Akarsz- e meggyógyulni?

 

 

Textus: Ap Csel  3, 6-7  Péter így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a Názáreti Krisztus nevében kelj fel és járj! És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és bokája. „

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Sokszor nem kellenek szavak sem ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk. Mert megjelenésünkkel, jelenlétünkkel, szemünkkel és ábrázatunkkal, arcunkkal mondunk el olyanokat, melyeket szavakba önteni is elég nehéz lenne. Van egy olyan kapcsolatrendszer is kiépítve az életünkben, amit elég nehéz értelemmel irányítani, vagy akár megérteni is. Vannak helyek, melyeket szívesen meglátogatunk. Vannak emberek, kikkel könnyen elbeszélgetünk. És jönnek olyan élethelyzetek, melyekben nem mi irányítjuk viselkedésünket. Valami mély és titokzatos erő irányítja ilyenkor az életünket és nekünk olyan jó, ha engedjük, hogy ez a belső hang, megérzés, intuíció legyen az elindítónk és akár a folyamatos segítőnk is.

Tudatosan mindig keressük azoknak a közösségét, akik mellett jól érezzük magunkat. Talál a szó, közös a nyelv, van közös nézőpont. Van, amiről elbeszélgetni, vagy amely célokat gyakorlatba ültetni. Így alakulnak ki a barátságok, a közösségek, az együtt imádkozások. de még a szerelmek is, hiszen két szív, két nézőpont ugyanazt látja és érzékeli ebben a világban.

Nagyon jó annak az embernek, aki nemcsak a fülével, a hallásával fogja fel a dolgokat, hanem megérzi, megtapasztalja, hogy őt értékelik, megbecsülik, elfogadják- ebben az abban a közösségben? Vagy éppen kinevetik, gúnyolják, megszólják. Egyszóval, semmire sem becsülik.

A tegnap élményei és az elmúlt napok eseményei arra késztettek engemet, hogy ma itt három nagyon fontos dologról beszéljek a felolvasott szentírási versek kapcsán. Hiszen ezek a gondolatok, a jeruzsálemi templom bejáratánál, az Ékes kapunál hangzottak el Péter és János apostol, valamint a sánta ember jelenlétében. Ez a három gondolat, pedig amelyről szólni szeretnék beszédemben a következők: elfogadás, elhatározás és elindulás. Ha mélyebben értelmezzük ezeket a szavakat, akkor rádöbbenünk, hogy ezek köré épül fel az egész életünk. Aki a tegnap jelen volt Petken, a  Homoródmente népviseletben rendezvényen az hallhatta, hogy egy kicsit kakukktojások is voltunk, hiszen nem élünk már a Homoródok mentén. De annál több összeköt bennünket azzal a tájegységgel. A szokások, hagyományok, az ünnepek. És bevallom őszintén, bár a székelyruhák között vannak különbségek, én úgy látom sokkal több a hasonlóság, mint maga a különbség. Számomra jó volt ott lenni, remélem ezt érezték mindazok a társaim, akik első vagy többedik alkalommal részt vettek.

Ha megnézzük az ember és Isten közötti, de akár az ember- ember között kapcsolatokat, akkor láthatjuk mekkora jelentősége van az elfogadásnak. A sánta ember, akiről beszél Lukács evangélista ebben a könyvben születésétől fogva beteg ember volt. Péter és János három órakor érkeznek a templomba, melynek kapujába ott ül ez a béna ember, hogy alamizsnát és így megélhetést biztosítson önmaga számára. Mekkora erő kell a családtagoknak, hogy mindennap abban az órában oda vigyék a templom bejáratához. És milyen nagy belső, mély nyugalom kell, legyen ennek a sánta embernek a lelkében, hogy engedi, odavigyék. Alamizsnát kérjen az arra járóktól. Magát megalázza. Mások által akár megvetve legyen, éppen betegsége miatt. Bár nem tehet róla, de mégis ki van szolgáltatva, mások kényének, kedvének. Az arra járók jóindulata a döntő, és befolyásoló tényező a következő napjára, a megélhetésére.

Az első nagy kérdés, amelyre válaszolunk, az az, hogy elfogadjuk e saját magunkat. Úgy, ahogy vagyunk fizikailag, szellemileg és lelkileg. Mert legbelső és legnehezebb küzdelmeink éppen önmagunkkal vannak. Jó vagyok e így, ahogy vagyok? Tudok- e rajta változtatni? Amit a mellettem élők nekem visszajeleznek, családtagok, barátok, munkatársak, az miképpen cseng le bennem. Egyet csak legyintek, vagy éppen nagyon komolyan veszem a jelzésüket. Hiszen mindig alakul az énképünk. És fejlődik az Istennel való kapcsolatunk is. De minél jobban elmélyülünk, annál súlyosabb kérdések kerülnek felszínre, amelyre meg kell hoznunk a döntéseinket.

Akkora lehettem, mint ma a karban ülő, konfirmációra készülő gyerekek, amikor meghalt az édesapám. És hosszú éveken nem értettem, mit is jelent az édesapa hiánya, mert mindenben kárpótolva voltam, nagyanyám, édesanyám és testvérem által. Aztán később a középiskolában nyílt meg jobban a szemem és tapasztaltam meg az igazi hiányát. Aztán jóval később kislányunk betegsége és korai halála megint felébresztette bennem az elfogadás mélységes érzését. Hiszem, mindenki tudna mondani sajátos élettörténetet, mely őt nagyon megrendítette. De minden veszteségérzetből, fájdalomból, harcból, küzdelemből akkor tudunk igazán jól kijönni, ha imádkozunk Istenhez. S magunkat készítjük fel, hogy a lelkünk és a szívünk elfogadja a veszteségérzetet.

Szoktuk mondani mi lelkészek, rengeteg elfoglaltságunk van, de minden között a legfontosabb a családlátogatás. Hiszen így kerülünk közel az emberekhez, családokhoz. Így értjük meg még saját magunkat is. Mit és hogyan tehetünk a közösségünkért? Nemcsak a családoknak jó, ha meglátogatja a lelkész, hanem a papnak is, hiszen táplálkozunk ezekből a beszélgetésekből. Rájövünk arra, milyen kérdések foglalkoztatják a híveket. Milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. Én meg vagyok győződve arról, hogy aki rendezni tudja Istennel a kapcsolatát, aki szereti önmagát, annak az élete jó és elviselhetővé válik. Az a személy örvendeni tud az életnek, és valóban minden napját, egész életét szét tudja osztani az övéinek.

Bizonyára megfogalmazódik a kérdés bennünk, hogy miként lehet az, nem lehet mindenkit elfogadni. Vagy vannak személyek, emberek, akik mindig az ellentétet szítják. Nem akarnak a közösségben élni. Diktálni akarnak. Bárányoknak látszanak kívülről, de belül éhes farkasok. Ilyenekről is említést tesz a szentírás. Még akár a közösségünkben is fellelhető ilyenek, akik szavaikkal mézes mázosak, de tetteikkel nem a közösség előre menetelét, hanem széthúzását ösztönzik.

II.a második kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék e történet kapcsán az elhatározás. Rengeteg emberi élet az torkollik zsákutcába, mert nem világos, még önmaga számára sem, mit kíván és vár el elsősorban önmagától. Nagyon mély erő, bátorság és akarat kell az élethez. A tudatosan élő felnőtt unitárius embert nem a sors mozgatja, nem is külső erők kényszere szerint él, hanem ő tervezi meg az életét. Természetesen a tervében benne van Isten is. Mert Isten maga az, aki az egész mindenség középpontjában van. Nála nélkül semmi nem történhet. Mindig és mindenkor lehet határozatokat, döntéseket hozni. A hívő ember ezt azonban Istennel hozza meg. Hallgat a belső hangra. Elsősorban nem a külsőségeknek enged, hanem a szívének és lelkének rezdülésére figyel. Csak csodálkoztam a népviseleti bemutatón, hogy az ingek, szoknyák, kabátok mennyire szakszerűen és pontosan meg vannak tervezve. Vagyis a szövő asszony, a varrónő, a ruha elkészítője tudta, kinek és mire kell ez a viselet. S amikor mi is döntünk az életünkben, akkor kell, tudjuk, mire kell a határozat. És mi a végleges cél, melyet az elhatározásunk segíteni fog. Nagyon szépen mondja szentírás, Péter és János szájába adva a szavakat: Nézz ránk! Mondják. Ő pedig felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Ezüstöm és aranyam nincs, mondja Péter. De amim van, azt nekem adom.

Milyen jó lenne, ha elhatározásainkban benne lenne a másikért való aggódás. A megsegítés vágya. Az önzetlenség, a segítségnyújtás felajánlása. Mert ez a keresztény ember ismertető jegye. Nemcsak önmagáért, a családjáért, hanem a közösségéért is élni tud. A mellette élő embert testvérének tekinti. És úgy él, úgy viselkedik vele, mint aki hiszi és vallja, hogy egy Atyának vagyunk a teremtményei.

III. A harmadik dolog, amiről beszélni szeretnék e szentírási versek kapcsán az elindulás. Azt írja a szentírás, hogy miután Péter jobb kezénél fogva felemelte, annak azonnal megerősödött a lába és a bokája. Felugrott, talpra állt és járt. Bement a templomba, ugrándozott és dicsérte az Istent.

Testvéreim! Ma van- e, aki megfogja a kezünket? Van- e, aki felemeljen bennünket? Vannak- e, olyan segítőtársaink, akik a nehézségek idején mellettünk vannak? Mert mi is néha sánták, vakok, bénák vagyunk az élet kihívásaival szemben. És olyan jó, jól esik, ha lesz, aki felemeljen, hozzánk beszéljen, minket meghallgasson, vagy éppen bátorítson. Ha visszaemlékszünk gyermekkorunkra, vagy akár ma látunk kisgyermekeket, ugye milyen nehéznek tűnik az első lépés megtétele. Milyen nehéz elengedni a szülő, a testvér kezét. Felnőttekként is így vagyunk. Mindennap új utakat járunk be, és jó ha ott van Isten, családtag, akibe bele lehet kapaszkodni.

Az öröm és a hála a lelkiségünk kifejezője. S amikor ezt érezzük, tudjuk valaki, valakik erősen fogják a kezünket.

Amit megtanítani nem lehet

A víz alatt egy remete éppen meditált egy folyó mellett, amikor egy fiatalember megzavarta őt, és így szólt hozzá:

- Mester, az Ön tanítványa szeretnék lenni.

- Miért? - kérdezte a remete.

A fiatalember elgondolkodott egy pillanatig.

- Mert szeretném látni az Istent!

 

A mesternek nem kellett több, megmarkolta nyakánál fogva a fiatalembert a folyóhoz vonszolta és fejét lenyomta a víz alá. A mester egy percig a víz alatt tartotta a férfit, aki igencsak kapálózott, küzdött az életéért, hogy kiszabadítsa magát. Végül a mester kihúzta őt a folyóból, felköhögte a lenyelt vizet, és levegő után kapkodott.

 

Amikor végre lecsillapodott, a mester megszólalt.

- Mondd meg nekem, mit szerettél volna legeslegjobban, amikor a víz alatt voltál?

- Levegőt! - válaszolta a férfi.

- Nagyon jó! - most menj haza, mondta a mester és akkor gyere vissza hozzám, amikor annyira szeretnéd megtalálni az Istent, mint amennyire levegőt szerettél volna kapni az előbb...

Keressük hát az Istent! Fogadjuk el őt és a döntéseit az életünkben. Határozzuk el magunkat az ő ügyének felvállalására! És induljunk el feléje, ma és mindenkoron. Ámen.

 

Elmondtam Székelyudvarhelyen 2019. szeptember 22- én.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc