Isten küldetésében!
Textus: Efézus 4,1 „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok.”
Mk 3, 12- 14 „Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart, ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
A 2026- os év ökumenikus hetének tematikáját az örmény apostoli egyház fogalmazta meg Pál apostol efézusi levelére alapozva,” Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is” (Ef 4,4) S ma kezdetét veszi Székelyudvarhely belvárosában az ökumenikus ima heti sorozat, amikor mindannyian imádkozunk a keresztény egységért. A következő héten minden este 6 órától együtt leszünk az imádságban, az Istent dicsőítő éneklésben, hogy minden különbözőségünk ellenére kifejezzük együvé tartozásunkat. Az örmény egyház a Jézus után az első században alapított egyik legrégebbi közösség. Nagyon sok szenvedést és megpróbáltatást átélt ez az egyház. A legtragikusabb az örmény népirtás volt az I. világháború idején, amikor 1,5 millió örmény keresztényt öltek meg.
Bár már a IV. században-Örményországban a kereszténység államvallás lett, mégis a történelem folyamán sokan mártírhalált szenvedtek hitükért, és felfogásukért. Az ökumenikus imahét pedig egy csodálatos ajándék, melyben rácsodálkozhatunk a keresztény egységre, és a hit óriási erejére. Aki pedig nem tudja tisztelni a keresztény értékek különbözőségét, az nem ismeri felbecsülhetetlen vallását, mely óriási ajándék az életében. Világosító Szent Gergely püspök keresztelte meg III. Trdát örmény királyt és ettől a dátumtól lehet beszélni igazán az örmény kereszténységről, valamint a kereszténység államvallási voltáról.
Azokat a szentírási verseket olvastam fel mai beszédem alapgondolatául, melyeket az örmény egyház vezetői még 2o24- ben kiválasztottak ez év ökumenikus hetének alapgondolatául. Így hát én is az elhívatásról, a megbízásról fogok prédikálni mai beszédemben.
Néha úgy érezzük, hogy az elhívás és az emberi szabadság között óriási szakadék tátong. Mert hát hogyan lehetne szabad az ember, ha Isten elrendeli, megmondja, és megbízza egy életfeladat betöltésével. Azonban, ha jobban elmélyülünk a témában, akkor rájövünk, Isten nem nélkülünk dönt ezekben a kérdésekben. Lelkünk, szívünk-affinitásunk alapján kapjuk ezeket a megbízásokat, s mi örömmel töltjük be azokat, személyes és közösségi életünk örömére.
Minden vasárnap, de főleg egy ima heti istentisztelet sorozat elején, jó feltérképezni, meghatározni, álláspontot kialakítani, hogy holt tartok az istenkeresésemben? Mi az, amiben engedelmeskedtem neki, és holt voltak, vannak azok a törésvonalak, melyekben ellenszegültem, tőle eltávolodtam, akár elmenekültem.
Számomra a szentírásból azok a legizgalmasabb történetek, melyekben, a megbízott személy, legyenek a próféták, vagy éppen maga Jézus, akár éppen Pál apostol, kételkedik, kétkedik, menekül a hívatás elől. Kicsinek, gyengének, esetlennek tartja magát a küldetés végrehajtására. S aztán valami történik, éppen a legelkeseredettebb pillanatban, a legsúlyosabb életsorsban, amikor már a megbízott személy feladná, történik valami. Valami olyan csoda, belső változás, erő és bátorság, mely a személyt képessé teszi a hívatás és küldetés felvállalására. Én ma ezt a mély belső titkot akarom veletek együtt feszegetni és keresni a miértekre a válaszokat. Hiszen Isten minket is különleges feladattal, életsorssal, családdal lát el, ahol nekünk teljesítenünk kell. Imádsággal, munkával és tenniakarással.
A felolvasott szentírási versek alapján a következő 5 gondolatról fogok ma nektek beszélni: a fogságról, az elhívatásról, a magaslatról, a kiválasztottságról és az ige hirdetéséről.
I.” „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért:” Az efézusi levél valószínű Jézus után 6o- 62 ben született meg. A szentírás magyarázói többféle magyarázatot adnak a szerzőségre. Egy azonban biztos, Pál apostol házi őrizetben van, de innen is küldi a bíztató, bátorító leveleit. Ez a mondat két gondolatra osztható, az első részben kérés, a másodikban pedig egy sajátos, egyéni állapot van meghatározva.
Pál apostol nem áll meg azzal, hogy létrejött az efézusi gyülekezet. Az sem elég, hogy közösségként léteznek. A gyülekezetnek céljai kell, legyenek. Eszmék, elvárások, célkitűzések fogalmazódnak meg. Nem lehet csak úgy tengetni az életet. A keresztény ember mindig többre vágyik. És itt ez a gondolat összecseng azzal a hívatással, amit mi is gyakorolunk naponta. Mi nemcsak azért élünk ebben a közösségben, hogy csak úgy ellegyünk. Az sem elég, ha működgetünk, langyosan vállaljuk küldetésünket. Kiegyenlítjük a számláinkat, megtartjuk lazán az istentiszteleteinket, gyakoroljuk a szertartásainkat, s csak úgy elvagyunk, mint a befőtt. Ennél többet vár tőlünk az Isten. Éspedig azt, hogy égjünk egy célért, küzdjünk a holnapért, vállaljuk a keresztjeinket magyarságunkért, vallásunkért. Nem elég csak csendben lenni, a fejünket lehajtani, gondjainkba belemerülni. Nekünk emelt fővel, kell az égre nézni. Onnan fentről kell, a szentírásból meghallanunk azt, hogy mire kér minket az Isten.
A fogdában, fogságban levő ember mindig szabadulni akar. A fogság korlátozza az ember szabadságot. A fogság bezárja az emberi akaratot. A fogság megaláz, kicsivé tesz, ott megalkuszunk, ellanyhulunk, megpuhulunk, restek leszünk.
De aki Istenért és az igazságért vállalja ezt a fogságot, azt nem lehet bezárni. Ott a börtöncellák felnyílnak, a kemény vasazatok, lepattannak. Aki az Úrért vállalja a fogságot, amit Pál apostol is megtett, az nem fájdalommal, hanem örömmel és kitartással viseli.
Sok embernek ez a földi élet, vagy maga a kereszthordozás fogság lehet. De a vallásos ember számára felemelő élmény, mert nemcsak önmagáért, hanem az Úrért viseli azt. Találkozhatunk léha, munkakerülő, puhány, élősködő személyekkel, de a többség munkáját végző, feladatát felvállaló, küldetését örömmel teljesítő ember, aki ezt a földi életet nem fogságnak, hanem a bizonyságtevés alkalmának tekinti. Woodrow Wilson az Egyesült Államok 26- ik elnöke mondta: „Nem csupán azért élünk, hogy megkeressük a megélhetésünkre valót. Azért vagyunk itt, hogy a körülöttünk lévő világ nagyobb bőségben, nagyobb lázsw2wswsevtgttással, nemes és reményteli lélekkel éljen, és nagyobb dolgokat érjen el. Azért vagyunk itt, hogy gazdagítsuk a világot, és önmagunkat szegényítjük meg azzal, ha erről a küldetésről megfeledkezünk.”
II.” éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok.” Két szó különlegesen fontos ebben a mondatban, az elhívatás és méltóság. És ez a kettő elválaszthatatlan. Ma nagyon sok program van a pálya orientációval, a munkakör választásával kapcsolatosan. S ez jól is van így. Az viszont, hogy miképpen töltődik be egy munkakör az még sok kívánnivalót hagyhat maga után. Mert lehet valaki szakmunkás, tanár, diák, orvos, lelkész, politikus, aki tisztességgel éli és végzi munkakörét. Aki tudja, hogy ő van a hívekért, a betegekért, a diákokért, az emberekért, a választókért. Tudja, hogy az emberség mindennél többet jelent. És nem a meggazdagodás, nem is a másik megalázása, akár kisemmizése az életcél, hanem a szolgálat. Az a szolgálat, mely minden keresztény ember erénye lehet. Az a lelkes hozzáállás, ahogyan éppen a szakember által Isten van jelen az oktatásban, a gyógyulásban, társadalmi életben. S mennyi emberi méltóság a sárba tipródik, mert a tisztelet, becsület, az emberi szó súlya egyre csak odalesz. Mert legyen bárki is az illető, ha én benne az Istentől teremtett személyt látom, akkor tudom, hogy a testvérem, a segítségre szoruló, a gyámolítani való. Hol van és lehet az emberi méltóság, amikor a modern rabszolgaság korát éljük, s bár nem adják és veszik az embereket, de lassan érvénytelenné teszik a keresztény értékeket. Ahol nem a béke-, hanem a háború és annak folytatása mozgatja sokak fantáziáját. Ahol az emberi életnek már nincs értéke, csak egy szám lesz, akinek harcolnia kell a fronton az úgynevezett hazája védelmében, miközben mások dúskálnak az anyagi jólétben. Amikor a hadiipar felemészti az országok erejét, s nem az idősekre, a gyermekekre, az oktatásra, az építésre, hanem a fegyverkezésre, a védelemre, vagy éppen a támadásra fordítják a közösségek erejét.
III.” „ Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart, ők pedig odamentek hozzá.” E mondat kapcsán egy szóban fogalmaztam meg, amiről beszélni szeretnék, és ez a magaslat. Amikor benne vagyunk az élet sűrűjében, akkor nem látjuk az egészet. Csak az elénk tornyosuló akadályokat, vagy a már teljesített feladatokat. S ezek egyre csak sorban vannak előttünk. Ahhoz, hogy az életet a maga teljességében lássuk, szükségünk van arra, hogy ki és felemelkedjünk. Erre valók a vasárnapok, s kimondottan az ima heti alkalmak. A felemelkedés, nem elszakadást jelent, még csak nem eltávolodást, hanem magasabb rendű rátekintést ugyanarra a dologra. Hogy lássam egy másik szemszögből, értékeljem más nézőpontból, s értékeljem más igények, értékek alapján is.
Jézus egy ilyen magaslatra hívta el a tanítványait. Ő ma is egy ilyen szellemi és lelki magaslatra vezet fel bennünket, hogy vele legyünk. Hallgassuk őt, megértsük a szavait. Hozzá közel kerüljünk, Megérezzük az univerzumnak azt a részét, ami kiemel ebből a földi létből. Megtapasztaljuk azt a szentséget, mely minket-embereket összeköt az Istennel. Jézus a tanításával ma is kiválaszt, magához, céltudatosságra nevel. Általa az Isten akarata érvényesül, mert ebben a találkozásban benne van a megbízás, a körültekintés, és a küldetés vállalása. Ők pedig odamentek hozzá, mondja az evangélista. Ma is, akik Istenhez és Jézushoz mennek, azok olvassák a szentírást, járnak a templomba, fontosnak tartják a vallásos dolgokat.
IV.” Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket,” Választani mindig óriási felelősség. Ugyanis önmagamban számot kell, vessek, hogy milyen értékrend szerint ítélem meg a környezetem. A választás által mindig a legjobb kerül a figyelem középpontjába. Így választódnak ki versenyekre a sportolók, az olimpiászokra a legjobb diákok, s teljesítményük alapján haladnak felfelé a ranglétrán. A munkabírás, az elért eredmények alapján választják ki az üzletemberek a munkavezetőket, s teszik mindezt a nagyobb teljesítmény érdekében. Ezen a téren pedig óriási verseny van. Mindig a legjobbnak kell lenni, lehetőleg le kell győzni a másikat.
A keresztény ember azonban nem mással, hanem éppen önmagával versenyez. Önző vágyaival, szenvedélyeivel, gyengeségeivel, félénkségével, bátortalanságával, esendőségével, akár evilági nézőpontjával. A keresztény embert nem egy földi hatalom fogja értékelni, hanem maga az Isten. A dicsőséget nem ebben a világban fogják kiosztani az ő számára, hanem az örökkévalóságban. S hogy ez így legyen neki is edzeni, teljesíteni kell imádságban, szeretetben, közösségi összefogásban, a másokért való lét értelmében. A kiválasztás érdem szerint történik itt is, de nem emberi ésszel felfogható dolgokért, hanem olyan mély belső érzésekért, melyért Isten képessé tesz minket az Ő szolgálatára.
V.” és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét.” Márk evangéliuma ezen részében a tanítványok elhívásáról és elküldéséről olvasunk. Jézus tanítványainak van egy nagyon fontos küldetése, hirdessék az ige. Az ige Isten üzenetét jelenti. Mert Istennek van megoldása az életünkre. Azt, ami mi nem értünk, nem tudjuk felfogni, azokat a nehézségeket, melyeket nem tudjuk megváltoztatni, azokra Isten különlegesen rávilágít, rávezet, hogy miképp és hogyan kezeljük az életünkben.
Isten üzenetének a tolmácsolása nemcsak a lelkészek kiváltsága. Az egyetemes lelkészség azt is jelenti, hogy én vagyok az én lelki életemnek az őre. Felelős vagyok a lelkemért. Nem más, hanem éppen én fogok megőrizni lelki egészségemet. Isten üzenetét olvasni tudom a szentírásból, értelmezni tudok a gondolataimmal, és alkalmazni a tehetségemmel.
Nemrég az egyházközség vezető testületeiben felvetettem egy Unitárius Bentlakás létrehozásának gondolatát. Láttam a felém tükröződő szempárokban, hogy úgy néztek rám, mintha egy álmot mondanék el, osztanék meg velük. És valóban egy álom. Melynek megvalósítására meg kell keresnünk a forrásokat, el kell mélyítenünk hitünket és az erőnket, össze kell kötnünk hálózati kapcsolatainkat. Nekünk nem valami világmegváltó nagy tervekre kell reagálnunk, hanem csak azokra a szükségletekre, melyek itt vannak, jelen vannak a környezetünkben.
Beszédemet ma is egy történettel zárom, melynek címe: Én Krisztussal vagyok „Meg volt beszélve, hogy II. János Pál pápa fogadja Teréz anyát, aki otthont akart alapítani a Vatikánban a legszegényebbek számára. Autóval mentünk, írja a szerző. Már majdnem odaértünk, amikor Teréz anya meglátott az utcán egy haldoklót. Kérte a nővért, hogy álljunk meg, majd kiszállt, odament a földön fekvő férfihoz, megfogta a kezét és letörölgette az arcát”– mondta el a 84 éves Esseff atya. „A nővérek kissé idegesek lettek, mert Teréz anya másfél órán át térdelt és imádkozott a haldokló mellett. Végül figyelmeztették, hogy nem fog tudni találkozni a pápával. Így felelt: ‘Menjetek el helyettem. Én Jézussal vagyok. Mondjátok meg a pápának, hogy ne haragudjon, de én Krisztussal vagyok.’ – Vagyis Jézust látta a legszegényebbekben.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Jöjjetek és induljunk el azzal a hittel erre az imahétre, hogy imádságunk, zsoltáréneklésünk által szebb, elfogadhatóbb lesz ez a világ. Legyünk Isten üzenetének megértői, továbbvivői családjainkban és közösségünkben! Küldetésünk teljesítésében figyeljünk Istenre, Jézus tanítására és közösségünk igényeire! Ebben segítsen az Isten! Ámen.