Áldozathozatal

 Jn 12, 24-26 „ Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. A ki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Aki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Mai beszédemben az áldozathozatalról szeretnék beszélni. E fertőzés veszély idején lelassult az életünk. Több időt töltöttünk/ töltünk otthon. Hiszem, teljesen átrendeződnek a mindennapjaink. Olyan dolgokra is összpontosítottunk, melyek eddig nem voltak figyelmünk középpontjában. Azt tapasztaltam, és érzékeltem ebben az időszakban, mintha az emberi élet felértékelődött volna. Természetesen eddig is értékes volt. De mintha ebben az időszakban jöttünk volna rá arra, hogy mennyire gazdag az emberi élet. És semmi nem lehet értékesebb annál, minthogy élünk. És ez az élet egyszeri és megismételhetetlen mindannyiunk számára. Bizonyára más és másképpen értékeljük az emberi életet. Van, aki azt fizikai hosszúságában méri. Van, aki az élet minőségét díjazza. Talán olyanok is vannak, akik az élet értékei között tesznek különbséget. Lehet, hogy mindenki másképpen ítéli meg az életet. De egy biztos, az életünk Istentől származik. És nekünk mindig keresnünk kell, hogy tudjuk ezt az életet, tartalmasabbá és gazdagabbá tenni a vallás világában is.

Ha elfeledjük ennek a járványnak a kellemetlen oldalait, azt is mondhatnánk, hogy több pozitívuma is van, ami kihat az életünkre. Elsősorban megállásra kényszerített. És ebben a helyzetben lehetőségünk volt visszatekinteni a megtett életutunkra. Erényeinket és gyengeségeinket fel tudtuk térképezni. Arra is rájöhettünk, mi az, ki az, ami igazán fontos és nélkülözhetetlen. Hiszen rengeteg dolog van, amire nincs is igazán szükségünk. Aztán időt adhattunk magunknak arra, hogy foglalkozzunk szívünk, lelkünk érzéseivel. Belső, lelki értékeinkkel. Számot adjunk Istennek, s embernek azokról a látható és láthatatlan dolgokról, melyek emberi életünk velejárói. De többet tudunk beszélgetni gyermekeinkkel, több időt töltünk velük. S a bezártságunk nemcsak a korlátozottságot jelentheti, hanem a kibontakozás esélyét is arra nézve, hogy mélyebben és meghittebben tudjuk ápolni a mellettünk élőkkel a kapcsolatot.

A keresztény vallásos ember élete, önmaga kibontakozásán túlmenően, másokról is szól. Vagyis az adja meg annak értékét, ha minél többet teszünk a mellettünk élőkért. Így a vallásos ember nyitott, hajlandó mások gondjaival is foglalkozni. Ha kell, éppen önmagát győzi le, és a saját énjét, hogy másoknak segíthessen. Ezért is ennyire szép Jézus tanítása. Mert ő az emberi élet értékét éppen az áldozathozatalban látja és tanítja. Az emberi élet értéke nem önmagában van, hanem abban a tettben, cselekedetben, amit mások irányában is kifejt. Természetesen ez a gondolat már az ószövetség tanítása között is megtalálható, amikor a példabeszédek könyvének írója megfogalmazza, hogy mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből.

Az elmúlt hetekben és napokban több időt tudtam tölteni a kertben, mint máskor. És el kell mondjam, élmény látni azt, amikor a pár napja elültetett magvak, kikelnek. Személyesen nem is annyira a fizikai értékét látom ennek a tevékenységnek, hanem azt az örömöt, amit akkor érzünk, amikor egy jól elvégzett munka után látható eredmény születik, elég rövid idő belül. A kert szépsége, a virágok illata, a rendezettség az ember szívét örömmel és hálával tölti el. Talán a kertészkedő, a földműves ember érti meg a legjobban, amit Jézus, a felolvasott szavakkal mondani akar ma nekünk. Ez a szentírási rész a következőkben nyitja meg számunkra Isten világát:

I.”Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad.” Többször láthatunk, észlelhetünk mi s olyan magvakat, melyek nem kelnek ki. A föld, jól elő volt készítve, azt megöntöztük, a magvakat kiválogattuk és mégis a várva várt élet nem hajtott ki. Egymaga maradt, talán megdohosodott, megromlott, nem volt csiraképessége. Jézus azt mondja, egymaga marad. Bizonyára az egyedüllét, a legjobban érezhető az elmúlt hetekben volt. Akinek, netalán nincs gyermeke, testvére, családtagja hiszem elviselhetetlen volt ez az időszak. Hiszen az ember társas lény, aki szeret beszélni, gondolkodni, meglátásait megosztani. S a magunkra maradottságnál rosszabb emberi érzés nem igazán van. Hiszen ezért, kötünk barátságokat, ezért ápoljuk kapcsolatainkat. De nemcsak az emberi kapcsolatainkkal vagyunk így, hanem az Istennel való kapcsolatban is. Aki egymaga marad, és nem talál rá Istenre, annak nincs vasárnapja, ünnepnapja. Az a személy nem tud imádkozni. Nem tudja összekötni az életét Istennel. Azzal a természetfeletti erővel, aki erőt ad. Aki segít, ösztönöz, bíztat s bátorít. A Szentírásban sok példát találunk arra nézve. Amikor Jézust elhagyják a tanítványok, ő még a keresztfán is imádkozni tud, és a szenvedésben is ott van Isten vele. De szép Jób története is, amikor a felesége és barátai már nem tudják őt igazán vigasztalni, Jób hitén keresztül erősödik és gyógyul meg. Vagyis, ha önmagunkból nem adunk, akkor csak magunkra maradunk. És ez senkinek nem jó, de főleg nekünk nem.

II.”Ha pedig elhal sok gyümölcsöt terem.” Meg vagyok győződve mindenki látott már gabonamagot. A földdel és a nedvességgel érintkezve, kicsirázik, a növény gyökeret enged. Majd a mag teljesen elpusztul, hogy aztán helyét az új növény, a hajszálgyökerek, az új élet vegye át. Egyszerre két világ felé tör, gyökereivel a mélybe ereszkedik, hogy onnan táplálékot szerezzen, de ugyanakkor megrepeszti a föld kérgét a világosság, a fény és melegség hatására felfelé emelkedik. Ez a mag egyszerre kapaszkodik a föld mélységeibe és növekedik, fejlődik a gabona faj előírása szerint. Ha el nem hal a gabona mag, akkor ott marad a földben, s egy idő után már el is veszti a csira és életképesség lehetőségét.

Így van ez a keresztény emberrel is. Mi hitünkkel Istenbe kapaszkodunk. Belé fogózkodunk. Vallásosságunk hajszálvékony gyökereivel szívjuk fel a mélyből és a titokzatosságból a lelki életünkhöz szükséges táplálékot. Két fontos dolog történik: itt találjuk a lelki élet táplálékait és itt nyerjük el az élet biztonságát. Minél mélyebbre hatolunk, annál jobban megismerjük Istent, felfedezzük szándékait. És világosabban látjuk az élet célját és értelmét. Aki felfelé, a látható világban nagy akar lenni, annak mély gyökereket kell eresztenie, akárcsak egy fának. Mert nemcsak jó időben, hanem a viharban, a szélben is meg kell, tartsa ez a gyökérzet az életünket. S mi ma is ezt tesszük, a gyökereinket mélyebbre és szerteágazóbban engedjük szét Isten teremtett világában. Ezért hisszük és valljuk, az elhalt gabonamag, övéiért hozza az áldozatot és sok gyümölcsöt terem, mert Istenből táplálkozik.

III. „Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”  Első olvasatra érthetetlennek tűik ez a mondat. Mert nem lehet egy olyan életet szeretni, amely elvesz, vagy hogyan válhat örök életűvé az, aki gyűlöli a saját életét. De ha mélyebben bele gondolunk, a valóságban is ez történik. A szerző itt ellentétet állít az élet szeretete és a fény gyűlölete között. Aki a jelenvaló élet mértéktelen vágyától befolyásolva nem képes elhagyni ezt a világot, arról mondják, hogy szereti ezt az életet. Arról, pedig aki megveti ezt a földi pazarlást, bátran szembenéz akár halállal is, mondják, gyűlöli az életet.  A jelenvaló élet szeretete nem rossz dolog, ha mint vándorok ebben az életben mindig is a végső célra, az Istennel való találkozásra gondolunk. De, aki túlzottan ragaszkodik e látható világhoz, az kiszolgáltatja magát a romlásnak. Aki nem sokat törődik a saját életével, a legjobb módot választja, hogy az örök életet élvezze. Ahogyan fogalmaz Jézus, nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni. Mert az egyiket szereti, és a másikat megveti. Mi az örökéletnek vagyunk az örökösei. Ezt csak akkor érhetjük el, ha sosem feledkezünk el arról, hogy mi ebben a világban zarándokok vagyunk. De nem itt van az igazi otthonunk. Hanem Istennél, az üdvösség világában.

Amennyiben akadályoz egy dolog bennünket, hogy Istent kövessük, el kell azt vetnünk! Mert nem minden van hasznunkra, sem fizikai, sem lelki egészségünkre. Erre a földi életre mindig is úgy kell tekintenünk, mint ami elmúlik. Ha csak erre a földi életre vágyunk, úgy elborít bennünket e világ szeretete, hogy szinte lehetetlen lesz Istenre is gondolnunk. Mindenféle ítélkezés nélkül mondhatom, hogy az emberek egy része így él. Akkor keresik az Istent, vagy az egyházat, amikor baj van. Máskor meg egészen jól elvannak. 

IV. „Aki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Jézus egy feltételt szab, hogy a tanítványai lehessünk, éspedig azt, hogy kövessük őt. Még a szenvedést is el tudjuk viselni, ha tudjuk, hogy Isten vár ránk az örökéletben.  Isten nem hagyja jutalom nélkül azokat, akik követik Jézust.

Minden vasárnap egy jó lehetőség Isten elé járulni. Hozzá imádkozni! Életünk kérdéseire tőle eligazítás kérni.

 Egy történetet osztok meg veletek, melynek címe: A fehér kendő

A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan várta, hogy hazaérkezhessen.
Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon.

Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete.

Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették.
Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét.
Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni.
Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert végén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá.
Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Kevesebb, vagy több hibát mindenki elkövet. A kérdés az, meg tudunk- e bocsátani, bocsánatot tudunk- e kérni? Isten ma, is mint a Teremtőnk, ilyen fehér kendőt lobogtatott, hogy betérjünk hozzá. Őt meghallgassuk. Életünket átértékeljük. S otthon érezzük magunkat nála. Legyen hát ez a vasárnap a megérkezés pillanata! Mert Isten ma és mindenkoron vár bennünket. Ámen!