A látás

Mk 8, 22- 26 „Amikor Bétsaidába érkeztek, egy vakot vittek hozzá, és kérték, hogy érintse meg. Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette kezét, és megkérdezte: „Látsz-e valamit?”  Az felnézett, és így szólt: „Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnak.”  Aztán Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.  Jézus ekkor hazaküldte őt, és azt mondta: „Még a faluba se menj be!”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Nemrég a gyógytornán arra kértek meg, hogy csukjuk be a szemünket és közben előre- hátra, jobbra- balra történő mozgásokat végezzünk. Testsúlyunkat mindig az egyik lábunkra, hol a lábfejünkre vagy éppen a sarkunkra helyezzük. Arra lettem figyelmes, hogy miközben mozgást végeztem, kibillent az egyensúlyom és nem is volt olyan könnyű újból megtalálni a biztonságos mozgásomat. Egy néhány napja olvastam az egyik édesanya örömét, melyet megosztott, hogy milyen hálás azért, mert gyermeke, aki nem lát fizikailag bejutott az egyetemre és azt tanulhatja, amit szeret.

Egy jó pár évvel ezelőtt láttam a Pethő Intézetben, hogy mennyire odafigyelnek a gyengén vagy nem látó személyek kezelésére. És mennyi programot elindítanak azért, hogy segítsék azokat a személyeket, akik látási gondokkal küzdenek. Már nagyon régen olvastam, s aztán később a nagy városokban láttam, hogy az átjáróknál, hang és egyéb jelekkel fejezik ki, hogy a nem látó személyek mikor keljenek át az utca másik oldalára.

A rokonszenv, az együttérzés, a segítség szándéka indította arra a feltalálókat, hogy a gyengén, vagy éppen nem látó személyek is értékes életet élhessenek.

A vakság igazi problémája nem a látás hiánya. Az igazi probléma a meg-nem-értés, és a létező információk elérésének hiánya.” A vak emberek problémája hosszú évszázadokon keresztül megoldatlan kérdés volt. Ha születési rendellenesség volt, akkor a legtöbben már gyermek és ifjúkorukban meghaltak, hiszen nehéz volt a társadalmi és közösségi élet. Ha pedig időközben sérültek meg, vagy éppen a munkában veszítették el a látásukat, akkor könnyen és gyorsan leépültek. Kevés volt közülük, aki megérte a jó megérdemelt öregkort. Komolyabban úgy 2oo éve kezdtek el foglalkozni a vakság kérdésével. Csak az 197o- es években foglalták törvénybe a vakok jogait, és környezetünkben az 198o- as évektől foglalkoznak komolyabban a vakok rehabilitációjával. Maga az állam és nagyon sok civil szervezet bekapcsolódott ebbe a tevékenységbe, és számos sikert értek el a gyengén látó és vak személyek, valamint családtagjaik életének megkönnyítésén.

Kisebbik lányunknak is végeztek vizuális kiváltott potenciál (VEP) vizsgálatot, mérve, hogy a fény miképpen jelenik meg az agyban. Ezzel a módszerrel vizsgálható, hogy a fény miképpen jelenik meg a látvány feldolgozásáért felelős agyi területekhez, és nyomon követhető a fény útja. Így is segítve a teljesebb élethez történő úton való járást.

Amikor Sára meghallotta az édesanyja hangját, mindig szinte repesett, a kicsi kezeit, lábait ösztönösen mozgatta, mintha repülni akart volna a felségem felé. Bár nem látott, mégis mindig a hang irányába fordult és hol megijedve, hol pedig örömtől ragyogó arccal fordult a családtagok felé.

Ma magunkat is úgy képzelem el, mint akik nem látják az Istent, csak érzik a keblükben. Halljuk a hangját időről- időre, naponta, percenként és kitárt karral, vagy összekulcsolt kezekkel feléje fordulunk. És amikor megszólít, odafigyelünk, odabújunk a keblére. Hallgatjuk őt, magunkba szívjuk az Ő szentségét. Magunkon érezzük a tekintetét. És az elménkben, a szívünkben egy arc rajzolódik ki, alkotódik meg, aki a mi Istenünk. Hogy orcáját ránk ragyogtassa, és belőlünk elő hozza a jót.

Én itt ma, nem annyira a fizikai látásról szeretnék beszélni, hanem a belső, a lelki látásról. Hiszen vannak nálamnál szakavatottabb személyek, akik ismerik ezt a betegséget, és sokat is tesznek azért, hogy a gyengén, vagy éppen nem is látó személyek minél teljesebb életet éljenek. Azonban, ahogy vannak a születésüktől fogva vak személyek, vagy éppen gyengén látók, vagy időközben sérültek, úgy a lelki élet területén is vannak vakok. És én azt látom, hogy egyre többen. S nekem, mint lelkésznek az a kötelességem, hogy felnyissam a szemüket, megadjam a lehetőséget egy másik látásra. Felajánljam a lehetőséget a szentírás olvasására, Jézus csodatételeinek a megértésére.

Jelenleg Carl R. Rogers könyvét: Valakivé válni, a személyiség születése című könyvét olvasom. Nem annyira olvasmányos, hogy csak abból álljon, kiolvasom és egyből megértem. Sokszor mondatok után megállok és emésztem azt a súlyos és tömör mondanivalót, amit ez a pszicho terapeuta ebbe a könyvébe belezsúfolt. Mert olyan alapigazságokat megfogalmaz, ami az élet számtalan területén felhasználható. A különböző egyetemeken elhangzott előadásaiban fogalmazza meg a vezető és a vezetett személy közötti kapcsolat milyenségét. Többek között arra világít rá, hogy mennyire fontos a kliens elfogadása, megerősítése. A sajátos élethelyzetébe való belelátás. Mennyire fontos a bizalom, a hit kérdése. És az törekvés, hogy a foglalkozások által az érintett személy jobban megismeri önmagát, felméri lehetőségeit, és erőt vesz magán élethelyzete változtatására. Mert a kiindulási pont az elhatározás, a folyamatos elköteleződés és törekvés a kívánt vél elérésére. A potenciális énkép részénél írja, hogy milyen fontos az élmények megélése. Ő ezt az élmények élményének nevezi. Amikor valaki hozzá érkezik az élete olyan, mint egy kirakós játék. Darabokra van szétszedve, széthullva. De ha létezik az ideális kép, elképzelt valóság, ami ösztönzi és indítja ezt megcselekedni, akkor elindul benne egy új látásmód. Nem vagyok annyira jó, de mégis szükség van rám is. Én magam is hasznos vagyok. Akkor meglátom magamban a jóságot, és tudom, hogy Isten a jóra teremtett. Még gyermeket is ezzel lehet nevelni. Nem az a jó tanító, tanár, lelkész és sorolhatnám, aki mindig szidja a gyermeket. Hanem az, aki meglátja a tanítványban, a neveltben azt a jóságot, amelyre fel tudja építeni az életét, mely gazdag és tartalmas.

Most amikor az iskola kezdődik, a nevelésnek is egyik igen fontos célja kell, legyen, hogy a gyermekek szemét felnyissa a tudomány irányában. Én még azt sem mondom, hogy tudós kell, legyen valakiből, de az ismeretek halmazából fel kell tudnia építenie az életét, amelyet elképzel, s amelyre vállalkozik ő mag a házastársával és gyermekeivel.

Ezért tartom nagyon szépnek a felolvasott szentírási részt:

I.„Amikor Bétsaidába érkeztek, egy vakot vittek hozzá, és kérték, hogy érintse meg.” Három fontos üzenete van ennek a mondatnak. Betsaidában az emberek tudomására jutott, hogy Jézus hozzuk érkezett. Minden karácsonykor elmondjuk, hogy Jézus megszületett és elhozta a szeretetet. Sokaknak azonban most is várat Jézus megérkezése. Még távol van tőlük. A vak embert hozzá vitték, és harmadsorban arra kérték, hogy érintse meg őt. Vagyis tudták, hogy a Jézus segítségével, Isten lelke fog munkálkodni benne. Közvetlen környezetünkben is annyi ellentét van. A rosszindulat és a gyűlöletkeltés vaksága uralkodik el egyeseken. Néha, biza hiányzik az ember tisztelete, a személy, a testvér megbecsülése. A hazudozás, a félrebeszélés, a feljelentés vaksága teszi sötétté az emberi szíveket. És ebben a mocsaras, lápos, ellentétet- ellentétre helyező iszapbirkózásban nincs helye sem az Istennek, sem az embernek, mint felebarátnak. Egyesek úgy gondolják, minél több szemetet hordanak a másikra, ők annál tisztábbak lesznek. Pedig ettől egyre sötétebb lesz az életük, a gondolkodásuk és a megítélésük. Mi ma is csak imádkozni tudunk, hogy Isten érintse meg az emberi szívet és hívjon minden szeretni vágyó embert a megtisztulásra, megigazulásra.

II. „Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette kezét, és megkérdezte: „Látsz-e valamit?”  Az felnézett, és így szólt: „Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnak.”

Én nagyon sokatmondónak tartom ezt a gondolatot. Csodálatosan szép, ahogyan az evangélista megfogalmazza, Jézus kivezeti őt a faluból. Vagyis kimozdítja abból a sajátos élethelyzetből, ahol vakként élt. Ez a gyógyítás nem egy pillanat, egy mozzanat, hanem egy folyamat része. Jézus ráteszi a kezét, majd kérdez: Látsz- e valamit?  Aki ki tud mozdulni a sajátos élethelyzetéből, és kész azon változtatni, annak megváltozik a látása. Annak a személynek nemcsak külső, hanem belső látása is lesz. Az nem tesz senkinek keresztbe, nem ügyködik, nem fondorlatoskodik, hanem keresi az eszközöket, módszereket és lehetőségeket, hogy önmagát úgy lássa ebben a világban, mint Isten egy munkatársát. Az ilyen személynek megjön a szeme látása, mert felismeri életcélját, feltérképezi lehetőségeit, és erőt merít hitéből, vallásosságából.

III.” Aztán Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.  Jézus ekkor hazaküldte őt, és azt mondta: „Még a faluba se menj be!”

Mivel nem volt ennek a vaknak a látása, Jézus újból rátette a kezét. Ez az érintés egy rendkívüli kapcsolat. Egy különlegesen erős, belső érzés, hogy vannak lehetőség a tisztább látásra. Minden istentisztelet ezt a célt szolgálja, tisztábban látni. Mélyebben érezni és felfedezni azokat a mély és titokzatos erőket, amelyek a vallásos ember erőforrásai. Isten ma is meggyógyít, azokat, akik eljöttünk hozzá. Megérinti a szívünket, hogy elcsendesedjünk. Hogy feloldjuk az imádság csendjében mindazt, ami elfoglalja a szívünket. És megtöltsük a lelkünket olyan belső fénnyel, mosollyal, derűvel, amiből táplálni és táplálkozni lehet. Aki ebben a templomban megérzi ezt a fényt, és elnyeri vasárnapról- vasárnapra a belső látását, az felszabadul az élet terhei alól. Annak a látása megvilágosodik, és tudja, hogy ezzel és ebből a fényből élni lehet. Jézus hazaküldi őt és azt mondja, még a faluba se menj be. Vagyis vigyázz továbbra is a te látásodra. Kutatásokat végeztek állatokon, embereken, hogy csak lassan lehet a fényhez hozzászokni. Mert a fény vakítani is tud, és hosszú idő kell, amíg a szemünk hozzászokik és elfogadja az isteni fényt. Beszédemet egy rövid történettel zárom. Az arany csomagolópapír

   Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:

   - Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.   - De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra. 

Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.

  Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől.

A jó Isten segítsen ilyen aranydobozokat készítenünk imáinkból, becsomagolva abba szeretetünket, vallásos látásunkat szeretteinknek és embertársainknak.  Mert a belső látásmód biztosítja helyes egyensúlyunkat. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc