A hősök szikrája lenni!

Textus: 2 Tim 1, 6-8 “Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Nemzeti ünnepünkön szívem és lelkem szeretetével köszöntöm Önöket/ titeket ezen a csodálatosan szép márciusi 15- i vasárnapon. Ilyenkor még jobban érezzük, hogy a keblünk tele van nemzeti érzéssel, mert jó, büszkeség székelynek, magyarnak lenni. Bár vérrel, harccal, olykor kudarccal, elbukással telített a múlt, mégis jó ünnepelni, a tanulságot levonni, a múlt hibáiból kigyógyulni.

Talán soha nem volt ennek a nemzedéknek az életében ennyire fontos a szabadság, mint napjainkban. Ezek a hónapok és évek mind arra tanítanak minket, hogy mennyire nehéz szabadnak lenni. Kimaradni a háborúból, megvédeni a nemzet egységét, oltalmazni a családokat, nem küldeni a fiatalokat a frontra, ellenállni a zsarolásnak.

A mi időnkben soha nem volt ennyire veszélyben a béke, ennyire mélyen nem ásták alá a biztonság falait, és nem éleződött ki az ellentét országok érdekei között. Szinte csak kapkodjuk a fejünket a média által sugárzott hírek láttán, és elszörnyedünk mennyi szenvedés, halál, rombolás, megsemmisülés jár együtt az emberi erőszakkal.

De ha csak közelebb jövünk a mi szűkebb társadalmunkhoz, látjuk, mennyi igazságtalanság, magunkra hagyatottság, jövőkép nélküli lemondás, források nélküli tervezés, anyagi bizonytalanság jellemzi közösségeinket. Megérett a változásra ez a világ. Mentalitás váltásra, a munka megbecsülésére és értékelésére, az itthon való gazdálkodás lehetőségének megteremtésérére, Székelyföld és ezen belül Székelyudvarhely felvirágoztatására van szükségünk. Elég volt most már a munkahelyek felszámolásából, a megélhetés tönkretételéből, a felelőtlen ígérgetésből, a mézes- madzag orrunk előtt való húzogatásból.

Ma nem külső harcra, hanem belső küzdelemre van szükségünk. Arra a felismerésre, hogy akkor vagyunk és leszünk szabadok, ha van megélhetésünk, megbecsülésünk. Ha fiataljaink nem a modern rabszolgaság útját választják és az itthon szerzett oklevelekkel a nyugat kényelmét szolgálják. Ma olyan belső harcra van szükségünk, amit nem mással vívunk elsősorban, hanem saját magunkkal, a hanyagság, a lustaság, a nemtörődömség leküzdésével. Olyan belső forradalomra van szükségünk, melyben felismerjük újból az anyaföld szeretetét, a földműves tiszteletét, a gyermekeket nevelő szülők áldozatát, a magukra maradt idősek kiszolgáltatottságát. És az ilyen harchoz nagy önismeret kell, mély alázat, családjainkhoz való elkötelezettség, Istenhez, vallásunkhoz való mély ragaszkodás.

Két élményt szeretnék megosztani így beszédem elején megosztani a tegnapi nappal. Az első a temetőben végzett közmunka. Ezzel is védeni akarjuk, határainkat, halottainkat: a gyermekek, házastársak, testvérek kegyeletét. S hadd jegyezzem meg, hogy még távolabbról, Recsenyédről is eljöttek, mert családtagjuk emléke e rögökhöz köti. A második élményem az ünneplőbe öltözött város, a nemzeti színű kokárdák, a Márton Áron téren felállított színpad, mely heves dobogást ad a szívnek és a kebelben el nem múló büszkeséget.

Vörösmarty Mihály: Szabadsajtó, versében a következőket írja:

 

Kelj fel rab-ágyad kőpárnáiról,

Beteg, megzsibbadt gondolat!

Kiálts fel érzés! mely nyögél

Elfojtott, vérző szív alatt.

 

Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok,

Lássátok a boldog, dicső napot.

S a honra, mely soká tűrt veletek,

Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

 

A felolvasott szentírási versek alapján ma a következő 5 gondolatról fogok beszélni: a tűz élesztéséről, a félelemről, a józanságról, a bizonyságtételről és Isten erejéről.

I.” “Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned.” Ez a mondat három fontos gondolatot tartalmaz, az emlékezést, Isten kegyelmi ajándékának, tüzének felélesztését és a kézrátételt. Március 15- e nekünk is az emlékezés lehetősége. Annak a felismerése, hogy a szabadságharcosok küzdöttek az ország önállóságáért. Ők nemcsak némán fejet hajtottak, vagy éppen koszorúztak, akár szép beszédeket mondtak, mint ahogyan ma szokás az emlékezés, hanem a vérüket, az életüket adták a szabadságért. S így ma is az a méltó emlékezés, amikor a koszorúk mellé az életünket tesszük le, emeljük fel szívünket a nemzet védelmében. Az emlékezés egyrészt a múltba tekint, abban keresi az erőforrásokat. A hősök példájában látja a követendő utat, de ugyanakkor elemzést is készít. Főleg nekünk, itt Székelyföldön élő magyaroknak egy hatalmas kérdés, hogy mi lesz velünk, városainkkal és falvainkkal? A bennük lakó gazdákkal és munkásokkal? Milyen lesz az a jelen és főleg jövő, amely a bizonytalanságra, a félelemre és a megalkuvásra buzdítja a közösségünket. Isten ma is emlékeztet bennünket, hogy ezt a földet, ezeket a hegyeket nekünk adta. Mi kell, benne dolgozzunk, gazdálkodjunk, neveljük gyermekeinket, építsük fel a jövendőket. Nem úgy, ahogy lehet, hanem ahogy kell.

Az emberek és a közösségek a jólétben elpuhulnak, a családi és közösségi kötelékek fellazulnak, a nincsen szükségünk a másikra érzés, önteltté és gőgössé tesz bennünket. De nekünk, mint a hamuban levő parazsakat, össze kell gyűjteni a tenni akaró és tudó embereket. Együtt kell legyünk az ünnepben, a munkában, az eredmények megtalálásában. S ezeket az alvó parazsakat maga Isten kegyelme fogja felszítani. Lelkünkben lángokká, majd óriási tűzzé változik az a nemzeti érzés, mely imádságaink, fohászaink szavaiból táplálkozik. Ezek a tüzek hirdetik a gyűlölet, zsarnokság, elnyomás és zsarolás sötétségének végét. Eloszlatják közöttünk a békétlenséget és segítenek az élet akadályai között való eligazodásban. Az apostol kézrátételében áldás van. Timóteus, a tanítvány magán érzi Isten jóságát. Kiárad rá az isteni lélek és képessé teszi őt a gyülekezet vezetésére, gyámolítására. Ez a kézrátétel van rajta minden olyan vezetőn, aki elsősorban nem a maga hasznát, hanem a közösség, a társadalom, a nép javát akarja és értük vívja minden nap a harcát.

II.” Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten,” Damjanich János tábornok mielőtt Aradon kivégezték volna ezt mondta, „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Török Ignác az utolsó szó jogán a következőket vallotta: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” Ezek a mondatok is azt hangsúlyozzák, hogy a méltósággal elvégzett hívatásban- küldetésben nincs helye a félelemnek. Akinek a szíve és a lelke együtt dobban, az mindent tud vállalni a tettéért. A 13 aradi vértanú nem könyörgött az életéért, nem hunyászkodtak meg az osztrák hatalmasok előtt, méltóssággal vállalták még a halált is.

Isten bátornak teremti az embert, csak aztán a nevelésünk által örökké azt halljuk, hogy féljünk, rettegjünk. Pedig az emberi szabadság többet ér minden pénznél, anyagiaknál. S a bátorság nekünk egyensúlyt ad ebben a kiborult, feje tetejére állt világban. S ma is olyan vezetők, személyek kellenek, akik nem a maguk jussát nézik, hanem a nép, a haza oltalmát és gazdagságát. Csak ők méltók arra, hogy a közösségnek bizalma legyen bennünk. A többi csak polyva, amit majd elfúj idejében a szél, s megtisztul az aranyló búzaszem, amely a lelket és testet táplálja.

III.” hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Három szó, három fogalom, mely Isten ajándékaként érkezik hozzánk. Magyarország nem volt és nem is lesz világhatalom. Sem az ország mérete, sem a lakossága, sem az altalajkincsei nem adnak erre lehetőséget. Azonban az évszázadok folyamán olyan erőt képviselt, mely a nála nagyobb nemzetek életében sem fedezhető fel. Erőt adott az erőtlennek, gondoljunk csak a honfoglalásra, a parasztfelkelésekre, a szabadságharcra, az I és II világháborúra. Az ereje nem fizikaiakban volt, hanem a nemzeti érzésben. Hőseink életüket adták a hazáért. Ez volt a legnagyobb áldozat. Erő volt nemcsak a testben, hanem a lélek és szellem világában is. Ez az erő a hitből származott, a hazaszeretetből, mert olyan szépen sehol nem kell fel a nap, mint ezen hegyek között. Sehol annyira szépen nem susog a fenyves, mint a mi hegyeinkben, sehol nincs olyan csengése, vízhangja az erdőnek, mezőnek, völgynek, hegynek, mint idehaza. S annyira sehol sem tiszták és szépek a források, a patakok, folyók, mint idehaza. Mi ezt a szülőföldet szeretjük, még akkor is, ha nehéz a rög, ha megpróbáló a megélhetés, ha nehezebb a jövő és kevés reménnyel is kecsegtetnek. Istent és a népet szeretjük, mert benne van a vérünkben, az elménkben, a szívünkben. S onnan kitörülni senki nem fogja. Isten nekünk a józanság lelkét adta, hogy mérlegeljünk. Mi nem a háborúra, hanem a békére, nem a bizonytalanságra, hanem a biztonságra, nem a könnyelműségre, hanem a munkára, nem a kölcsönre, hanem az őseinktől örökölt földekre, erdőkre, az általunk összekuporgatott pénz ésszerű felhasználására vágyunk. Mi nem a posztmodern világ által kínált álom és fényűzési életmódra vágyunk, amit igazán nem tudunk megengedni magunknak, hanem csak arra a valóságra, amire mi gyűjtjük össze kevéske jövedelmünket. Minket nem a fényűző életmódot kínáló, mesterségesen a politika által létrehozott munkahelyek csábítanak, ahol albérletben éljük le az életünket, hogy aztán utánunk semmi nem maradjon, hanem azokban az otthonokban, ahol még dédszüleink ültették kertjeinkbe a gyümölcsfákat, s melynek árnyéka alatt nekünk mondták, olvasták fel a népmeséket. Mi tudjuk, hogy életnek ára van, s a legjobban akkor becsüljük, ha azért mi dolgoztunk, tanultunk, értünk el eredményeket.

IV.” Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt,” Mindennek akkor van értelme, ha az nem falra hányt borsóként van jelen az életünkben, hanem célja, eredménye, hatása van az életünkre. S ezt pedig nemcsak szóban, hanem tettben is bizonyítanunk kell. Timóteus korában a kereszténység még szervezkedő, fejlődő, állandó változásban volt. Kereszténynek lenni, valami különlegest jelentett. Állandóan bizonyítani kellett.

Magyarként és székelyként nekünk is szüntelenül arról kell meggyőznünk a mellettünk élőket, hogy nem vagyunk másodlagos állampolgárok, itt ahol élünk. Képzettségünknél és alkalmasságunknál fogva készek vagyunk fejleszteni közösségeinket. Nem mások ellen, hanem magunkért és gyermekeinkért küzdünk az autonómiáért. Az önrendelkezés hozzásegít bennünket, közösségeink jó megszervezéséhez, családjaink fenntartásához. Azzal, hogy magyarul beszélünk, imádkozunk és énekelünk még több gazdagságot ad kultúránk által a mellettünk élőknek. Mi nem hangoztatni, hanem tudatosítani akarjuk mindenkiben, hogy itt helyünk van, s lesz, mint ahogyan helye volt a Kárpát medencében az őseinknek. Mi nem elvenni, hanem megtartani akarjuk a nemzet egységét, nem ki, hanem csak felhasználni nyelvi és önazonosságú különbségünket. Erre pedig nem a törvényalkotótól, hanem Istentől kapott jogunk van, mert a magyar hang, dal, ima tápláléka, forrása az életünknek.

V.” szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.” Aki magában megtalálta az isteni erőt, az tudja, az felbecsülhetetlen. Az evangélium pedig az öröm forrása. A szabadságharc pedig a múlt megidézése. S ma a nemzeti színű koszorúkban, a kokárdákban, a nemzeti színű zászlókban, a zsoltárokban mi nemcsak a jelent, hanem a jövőt is látjuk.

Családunkban, nemzeti ereklyeként őrzünk egy képet a 13 aradi vértanúról. Nem tudjuk pontosan ki által volt átörökítve nemzedékről- nemzedékre. Csak az tudom, hogy a kép elszakadt. Aztán úgy összegöngyölítve sokáig állt előző szolgálati helyemen a szekrényben. S mikor ide kerültem, összeragasztottuk,  Felszegi Sándor berámázta nekem. Az aradi 13 tábornokról még a halál pillanatában is a derű, a kimértség és a rend, fegyelem látszik. Nem az ijedtség, nem is a lemondás, hanem a halállal való bátor szembenézés olvasható ki. Mert az élet, az maga a harc, küzdelem. A szabadság megszerzése és megtartása mindennapi elvárásunk.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A szabadságharc hőseiről alkotott képek megfakulhatnak. Akár el is szakadhatnak. A fény és az idő kiveszi a kép színét. De az ünnep, március 15- e azért van, hogy a szétszakadt képet összeragasszuk, a port róla letörüljük, erőnket és energiánkat feltérképezzük.

Ma újból szól a dal, elhangzik egy ima, lobog a zászló, hangzik az ajkakról, Mit kíván a magyar nemzet? Mi pedig válaszoljunk csendben, türelemmel, élettel, munkával és áldással! Ebben segítsen az Isten! Ámen.