha csak az elmúlt rendszer elkobzásaira gondolunk, amikor, földeket, erdőket, állatokat és ingatlanokat vettek el egy tollvonással. És az elmúlt több mint 30 esztendő nem volt elég arra, hogy visszaadják. S melyeket visszaadtak eredeti örököseinket, azoknak többsége össze van dőlve, le van lakva. De olyanok is vannak, akik visszaéltek hatalmukkal, és csak úgy szolgáltatták vissza az eredeti örököseinek, ha azok pótom áron máris eladták az igazságot színlelve nekik vagy éppen hozzátartozóiknak.

Mennyi igazságot kérünk ma magunknak, gyermekeinknek. Óvodát, iskolát, egyetemet, kórházat, szociális intézményeket, tisztességes pénzvisszaosztást, önrendelkezést, anyanyelv használatot. S akárcsak az özvegyasszony, úgy mi sem adjuk fel. Kérjük folytonosan a jogainkat. De örök kérdés marad, hogy van- e elég erőnk, tehetségünk és megfelelő közösségi összefogásunk, ahhoz, hogy szándékunkat dűlőre vigyük. Mi nagyon sokszor nemcsak a külső ellenséggel, hanem önmagunkkal is meg kell, vívjuk nagy harcainkat. Mert néha belülről emésszük fel magunkat, használjuk el tartalékainkat. S miközben a koncon egyesek marakodnak, addig elhúz mellettünk az élet.

IV.” Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Milyen szép és érzékletes ez a mondat. Nem az Istenért, nem is az emberért, hanem a saját maga nyugalmáért szolgáltat igazságot ez a bíró. Megunta az özvegyasszony folytonos zaklatását. Eleget járt már hozzá. A terhére volt, így hát nem tehetett egyebet a bíró, mintsem teljesítette az akaratát. A történetből nem derül az ki, hogy az özvegyasszony meg volt- e elégedve a bíró igazság szolgáltatásával. De sokat mondó az a tény, hogy a kitartásnak eredménye volt. A bíró a saját nyugalmáért cselekedett. Már többet nem tette ki magát annak, hogy az özvegyasszony folytonosan nála keresse a megoldást. És az szűrődik ki ebből a mondatból, hogy ha már sem az Istent, sem az embert nem tiszteleti ez a bíró, annál inkább saját magát. S ha másért nem, akkor éppen magáért végzi el ezt az igazság szolgáltatást. Kitartónak lenni, az valami rendkívüli dolog. Mert az állhatatosságnak bár ára van, előbb vagy utóbb, meg fog valósulni. Mert az ember mindig meg keresi az utakat, ösvényeket, módokat, hogy az akarata valóra váljon. Dávid Ferenc püspökünk állhatatos volt az egy Isten hit megvallásában. Még ha életével is kellett fizessen érte, s ha utána több alkalommal, erőszakkal ránk köteleztek más nézőpontokat, mégis győzött az egy Isten eszméje és tanítása. És ma is közösségi életünkben is áldozatot kell hozni azért, hogy fejlődjünk, hogy egyre több érezze fontosnak ezt a közösséget. Legyen része az élete a mi közösségünknek. Talán nekem is, mint lelkésznek mennem kell sok olyan személyhez, aki nem ismer, sem Istent sem embert, hogy jöjjön, velünk legyen, imádkozzon, elköteleződjön.

V.” Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan.” Az első keresztények Jézus közeli eljövetelében bíztak. Hirdették és vallották Isten országának közeli érkezését. Tudták, hogy Isten nekik igazságot fog szolgáltatni, és megbünteti a vétkeseket.

A várakozás erőt adott nekik az istenes élet megéléséhez. Sokan mindenről lemondtak, anyagiakról, ha kellett még az életükről is. Az emberi és az isteni ítélet között éles vonalat tettek. Ha ez a bíró képes volt, végül is igazságot szolgáltatni ennek az özvegyasszonynak, akkor mennyivel inkább igazságot szolgáltat az Isten.

Az egyház is részben gyakorolja az igazság szolgáltatást. Értékeket emelünk ki, azokra tanítjuk gyermekeinket. Értékrendet ültetünk el az emberi szívekbe. Igaz a végső ítéletet mindig is Istenre bízzuk. Mert tudjuk az ember ítéletében hiányosságok és tévedések lehetnek. De van egy lelkiismeretünk, van egy tájékozódásunk, van hitünk Istennek ama világáról, ahol az ember is megtalálja a helyét. És mi tudjuk, hogy ezen embertelen világ gyötrelmeiért Isten kárpótolni fog bennünket a mennyek világában. Bár még középkorú vagyok már láttam, hogy milyen aljas húzások, összeesküvések, falkaszellem uralkodhat egyes emberek szívében. Ahol csak a jólét a fontos, s akár sárba is lehet tapodni, megalázni az emberi méltóságot és isteni igazságot.

VI.” De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Egy örök kérdés marad számunkra a hit kérdése. Talál- e bennünk az Isten elég hitet, hogy az üdvösség világába beengedjen.

Egyszer egy végrehajtó érkezett ki egy sokgyermekes, szegény családhoz. Azelőtt egy pár nappal halt meg a férj és édesapa. A család nagyon eladósodott. A házban levő dolgokat árazták fel, de alig ütötte a széle a hosszát. Az özvegy édesanya csak sírdogált, mert nem találta annak útját, hogy miként törleszthetné a tartozását. Amikor a szekrényt, az ágyat, a mosógépet, a tévét vitték már kifelé az ajtón, a legkisebb gyerek így szólt a végrehajtóhoz. Bácsi mindent egyebet, csak a mesedobozt hagyják itt nekem.

A végrehajtónak ekkor eszébe jutott a gyermekkora, amikor tőlük is elvitték, az állatokat, a szekeret, jármot, s mindent, ami mozdítható volt be a közösbe, a kollektívbe.

Ugyanilyen kisgyermek lehetett, s értetlenül állt az ajtóban, s leste, ahogyan a szülei fájdalmas könnyekkel siratták a jószágot, az eszközöket. S ekkor történt valami, megmagyarázhatatlan. Szólt s segédeinek, hordjanak vissza mindent, mert ezeknek a gyerekeknek, az édesanyának szükségük van ezekre az élethez. Amikor visszaért az irodába, megkérdezte tőle az egyik kollegája: Mi történt végrehajtó úr, csak nemhogy, magára szakadt az bank és ki akarja fizetni helyettük a tartozást?– Nem, ennél súlyosabb a helyzet: megérintette a lelkemet a Jó Isten.

Kedves gyülekezet! Kedves testvéreim!

Hát érintse meg a lelkünket Isten ma is, hogy ott ahol élünk és dolgozunk, tudjunk irgalmasan cselekedni, egymást szeretni és hitünkben elmélyülni. Ámen.