Az adakozás áldása
Textus: 2 Kor 9, 6- 1o „ Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenségből vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten. Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké. Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Egy óriási kihívás minden közösségi vezetőnek, hogy annak tagjait bevonja a szervezésbe, elmélyítse az igényt a társadalom minden szintjén. Örökös megpróbáltatás a lelkésznek is, miképpen tudja megszólítani gyülekezetének tagjait, elkötelezni őket Isten szent ügye iránt. Mély emberi szükségletekre kell válaszolnunk, melyek egyrészt az Istenre, másrészt a közösségre vonatkoznak. Ezek nem külön jelentkeznek, hanem együtt. Hiszen azért vagyunk ugyanazon hit közösségnek a tagjai, mert ugyan úgy, vagy hasonlóan gondolkodunk, hiszünk Isten szentségében, a világ dolgaiban és az ember hívatásában.
Mindig figyelem a személyeket és családokat, miként érinti meg az öröm, vagy éppen a bánat, szomorúság. És az a megállapításom, hogy nagyon széleskörű az a válaszreakció, ahogyan mi emberek felfogjuk, megértjük, és feldolgozzuk Isten üzenetét. Mert az Isten minden nap, minden emberi cselekedetben üzen nekünk, szinte irányít, alakít, formál, hogy jobb és méltóbb emberi életet élhessünk.
Pál apostol élete az újszövetségben egy ilyen sokatmondó örök tanulság mindannyiunk számára, hogy a keresztények üldözőjéből, Saulból, miként válik a keresztény hit legnagyobb terjesztőjévé, apostollá, mártírrá?
Saul élete az istenélményével változik meg, új irányt vesz az élete, akinek a szíve addig tele volt gyűlölettel és indulattal, most egy szempillantásra megváltozott, a szeretet, gondoskodás, odafigyelés, Isten és ember szolgálata tölti el a szívét.
Ma arra a kérdésre keresem veletek együtt a választ, hogy miként és hogyan lehet megérinteni a mai ember szívét? Segíthetünk- e, és hogyan ebben a zaklatott világban az Isten keresésben? Melyek azok a keresztény alapértékek, melyekre építeni kell, és hogyan lehet ezeket felismertetni mindenkivel?
Abból a feltevésből indulok ki, hogy nincs elveszett ember az Isten számára. Nem lehet senki annyira elvetemült és alávaló, hogy Isten könyörülete és irgalma ne lenne hatással rá is. Jézus tanítása nyomán mondom, hogy csak oda kell hajolni, meg kell ismertetni Isten csodálatos szeretetét, Jézus életét, aki értem is élt, keresztre feszítették és feltámadott, hogy az én életem bölcsebb és gazdagabb legyen. A felolvasott szentírási versek alapján öt fontos dologról fogok beszélni: a vetésről és aratásról, a jószívű adakozásról, Isten kegyelméről, Isten bőkezűségéről és az áldásról.
I.” Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet bőven is arat.” Juhász
Gyula: Egy virágért verséből idézek
Mit adjak egy virágért, mint virágot?
Egy verset, mely a szívemből terem,
A szívemből, mely könnyeimmel ázott,
Mint a mező ködülte éjeken.
……………………….
Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak
És ültem mélyén a fekete kútnak
S hallgattam, amint sorsom varja károg.
S valaki egyszer azt üzente: higgyek,
Egy fehér rózsát e mély kútba hintett.
Mit adjak egy virágért, mint virágot?
A vetés és az aratás egymástól elválaszthatatlan. Mert amilyen a vetés, olyan az aratás is. És ezen a földön egy örök körforgás van, sosem áll meg az élet. Emlékszem gyermekkoromban, ha a vetés nem sikerült, akkor kiszántották, újravetették. Ha gyér volt a vetés, akkor a gaz, a tövis foglalta el a helyet. Szomorúságot jelentett mind a magvetőnek, mind pedig az aratónak, hogy munkája után nem volt elégséges eredmény. De egy biztos, a megvetőnek mindig vetnie kell. Hintenie az élet magvait. Feltörni az ugart, megszántani a földet. Bízni a munkájában és az Isten áldásában. Dolgoznunk kell, mint ahogyan Jézus is tanítja, ameddig az én Atyán munkálkodik, úgy én is munkálkodom. Minden munkát a maga idejében kell elvégeznünk. Ma szülőkként gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy fölöslegesen megkíméljük gyermekeinket, hogy ne fáradjanak, ne legyenek megterhelve, ne dolgozzanak. Pedig igenis, szükségünk van arra, hogy éppen munkával tanítsuk meg őket mindarra, amit át szeretnénk nekik nyújtani. S aki nem foglalkozik eleget a saját gyermekével, nem veti el szívében és lelkében az élet magvait, annak lelki talaja más magvakat fog befogadni. A gonoszságot, igazságtalanságot, embertelenséget. S majd amikor már túl késő lesz, akkor veszi észre, hogy mennyit mulasztott, és hogyan siklott ki élete a céltalanság és léhaság útvesztőjében.
A gyér vetést több kár érheti, a széltől, vihartól, összetörik a növény szára, megtámadják a betegségek, felülkerekednek rajta a gyomnövények s elveszik tőle a fényt, táplálékot. Nem hozza majd a kívánt termést. A sűrű vetésben is lehet kár, de szinte elenyésző, mert egymást védik, oltalmazzák. Nem adnak teret sem a gyomnak, sem a viharnak.
Ilyen a jó közösség is, egymás mellett kitart, védő szerepet játszik, mindig tudja, a mellette levőnek mire van szüksége. S ha egyszer eljön majd az aratás dús kalászokkal ontja önmagából a termést.
II.” Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenségből vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.” Az adakozás egy örök emberi szükséglet. Jó érzést jelent adni időt, energiát, tudást, szakvéleményt, akár anyagiakat. Mert ez volt és hiszem ez lesz évszázadokon keresztül a közösségi élet alapja. A kaláka, a közmunka, a családi és közösségi együttlétek mind ezt sürgették és szorgalmazták. Középületeink egy része ilyen összefogásból épült fel és valósult meg.
Ma ezek a közösségi cselekvések többsége kiveszőben van, vagy már teljesen eltűnt. És ezekben az a szomorú, hogy belőlünk is lassan kihal a tenni akarás. Szinte felfoghatatlan, hogy egy keresztény alapú társadalomban ne érdekeljen a mellettem élő embertársam sorsa, élete. Pedig ez történik. Ma az életünk nagy eseményeit, keresztelést, konfirmálást, házasságkötést, de akár a temetést is nem a rokonság, a közeli és távoli hozzátartozók munkája és odaadása készíti elő, hanem erre kiépültek szakirányú vállalkozások. Mindent megszerveznek nekünk, csak hogy mi szabadok legyünk. És ez részben jól is van így, csak az ünnepségekre való készüléseknek elveszett a varázsa. Mert nincs alkalom a beszélgetésre, az együttlétre. Az ünnepi beszédek, a szakácsok, a felszolgálók teljesen önkéntesen, szeretetből voltak megoldva. És ma ezek helyét átveszi a pénz. Mindenért fizetünk, mint egy szolgáltatásért. És lassan a közösségeink összefogása vérszegénnyé válik, a kapcsolatok fellazulnak, az emberi kötelékek meggyengülnek.
Amikor a tavaly ősszel Abásfalván voltunk a homoródmente népviseletben rendezvényen, már hazafelé indultunk volna, és láttam, hogy milyen szépen szól a zene, és megjött a kedvünk az éneklésre, tapasztaltam, hogy milyen erős közösséget összekovácsoló ereje van a népdalnak, az éneklésnek, együttlétnek. Utoljára hagytam az adakozást. Még az egyházi közéletünkből is teljesen ki van iktatva a kirovás. Vagyis nagyon sokszor úgy élünk, hogy nem a közösség kellene, fent tartsa önmagát és azt a rendszert, amelyet létre hozott és éltet. Mert amikor adományt teszek, akkor érdekel a közösség sorsa, felelősséget vállalok iránta. Sorsközösséget vállalok azokkal, akikkel hit és eszmerendszerben azonosulok. És érzem, hogy Isten megáldja és megsokszorozza ez által is az én munkámat.
III.” Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek,” Nagyon sok fölösleges, hasznavehetetlen és értéktelen dolog van az életünkben. Minden vasárnap egy kicsit lehetőség is arra, hogy különbséget tegyünk a dolgaink között. Éles határt húzzunk a szükségesek és szükségtelenek között. Hiszen annyi hiábavaló idő, rengeteg erő, és elszántság megy kárba, csak azért, mert nagyobb értéknek tartjuk a láthatókat, mint a láthatatlanokat. Aki már költözött valaha is életében, akár munkahelyéről egy másik településre, vagy helyiségbe tudja, miről beszélek, hogy mennyi kacatot, haszontalan dolgot egybegyűjtünk, és sokszor nem is tudunk megválni, mert hozzákötnek az emlékek, személyek, életképek.
Az ember mindig többre vágyik, de amire Isten tud bennünket figyelmeztetni minden alkalommal, az az, hogy nagyon kevésre van szükségünk ahhoz, hogy megelégedett és boldog életet élhessünk. S legalább annyit kell foglalkoznunk a lelkünkkel, mint a külvilágunkkal. Az emberi lélek legszükségesebb eleme, az a kapcsolat azzal, aki minket elküldött erre a földre, az Istennel. Vele kell, ápoljuk a kapcsolatunkat, helyrehozzuk a viszonyunkat. Meg kell értenünk az akaratát. Vizsgálnunk kell, a szándékát Hallgatnunk kell a szavát. Éreznünk kell minden nap a kegyelmét. És olyan csodálatos megtapasztalás, amikor magunkon érezzük a tekintetét, magunk mellett tudjuk létezését.
IV.” Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Amikor Pál apostol itt Isten bőkezűségéről tanít, akkor az áldásaira gondol. A szegénység, akár a gazdagság egy nagyon relatív és szubjektív megítélés a részünkről. Mindig is voltak és lesznek, akik nem tudják önmagukat ellátni. S egy keresztény társadalomban azért vannak a szolidaritási elvek, hogy a legszükségesebb javakból mindenki részesüljön.
Szegény ember az, akinek ilyenkor télvíz idején nincs ahova a fejét lehajtania, nincs élelme, ruházata, meleg otthona. De mindazok, kiknek ez megadatott Isten jósága által, hiszen a jó Isten gazdagságát bírjuk, akik örököltük, vagy éppen mi dolgoztunk meg ezért a gazdagságért.
A keresztény ember mindig is kész a alamizsnálkodásra, ha ennek célja és eredménye van. A protestáns gondolkodás és ezen belül az unitárius hitvilág a jólétet a munkához köti. Nem lehet henyéléssel, munkakerüléssel élni, és aztán más nyakára akasztani a tehetetlenségünket. Isten mindenkinek ad annyi tudást, erőt, és munkát, hogy önmagát és családját ellássa. Isten bőkezűen adja az áldásait, csak nekünk tennünk kell érte, hogy a munka tisztességesen, becsületesen el is legyen végezve érte.
Az isteni igazság azonban nemcsak erre a földre vonatkozik, hanem az égre is. S nemcsak a földi gazdagságra, hanem a lelki bőségre is törekednünk kell. Olyan szépen tanítja Jézus, hogy a földi javakat a moly és a rozsda megemészti, és amikor majd számot kell, adjunk az életünkről, akkor micsoda váltságot adhatunk a lelkünkért.
V.” megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét”. Ebben a világban velünk és általunk is zajlik a magvetés. Elhívatott, Isten által megbízott személyek vagyunk, akik egyedi és különleges munkát végzünk az Ő aratásában.
Csodálatos dolgot jelent azt tudni, hogy Isten, a mi Atyánk szervezi és rendezi a mi életünket is. Rá lehet hagyatkozni, benne lehet bízni, a családomat, az én életemet a gondjaira tudom bízni. Nem múlik egyetlen egy imádság sem válasz nélkül. Amikor életteret biztosítunk az Istennek és az Ő szent ügyének, akkor az olyan lesz, mint a kovász a tésztában, mint a mustármag, hogy a sokszori, kicsi láthatatlan elvégzi a maga csodáját az életünkben.
Minél nagyobb a kihívás az életünkben, annál nagyobb lesz a hitünk és bizalmunk. S főleg az elégtételünk, amikor látjuk, tapasztaljuk az isteni csodát az életünkben.
Beszédemet egy rövid történettel zárom:
Vágyódás Isten után
Egy őszi napon egy holló beszélget egy fiatal fecskével. A holló így szól:
– Látom, hosszú útra készülsz. Hová indulsz?
– Itt mindig hidegebb lesz és megfagyhatok, hangzik a fecske válasza. – Melegebb vidékre megyek.
A holló nagy bölcsen gúnyolódik:
– Emlékezzél csak származásodra. Alig két hónapja jöttél a világra. Honnan tudod, hogy egyáltalán létezik egy melegebb vidék, mely a közeledő tél idejére befogad?
A kis fecske így felel:
– Az, aki a szívembe oltotta a vágyat a melegebb tájak után, nem tévedhet. Én hiszek neki és elindulok.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Kölcsey Ferenc 1823. január 22- én tisztázta le egy nagyobb kézirat részeként a Himnuszt, és 1989. óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját. A magyar és keresztény kultúránk-életünk alapját jelentik. Jöjjetek hát és töltekezzünk mind nemzeti, mind keresztényi öntudatunkban. És sose felejtsük el, hova tartozunk, mi a küldetésünk? És válaszoljunk szóban, cselekedetben életünk kihívásaira. Ebben segítsen minket az Isten! Ámen.