A mi jutalmunk

Textus: Mt 25, 24- 27 „Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Nagyon sokunkat foglalkoztat a jutalmazás kérdésköre. Már kisgyermekkorunktól fogva keressük arra a választ, hogy mit kapunk, ha jók leszünk? S ahogyan az értelmünk világosodik a szülők, nevelők, egyáltalán a környezetünk ösztönöz, motivál arra, hogy jók legyünk. Az ember arra született, hogy megerősítéseket kapjon. Egy kicsit mindig is bizonytalanok vagyunk az életben, és fogódzókat keresünk, melyek megadják számunkra a jeleket a helyes úton való járásra. Egyéniségünk, tudásunk, elkötelezettségünk alapján válaszolunk a minket ért kihívásokra, s olyan válaszokat keresünk, melyek a legjobban megtöltik az életünket örömmel.

Ma a jutalmazás, az elismerés kérdésére keresem veletek/ Önökkel a válaszokat. Mert a pozitív visszajelzések előre viszik az életünket, a negatívak pedig letörnek, szomorúvá tesznek. Látjuk és tapasztaljuk akár a közvetlen környezetünkben is, hogy egyre több a borúlátó, a beszűkülő, a saját gondjait felnagyító személy, miközben a kereskedelem, egyes iparágak egyre jobban boldogabbá akarják tenni az embert. Hogyan lehet, történhet meg mégis az, hogy annyi minden és mindenki hirdeti a boldogság forrását, s mégis az ember egyre boldogtalanabb. Mintha egy hatalmas nagy szorongás lenne úrrá az életünkön, s az élettől, a kihívásoktól való félelem megbéklyózná a mindennapjainkat.

A gondok okát én a neveltetésünkben, a családi útmutatások példáiban és természetesen a sajátosan egyéni beállítottságunkban látom. Az én nemzedékem, de gondolom a korábbiak is úgy voltak nevelve, hogy félni kelljen. Féltünk is az iskolában a tanártól, kint az utcán a rendőrtől, majd a munkahelyen a főnöktől, a társadalomban a párttól, netalán a besúgóktól. S állandóan az ember ki van téve egy feszültségi forrásnak, hogy mi lesz ha, nem tudok teljesíteni, ha nem fogadok szót, ha el merem mondani a véleményem, ha sajátosan külön utat akarok bejárni.

Mi unitáriusok rendkívüli módon hangsúlyozzuk az emberi jóságot, és mégis a gyakorlatba kerül, akkor olyan nehéz kivitelezni. Számtalan problémába ütközünk, akkor mikor ezt a tettek mezején akarjuk látni. Mert mi meg vagyunk győződve arról, hogy minden emberben van valami jó, ezt pedig fel kell fedezni, meg kell találni, ki kell aknázni, a felszínre kell hozni. De hogyan? És a legtöbb alkalommal itt kerülünk zsákutcába. Ekkor merülnek fel az aggályok. Itt jelennek meg a kísértések, a töprengések. Miként lehetne mégis a lehető legjobbat kihozni a kérdésből, az esetből, az emberből.

Gary Chapman és Paul White: A munkahelyi elismerés 5 szeretetnyelvét olvasom, melyben a szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként lehet egy jó munkahelyi körülményt, hangulatot teremteni? Melyek azok a kérdések, melyekkel az alkalmazottak megküzdenek? És miért cserélnek az emberek oly gyakran állásokat, munkahelyeket?

A szerzőpár már mindjárt a könyv elején megállapítja, hogy a munkavállalók 64 %- a elégedetlen a munkahelyén. Nincs siker és örömérzése a munkája végzése kapcsán. Rossz a kapcsolata a társaival. S a legtöbb esetben ez oda vezet, hogy nagyon gyorsan tovább áll. Munkahelyet változtat, mert nem tudja megértetni magát, nincs bensőséges viszonya a munkahelyén, nem tudja motiválni őt még a pénz, az anyagiak sem.

Felméréseik alapján az alkalmazottakat a legtöbb alkalommal, nem a fizetésemelés, vagy akár a juttatások motiválják a legjobban, hanem hiányolják az emberszámba vevést, az elismerés és jutalmazás sokféle útját.

Az általuk írt könyv több százezer számban került a piacra, nagyon sok cégvezető és tulajdonos forgatja, a munkahelyi továbbképzések része, s a kutatások eredményeinek feldolgozása és alkalmazása jó hatással van a munkahelyi hangulatra és termelésre.

Ma ezeknek a fényében szeretném a szentírási verseket kibontani és a mi életünkre alkalmazni.

I.” Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta.” Egy kicsit összekapcsolom ezt a mondatot az előbbiekkel, mert így érthetőbb lesz a mondanivalóm. A talentumok példázata egy gazdáról beszél, aki hosszú útra készül és szétosztja a vagyonát a szolgái között. Az első szolga 5 talentumot, a második 2 talentumot és a harmadik szolga 1 talentumot kap. Már maga az 1 talentum is egy óriási vagyon 43, 65 kg nemesfémet jelentett. A példázat nem beszél arról, hogy irigység lenne a szolgák között. Mégis a harmadik szolga életén vagy egy ironikus ítélet. Az első két szolga annak rendje és módja szerint, gazdálkodott a talentumokkal, még másik 5, és 2 talentumot szereztek rajta. De nem ez történt a harmadikkal. Ő csak megőrizte, elásta ezt a talentumot, hogy majd gazdájának hiánytalanul visszaadja. És én ma ennek a harmadik szolgának a szemszögéből szeretném láttatni ezt a példázatot. Az első két szolga jutalmazása egyértelmű, meg vannak dicsérve, elismerést kaptak. Bebocsátották az ő uruknak örömébe, de a harmadik szolgától mindent elvesznek, amije van, és kidobják Isten országából. És itt érzem a sántítást a példázat tartalma és Jézus tanítása között. Mert Jézus egy olyan Istenről tanít, aki nem vet el magától, még a hibáink ellenére is magához ölel.

Képzeljük el magunkat egy olyan helyzetben, amikor sikertelenek voltunk. Nem jött össze. Nem vált be az elképzelésünk, terveink nem váltak valóra, számításaink nem voltak jól felépítve. Akár még az is megtörténhetett, hogy még azt az egy talentumot is elveszítettük. Milyen érzés oda állni az Úr elé? Hiszen ilyenkor a lelkünk tele van szégyennel, gyásszal, veszteséggel. És nem a legjobb szembe nézni a tényekkel.

A leghelyesebb, amit megtanulhatunk az, hogy szembe kell, nézzünk a helyzetünkkel. Mérlegelnünk kell a lehetőségeinket. Számot kell, adjunk arról, amit ránk bíztak. Fel kell vállalnunk erényeinket, de hibáinkat is. És észlelnünk kell, hogy még a dorgálásokból is tanulni lehet. S ezt a tanulságot lehet úgy alkalmazni az életünkben, hogy az ne ártson a léleknek, sőt, még a sikertelenség is előre vigyen minket, bátorítson, buzdítson egy új kezdet, új remény, új világ vállalásában.

II.” Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál.” Ez a mondat a szolga és Ura kapcsolatáról szól. És enyhén szólva, nincs benne bizalom, nincs megértés, nincs bizakodás. Egyfajta eltávolodás van a két személy között. A szolga rossz fényben jeleníti meg a gazdát. Szinte szó szerint az Urát hibáztatja, kérlelhetetlen ember vagy mondja. De ebben a gondolatban a szolga magát is lebecsüli. A saját értékét is aláássa, amikor azt mondja, hogy ott is arat az Ura, ahol nem vetett. Szinte hangsúlyozza a saját maga használhatatlanságát. És itt szeretnék egy kicsit megállni.

Mi hasznosak vagyunk- e a magunk, családunk, munkánk számára? Az emberi önfeladás ott jelentkezik, amikor hasznavehetetlennek tartja magát. Amikor úgy érzi, mások terhére van? Amikor a saját életét lekicsinyeli. Pedig Isten számára minden emberi élet értékes. A hitünk nekünk elegendő erőt kell, adjon, ahhoz, hogy céltudatosnak, sikeresnek, eredményesnek szervezzük az életünket. Akinek nincsenek céljai, és nem látja az élete értelmét, az nem tud élni. Az nem kívánja az életet, az várja a halált, vagy éppen saját maga előkészíti, hogy hamarabb érkezzen.

A hívő vallásos ember tudja és érzi, hogy Isten őt munkatársává teszi, legyen kicsi vagy, töltsön be nagy tisztségeket, vagy legyen egyszerű ember, neki hívatása van ezen a földön. Hiszem, a mi közösségünk feladata is az, hogy meg tudjuk kellőképpen, méltóan szólítani az ilyen embereket, és be tudjuk vonzani a közösségi élet szervezésébe és megélésébe és ez egy művészet, kihívás mindannyiunk számára.

III.” Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied.” A félelem és bátorság, a szolgálatra való készség és restség, a helyes célok és céltalanság egymás ellentétei és nekünk mindig választanunk kell. Döntenünk kell, irányt váltani, ha kell, életet, életmódot változtat. Mi a legtöbbször másokat akarunk legyőzni, szóval, tettel. Pedig éppen magunkon kell úrrá lennünk. Mert a legtöbbször az akadályok éppen bennünk vannak. A gátlásainkban, a kétségbeeséseinkben, a reménytelenségünkben. A tanulás és a hit által éppen ezeket a szakadékokat töltjük fel, vagy éppen hidakat építünk az emberi gyarlóságaink felé. Figyeljük csak meg, hogy amikor egy gyerek, vagy éppen felnőtt szorong, akkor nem tudja a legjobb tehetségét előhozni. Olyan lázban ég, hogy messzemenően alul teljesít. Ez a szolga is, az urától kapott ajándékkal nem tett semmit sem, annyit igen, hogy megőrizte. Legalább nem herdálta el, mert már ez is egy érték ebben a történetben.

Ez a példázat arra tanít, hogy itt a földön nem vegetálhatunk, csak úgy nem élhetünk. Aki cselekszik, az hibát is elkövethet, de éppen magát próbálja meg, és ezáltal edződik testben, lélekben. Vannak, akik sosem döntenek, s mások döntéseit pedig kritizálják. Ez a történet arról tanít, hogy nekünk kell döntenünk és érte felelősséget vállalnunk.

 

Ady Endre: Az utolsó hajók versében írja

Szabad hű tenger volt a lelkem,

Nem érdemeltem,

Hogy most legyen, fáradt, hullámtalan, holt,

Mert igazam volt, igazam volt.

 

Szabad volt minden lobogónak

S a mentő csónak

Tengeremen mindig meglelte párját.

Gaz fátumok másként akarják.

 

De két hajó szeli még küzdve,

Lesve és űzve

Egymást tépett lobogókkal: a fáradt

Félelem s a hetyke utálat.

 

De mit utáljak, mitől féljek,

És miért éljek?

Elsüllyesztem még ezt a két hajómat,

Lelkem adom a Titkolónak.

 

A Titkoló, a Sors az Isten,

Ez a sok Nincsen,

Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger,

S ásít sós, hideg, unott szemmel.

 

IV.” Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam?” Ez a számonkérés és felelősségre vonás nem tetszett a szolgának. Egyfajta megbélyegzése is az ő szolgálatának. Minősítés arról a szolgálatról, amit elvégzett, pontosabban, amit elmulasztott. Két szóban minősíti az ura a szolgát, gonosznak és restnek nevezve. Vagyis nemcsak munkakerülő, hanem ugyanakkor gonosz is, mert nem akarja a gazdáját gazdagítani. Nem járul hozzá vagyonának gazdagításához.

V. Pénzváltók és kamat, az utolsó sor gondolata. Nem elég birtokolni, még csak az sem elég, ha valami a tulajdonunkat képezi. Kezdeni kell valamit vele. Gazdálkodni kell vele. Kamatoztatni. Felismerni a lehetőségeket és azokat lehetőleg ésszerűen felhasználni. A kitartás, az elkötelezettség, az értékek hosszú távú felismerése hozzásegít a tartalmas és elkötelezett élet megéléséhez.  

Beszédemet egy rövid történettel zárom, melynek címe:

A kavicsos-út és a rezeda

 

- Milyen csodálatos illatod van ma reggel - szólt a kavicsos-út a szegélyén levő rezedához, - Igen - felelt a rezeda - mert rám tapostak, és kipréselték minden illatomat. - Engem is mindennap taposnak, de én annál keményebb leszek - szólt büszkén a kavicsos-út.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ezen a földön mindennek hívatása van. Nincs céltalanul teremtve semmi sem. Isten alkotása helyes és tökéletes még akkor is, ha mi sokszor másképpen értelmezzük. Jöjjetek, fedezzük fel magunkban az értékeket! Lássuk meg, mennyi ajándékot, tehetséget helyezett el a szívünkben is! Dolgozzunk azért, hogy ezek a belső titkok napvilágra kerüljenek! S kamatoztassuk azokat a belső értékeinket, melyek céltudatossá, nemessé és igazzá teszik az életünket! Ebben segítsen az Isten! Ámen.