A templom

Textus: 1 Kor 3, 9;  16- 17  " Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?

 Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti."

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy csak saját magunkra gondoljunk. A szűkebb vagy tágabb családunkra. És biza néha megfeledkezünk arról, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk és egymásnak testvérei. Sokat beszélünk a keresztény értékekről, de amikor a mindennapi életben azokat meg is kell élni, biza csorbát szenved a felebaráti szeretet. Érzékelve a városi közéletet és készülve e mai vasárnapi prédikációra arra gondoltam, hogy a felolvasott szentírási verseket hozom el, melyben veletek együtt el szeretnék mélyülni. A viszálykodás a lelki kiskorúság jele mondja a szentírás. Az ellenségeskedés sosem szül jót. És a gyűlölet elsősorban nem másoknak árt, hanem éppen saját magunknak. Hiszen mi vagyunk, akik bosszankodunk, harag és rossz érzés van a szívünkben.   És amikor Pál apostol tudomására jut, hogy Korinthusban pártokoskodás van, akkor ő ezeket a gondolatokat jegyzi le és hívja az embereket az ésszerű megoldás megtalálására.

Hiszen megoszlottak az emberek, van, aki Pál apostolhoz tartozónak vallja magát, van aki Apollossé. És erre mondja az apostol, ki Pál és ki apostol? Isten szolgái. Ezzel kapcsolatban maradt fent a híres mondása: Én ültettem, Apollós öntözte, de az Isten adta a növekedést. Miért van a pártoskodás? Azért mert mi emberek szeretjük a megosztottságot. Néha nem tudjuk elviselni, hogy vannak, akik jobban tudják a dolgokat, mint mi. Mert jó másokra hagyatkozni, és nem felvállalni azokat az elveket, melyek mentén élünk, és amelyekre felépítjük egész jövőnket. Az alap és mély ellentétek abból születnek, hogy valaki nekünk beszólt, nem tetszik a viselkedése, a modora, alapvetően nem tudjuk elfogadni őt olyannak, amilyen valójában.  És ezzel magunkat akarjuk fényezni, nála-, náluknál jobbnak, igazabbnak tartani.

A fizikai élet szinte minden területén villongások vannak, versengések, csapatok és csoportok kialakulása, mely aztán magával viszi az embereket ilyen vagy olyan irányba. Szinte mindig igyekeznek meggyőzni bennünket az ők igazukról, a teljesítményükről, a mellettük való elköteleződés mikéntségéről.  Erre épül fel a karrierünk, az üzletünk néha még a szakmaiságunk is.  Azonban van az életünkben egy sziget, ahol mindig ki lehet kötni. Ahova mindig meg lehet érkezni a háborgó tengerről. Ahol csend és béke honol. Az Istenhez lehet térni, aki mindig megért, meghallgat, bíztat és bátorít. És vannak hidak e béke szigete és az élet által korbácsolt óceánok- tengerek között. Aki meg tud érkezni időről- időre, erre a szigetre. Le tudja ereszteni csónakja, hajója vitorláit. Fel tudja tölteni friss vízzel, élelemmel egy hosszú útra. Aki ki tudja itt pihenni magát és tud ezen a helyen töltekezni annak nyert ügye van. Mert ő friss erővel, fizikai és lelki kitartással tudja folytatni az irányt az élet forgatagában. Ez a sziget, az elcsendesülés helye a keresztény, vallásos ember számára nem más, mint a templom. A templom, mely az ember és az Isten találkozásának a helye.

Nem lehet annyira elválasztani a templomot a külvilágtól. Hiszen ami kint foglalkoztat, azt megosztjuk az Istennel az imáinkban. És ami itt bent foglalkoztat, azt egy héten, vagy éppen életen keresztül magunkkal visszük. Őrlődünk benne és általa. És az Isten tekintetét magunkon hordozzuk, s hiszem, sokszor kérdezzük meg tőle, magunktól: Vajon ilyen életet képzeltünk-e el magunknak, szeretteinknek? Az elmondottakkal szeretném a felolvasott szentírási verseket megvilágítani:

I.„Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok” Pál apostol az emberi testet a templomhoz hasonlítja. A templom pedig az Isten lakóhelye. Én, amikor gyermekkoromban a templomba mentem mindig az Istent kerestem. Azt gondoltam, hogy Isten egy öregember, aki a mi templomunkban lakik. Aztán jóval később világosodott meg az én számomra, hogy Isten minden templomban lakik, és főleg az emberi szívekben, ahol őt beengedik. A templom még a legkisebb és legszegényebb gyülekezetben is tiszta, áhítatos, és híven tükrözi annak a közösségnek a hitvilágát. A templom látogatottsága pedig jelzi a közösség vallásosságát, imádkozását. Elkötelezettségét az egyházközségi tagoknak lelkészük irányába, az egyházias élet iránt való igényüket.

Minden gyermek vallásos élete a keresztelővel kezdődik. Ekkor tesszük le az alapokat testi és lelki templomának építésére. S az apostollal szólva, mondom, vigyázzon ki mit és hogyan épít rá. Mert a meglévő alapon kívül senki mást nem vethet, aki a Jézus Krisztus. Amennyire szilárd az alap, annyira lesz hosszú életű és biztonságos az épület. Jézus szépen példázza ezt a homokra és a sziklára épített ház példájában. A homokra épített ház nem tud a viharban fennmaradni, a sziklára épített ház azonban örökéletű.

Aki tudatosítja magában, hogy ő Isten temploma. Ez az élet és a mindennapok Isten dicsőségének kibontakozási lehetőségei, és mi magunk is tehetünk arról, hogy az Isteni jelenlét élő és mély legyen a közösségünkben, az fel tudja vállalni a kötelességét. Ő nem hárít. Nem ruházza másra a keresztjét. Nem tesz senkinek keresztbe. De vállalja tették és cselekedetét. Nem sunyít, nem hunyászkodik meg. Hanem nyíltan és őszintén elmondja meglátásait. Istentől kéri mindig az útbaigazítást, és fohászkodik azért, hogy tettei elismerést nyerjenek Isten előtt. Az ilyen személy annyira tisztán tartja a testét és a lelkét Isten előtt, mint ahogyan a templom tiszta Isten jelenlététől. Az ilyen ember mindig érzi, hogy lelkét mindig tisztán kell tartani.

II. „Isten lelke lakozik bennetek.” Azt olvassuk Mózes első könyvében, hogy amikor a teremtés hajnalán Isten megalkotta a földből az embert az Ő lelkét lehelte bele. És az óta az ember magán viseli Isten képmását. Mi hisszük, hogy a fogantatás pillanatában Isten az Ő szentlelkét az új élet lehetőségébe magát beágyazza. Így minden ember magában hordozza az Istent, szentlelkének egy részét. A gond csak az, hogy néha megfeledkezünk erről. Elfelejtjük azt, hogy egyformák vagyunk, a teremtés részi, Isten munkatársai, akiknek hívatása és küldetése van ezen a földön. Ebben kéri számon Pál apostol a korintusbelieket. Ti nem tudjátok, hogy Isten lelke bennetek lakozik? Vagyis megszentségtelenítitek azt a testet és életet, melyet Istentől kaptatok ajándékba. Ebben a számonkérésben benne van, a nyitás is. Szinte készteti és ösztönzi a pártoskodókat, hogy elsősorban nem rá, sem Apollósra figyeljenek, hanem magára az Istenre, aki őket elküldte. Nem az a fontos, aki plántálta ezt a gyülekezetet, mint Pál apostol, sem az, aki öntözte, mint Apollós, hanem aki adja a növekedést, és az maga a jó Isten. Hadd szemléltessem egy példával, hogy miképpen véd bennünket az Isten, és az apostol a tanításaival minden viszontagság ellen.

 

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott.

Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy

megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott:

- Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.

Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt.

A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!

Ez egy igaz történet, ami a Japánt megrázó földrengés során történt…

 

III.” Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten.”

A templom az a szimbólum, ami átmenetet képez a föld és az ég között. A templom az üdvösség kapuja. Akik rajta átmennek, Istenhez jutnak. Ezért fontos, hogy a templom be tudja tölteni ezt a szerepét. Sajnos voltak idők, amikor a templom nem tudta ezt a szerepét betölteni. Jézus is ezért tisztította meg a templomot, amikor kikergette a pénzváltókat és galambárusokat. Ezért mindig is szükség van a templom fogalmát újraértelmezni. Ezt az isteni világot közel hozni emberi életünkhöz. Én személyesen meg vagyok győződve, hogy minden embernek megvan az igénye Istennel találkozni. És nekünk kell ezt a templomot, barátságossá, elfogadhatóvá, olyan szent hellyé tenni, ahova minden keresztény és vallásos ember kívánkozik. A keresztény értékek nem csak úgy maguktól koptak ki a mindennapi életből. Ennek sok oka volt és van ma is. De az egyik igen lényeges tényezője éppen az, hogy mi, akik templomba járunk, azoknak élete mennyiben különbözik másokétól. Rajtunk látszik- e eléggé az istenhit? Ugy élünk- e és dolgozunk, hogy minden egyes cselekedtünk a szeretetben történjen? Mert ha nem Isten lerombolja az emberi kéz által készített templomokat és újakat épít fel az emberi lelkekben. Nem véletlen, hogy sok templom üresen marad, azokat eladják, más célra használják. A zuhanásnak eme mélysége nem magától jött létre. De még ebben a hátrányos helyzetben is, Isten ígéretet tesz az újjáépítésre.

 

IV. „Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.”

Mindannyiunk életében van egy templom, amely mélyen és szilárdan él bennünk. Ez a szülőfalunk, szülővárosunk temploma, ahol kereszteltek, konfirmáltunk, házasságot kötöttünk. Ezek a templomok megszentelt helyek, melyeket Isten adott egy közösségnek munkájuk, önfeláldozásuk árán. De ilyen a mi testünk is. Isten építi fel a szívben és lélekben, hogy lakóhelyre találjon nálunk. Mindenki szíve és lelke egy templom, ahogyan mi rajzoljuk, mi festjük meg magunknak.

 

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.

A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.

Utasa mind lusta álomba merült..., s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...

A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.

Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.

Ez hát az igazi békesség.

- Uram, te megmutattad békességedet! - szólt a festő, és nem tévedett.

 

Ma is egy templomot építettünk. leraktuk alapjait, felépítettük falait, tetőzetet készítettünk és ültünk ebben a csendben Istennel beszélgetve. Őt kérjük, hogy adjon nekünk még sok ilyen alkalmat. Ámen.

 

 

 

 

 

Régi magyar áldás

 

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

 

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

 

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

 

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

 

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

 

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

 

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

 

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.

 

 

 

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc