A szülőföld  szeretete

 

 

Textus: 1 Móz 45, 3-5   „Majd ezt mondta József a testvéreinek: Én vagyok József! Él-e még az én apám? De a testvérek nem tudtak válaszolni, mert megrémültek tőle. József ezt mondta testvéreinek: Jöjjetek közelebb hozzám! Ők közelebb mentek. Ekkor így szólt: Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba! De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok.

Kedves Gyülekezet! Ünneplő Testvéreim!

Amikor szülőfalumba érkezem haza mindig az emlékek tolulnak a szívembe. Mert talán nincs olyan határrész, dűlő, ahol gyermek és ifjúkoromban ne jártam volna. Ha kapustetejéről érkezem, akkor mindig a Vinikési erdőrész jut eszembe, ahol több alkalommal gyérítettünk az erdőben, s a kivágott fát hazahordtuk tehenek által vontatott szekéren. A költővel, Kisfaludy Károllyal mondom:

Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
 

Kisded hajlék, hol születtem,

Hej tőled be távol estem!

Távol estem mint a levél,

Melyet elkap a forgószél.

 

 

Majd Petőfi Sándor: Szülőföldemen című versével folytatom,

 

Úgy mentem el innen, mint kis gyermek,

És mint meglett ember, úgy jöttem meg.

Hej azóta húsz esztendő telt el

Megrakodva búval és örömmel...

Húsz esztendő... az idő hogy lejár!

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

 

Mint nyugtalan madár az ágakon,

Helyül-helyre röpköd gondolatom.

Szedegeti a sok szép emléket,

Mint a méh a virágról a mézet;

Minden régi kedves helyet bejár...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

 

 

De akár szépágy, vagy éppen szárazvápa jut az eszembe, megannyi emlék elevenedik meg a szívemben. S ha alulról érkezünk akkor ilombán, kerekdomb, macskásárka, nagyorotván, nagy és küsvölgy oldalain történt események jutnak az eszembe.

Gondolom, ilyenkor mindannyiunkat elragad az érzelem, s lehet fantáziálunk, álmodozunk is arról, hogy vajon milyen lenne ez a falu, ha mindenki itthon maradt volna. Hiszen nagyon sokszor hallom édesanyámtól a kesergéseket, mely szerint, már alig van fiatal a faluban. Ahogy ő szokta megfogalmazni, már semmi sem a régi.

Én mégis az élet folytonosságát, Isten szándékát és akaratát, az emberi élet változásokhoz szokott varázsát vélem felfedezni a történésekben. Ezért is hoztam el mai beszédem alapgondolataként a felolvasott szentírási verseket az ószövetség világából, József történetéből. Hosszú lenne a maga mélységeivel Jákobnak és családjának az életét ebben a beszédben tárgyalni. De nem mehetek el azon tény mellett, hogy ne emelném ki e történetből azt a tényt, hogy József és az ő testvére Benjámin idős korában születik Jákobnak és Ráhelnek. És a szentírás értekezése szerint Jákob, az édesapa rendkívüli szeretettel rajongja körül gyermekeit. És megkülönböztetett szeretettel ölei körül ezt a két gyermeket, hiszen hőn szeretett feleségétől-Ráheltől születtek, akiért bátyjánál Lábánnál, még hét évet kész szolgálni, csakhogy elnyerje az ő kezét és életét. Majd Józsefre irigykednek a testvérei, meg akarják ölni, de később eladják kereskedőknek, és így kerül Egyiptomba, ahol megfejti a fáraó álmát és második ember lesz az országban.

I.Én vagyok József, mondja a testvéreinek, akik már,  vagy még  nem ismerik fel testvérüket. Ha párhuzamba állítom ezt a történetet a magyarzsákodi valósággal, akkor ki kell mondjuk, hogy nem ismerjük már igazán egymást. Tudunk egy pár dolgot az innen elszármazottakról, de a gyerekek, kik már nem itt születtek, akik csak unokaként hazajönnek. Vagy éppen a temetőbe járnak ilyenkor halottak napja környékén őseik sírjánál, de sosem laktak ezen a településen, ők már jóval távolabb kerülnek ennek a helynek a szellemvilágától. Mi is, ha bemutatkozunk, akkor bizonyára meg kell jelöljük azt a helyet, ahol születtünk, el kell mondjuk szüleink, vagy éppen nagyszüleink származási vonalát és akkor talán összekötnek bennünket a családdal, a szülőkkel, nagyszülőkkel, őseinkkel. József és testvérei egy kornak a nemzedéke volt, akik még ápolták a gyermekkor élményeit, elevenen éltek az emlékek a szívükben és bizonyára rettegés fogta el a testvérek szívét, hiszen ők gonoszul bántak a testvérükkel.

Él- e még az én apám kérdezi József az ő testvéreit? Hiszen olyan rég elkerült a családi háztól. Azóta semmit nem tud sem a testvérekről, sem az édesapjáról. Nem tudjuk, mert a Biblia nem meséli el, miért nem kereste fel József az ő családját Kánaánban, miután megfejti a fáraó álmát. Hiszen rabszolga sorsában természetesen nem volt lehetősége, innen elmenni és családját meglátogatni. De mint főembernek később Egyiptomban, lehetett volna alkalma és lehetősége családját felkutatni. Ő azonban a névtelenségben maradt. Nem tudni ma sem miért. Azonban, amikor testvérei gabonáért jönnek Egyiptomba, mindjárt kedvezményben részesíti. Próbára teszi őket. Érdeklődik kisebbik testvére felől, Benjámin sorsa felől kérdezi őket. És természetesen édesapjával együtt a testvéreit Egyiptomba kéreti, ahol minden jóval ellátja őket, sőt a fáraó beleegyezésével Gósen földjét, jól termő földet ajánl fel a hébereknek.

Nem tudni miért, de ebben a történetben az ószövetség erőszakos világa nem érvényesül. Hiszen József a testvéreit, nemhogy nem bünteti meg a tettük és cselekedetük miatt, de még meg is jutalmazza őket. A mózesi törvények, szemet- szemért, fogat- fogért törvény áthajlik a szeretet és megbocsátás irányába. A szentírás arról tanít, hogy bár szeretne erős lenni a testvéreivel szemben, de nem tudja ezt József gyakorolni. Örömében sír, elmegy a testvérei elől, kisírja magát, és amikor a szemük elé kerül, akkor, a kormányzó, vezető ember szerepét eljátszva elmondja a fáraó parancsát családja számára.

A testvérek megrémülnek Józseftől, olvashatjuk a Szentírásban. És én úgy látom ez a félelem, létbizonytalanság, kétségbeesés jelen volt a falu életében is. Hiszen nagyon sokan elmentek innen a jobb élet reményében. Talán nagyon sok innen származó embernek és családnak jobb lett az élete. De bizonyára olyanok is akadnak, akiknek nem jött be a számításuk. S akkor a bányaságból, vagy éppen a közelebbi városokból haza kellett jönni, akár még a változások után is, mert nehéz volt fenntartani egy- egy lakást, vagy megtartani egy családot. Hogy személyes példát mondjak a félelemről, emlékszem, amikor gyermekkoromban az egyik rendőr répát kért a lovának, és én azt sem tudtam, hogy mit tegyek, hiszen annyira féltem tőle, hogy meg sem akartam közelíteni. De mondok egy másik példát is, egyszer fát hoztunk az erdőről és ott lent az udvarkapunál bár volt rá engedélyünk, a fára bárca, mégis le kellett raknunk, s akkor szállíthattuk haza, amikor az erdész hazakerült és bizonyította, hogy rendben van a fa szállításunk.

Valószínű a kommunizmus hozadéka, de szinte még ma is érzem, hogy az itteni ember mintha jobban tartana a világi hatalomtól, mint más vidéken lakók. Ez alatt nem a meghunyászkodást értem, hanem annak felismerését, hogy nagyon sok gyűlölet lakhat egyesek emberek szívében. És jobb tartani tőlük, vagy éppen távolságot tartani velük, mintsem később megbánni és az ember a saját bőrén érezze a kifosztottságot. Csak egy néhány éve történt, hogy jót nevettem magamban, amikor hallottam, hogy  a helyieknek egy pár méter fát lehetett tüzelőfát megvásárolni, miközben teherszállító autókkal vitték el a zöld aranyat, a fát ezen dombok és völgyek alól.

E mai vasárnapon az idős testvéreinket és a családjainkat ünnepeljük a lelkész szorgos munkájának köszönhetően. Aki, mint József sokszor viszi a életet jelentő gyógyszert a családokhoz. Akárcsak József a pénzt és az ékszereket visszarakatta a gabonazsákok tetejére, úgy ő is egy- egy gyószerküldemény mellé, odateszi a pénzt, mely a következő adagnak kovásza is egyben.

Önkéntelenül is feltevődik a kérdés mindanniyunkban, itthon maradottakban és eltávozottakban: Mit tudnunk, tudnánk tenni ezért a faluért, közösségért? Hogyan járulhatnánk hozzá ahhoz, hogy az itt élők szeressenek itt élni. Mert ezáltal oltalmat és biztonságot nyer a templom, temető, családi és közösségi épületek. Mi az, ami ebben a közösségben élteti, fenntartja és hosszútávon biztosítja a reményt. Remény a jobb és boldogabb életben. Biztonságos otthon, megélhetési feltételek. Család és gyermekvállalási kedv. A természet szeretete, az erdő, mező és föld szerelme. Tudom, az idősebbek már keveset tehetnek. Őket, akárcsak József a gyerekeknek kötelessége maguk mellé venni. Őket bíztatni, oltalmazni, a hátralevő éveket széppé tenni.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! A föld azé, aki megműveli, a falu azé, aki belakja, a templom azoké, akik benne imádkoznak. A temető azé, akik a sírokat gondozzák. Bizonyára sokan pénzzel változtatnák meg ezt, közösséget. A változás azonban felülről indul el. Isten szentségéből, jóságából. Mi csak hordozói vagyunk az Ő szent lelkének. És engednünk kell, hogy minket vezessen. Többször mondjuk a mi családunk, a mi otthonunk, a mi gyerekünk. De a vallásos ember számára minden az Istené. A jólét is, a betegség is, a fájdalom is, a bánat a veszteség érzet is. Mi csak sáfárai vagyunk a földi életünkben Isten kegyelmének és talentumainak.

De egyet tehetünk itthon élők és elköltözöttek is. Kitartóak vagyunk és leszünk. Ha kell nyakas határozottsággal teszünk bizonyságot, hogy bár nehéz volt és az a mindennapi élet, ebben a közösségben különös íze van a kenyérnek. Dallama az itteni éneknek, párája a patakoknak. És még az ég is közelebb van a földhöz számunkra, mint bárhol máshelyt a nagyvilágban. Aki valaha is itt kapát fogott az érzi ennek a földnek az illatát, aki hajnalonta volt már kint egy- egy föld szélén, azt tudja és érzi a rétek, kaszálok szépségét. Aki járt már ezekben az erdőkben, az tudja, hogy ilyen szálegyenes bükkösök, gyertyánosok sehol nincsenek a világban. S aki ivott már az itteni források vizéből, annak szívét mindig ide vonza vissza a szülőföld szeretete.

Akik már nem élünk itthon azok, is sokat tehetünk e közösségért. Elsősorban azt, hogy nem tagadjuk meg. Az itthon élőket és elszármazottakat, mint testvéreinket szeretjük. És úgy épülünk be egy- egy közösségbe, hogy mindig is élővé tesszük sajátos szép gondolat és érzelem világunkat. Beszédemet egy rövid történettel zárom.

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jó napot", egy-két "jó estét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:

- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.

Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos. Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején. Szeretném látni a napot! - mondta a másik.

A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az égkékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

 

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

Isten segítsen hívatásunk megélésében. Ámen.

 

Elmondtam szülőfalumban Magyarzsákodon, 2o19. október 27.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc