Az adakozás áldása

2 Kor 9, 6-10 „Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké. Aki pedig magot ad a magvetőnek, s eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Nemrég azon gondolkoztam, hogy vajon mi teszi igazán boldoggá az embert. Legutóbb, ezzel foglalkoztunk a bibliaórán is. S elmélkedtem azon a gondolaton, mi a forrása a boldogságnak? Mivel tudom elérni, megszerezni az örömöt önmagam, családom és közösségem számára. S miközben a mai szolgálatra készültem, az jutott eszembe, hogy Isten szereti a jókedvű adakozót. Ez a mai vasárnap rendkívüli az én számomra. A templom részleges felújításának a végéhez értünk. Örvendünk, hogy az elvégzett munkálatok díját törleszteni tudtuk a vállalkozónak, azoknak a személyeknek a segítségével, akik saját megtakarított pénzüket is felajánlották a gyülekezetnek. Ezért kerestem azt a központi gondolatot, amelyről e mai alkalommal beszélnem kell tinéktek. És tekintettel az elmúlt év végi és ez év eleji gyűjtéseinkre, ma az adakozásról szeretnék beszélni. Az adakozás nemcsak fizikaiakban mérhető, anyagiakban, időben és odafigyelésben. Hanem lelki ráhangolódásban, együttérzésben, odafigyelésben, a másik életének a védelmezésében. Azt olvassuk a bölcsesség irodalomban, hogy amivel csordultig van, a szív azt szólja a száj. És valóban az tud igazán adakozni, akinek a szíve és lelke tele van szeretettel, a közösség iránti ragaszkodással. Nem vagyunk egyformák sem fizikailag, sem lelki beállítottságban. Van, aki mézesen- mázasan beszél a szeretetről, de már ennél nehezebb azt meg is valósítania. Nehéz az összhangot megtalálni, de főleg megőrizni még lelki világunkban is.

Gyermekként csodával határos módon tekintettem minden egyes alkalommal, amikor édesanyám bekovászolt a másnapi sütéshez. És aztán reggel láttam, amint a teknő egyik oldalában a tészta annyira felnőtt, hogy már- már ki akart folyni belőle. Elég volt ehhez ez kevés kovász és egy kevés élesztő, s máris az élettelennek látszó lisztből, életet fenn és megtartó tészta lett, majd kenyér, amely napokon keresztül biztosította a betevő falatot a család számára.

Ma így képzelem el ezt a mi közösségünket is. Isten egymás mellé rendelte az életünket, Életünk búzaszemeit feltöltötte a közösség malmára, s lassan és pontosan liszté formált, őrölt bennünket, miközben kirostálta közülünk a megromlott, megkeseredett gabona magvakat. Mert vannak és voltak a búzakalászban léha, üres meg nem érett magvak is, melyek talán kívülről szépnek mutatkoznak, de belülről romlottak, sőt károsak még az egészségesekre is. Így olvadunk egybe a közösség teknőjébe, hogy közénk is kovászt küldjön, mely tésztává, kemencébe vethető, kiszakítható, megformált kenyérré süti a mi lelkesedésünket.

Így van ez személlyel, családdal és közösséggel is. Mert a bennünk rejlő tehetség, adakozás emberi jóindulat, tápláló életté kíván válni a szeretet asztalán. Az isteni lélek bennünk az a kovász, mely ennek a gyülekezetnek az életét is megkeleszti, hogy aztán tápláló erővé nemesedjen.

Ember életünknek mi is formálói, alakítói vagyunk. Hol szűkebben, hol bővebben vetünk, és ennek megfelelően aratunk. Ezt a tudást azonban, néha még egy élet sem elég megszereznünk, megtapasztalnunk. Hadd nyissuk meg a szívünket e mai szentírási versek előtt és engedjük, hogy az apostol szavai hozzánk beszéljenek.

A.Az apostol elsősorban a vetésről és aratásról beszél és tanít. A szűk a keveset, a bő a sokat jelképezi. Vagyis a vetés és az aratás kölcsönhatásban van egymással. Nem lehet úgy sokat aratni, ha csak szűkön vetettünk. Nem lehet kispórolni a vetésből sem a gabona magvakat, sem a bevetett területet, anélkül hogy az ne befolyásolná az aratásunkat. Ez a lelki magvetésben is hasonlóan van. Az el nem végzett munkának nem lesz jó aratása. Most a böjt időszakában élünk és készülünk húsvétra. Önmagunk megpróbáltatása nélkül nem jutunk el az ünnep lényegéig. Megérkezünk fizikaiakban, de a lelkünk valahol még távol lesz. Csak a rendszeres imádkozás, a könyörgések szépsége és az áldott alkalmak segítenek az igazi boldogság megtalálásában, Isten mélységes megtapasztalásában. Aki az Isten ajándékait ülteti el a szívében, annak az örökélet virágai és illatai töltik ki lelki életét. Mert az ember mindig többre vágyik, nemcsak a földi dolgokra és elismerésekre, hanem Isten ítéletére. Az ember várja a lelki elégtételt, az erkölcsös, az igaz, a hűséges életért. Hiszen minden nap a vetésről és aratásról szól, melyet végzünk szavainkkal, cselekedeteinkkel. A húsvétra való felkészülés a böjt időszakában éppen azt jelenti, hogy a szenvedésre, a fájdalomra és kereszthordozásra van gyógyír. Isten maga az, aki gondunkat viseli. És megment bennünket a teljes megsemmisüléstől. Magához fogad, életünket megtisztítja, és lelkünk az örökélet világába kerül.

II.” Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Életünk legnagyobb döntéseit a szívünkben hozzuk meg. A legnagyobb harcok is a szívünkbe dúlnak. De a megnyugvást, a megelégedettséget, a belső meghittséget is a szívünkkel érezzük meg. Pál apostol a korintusi gyülekezetnek itt az adakozásról tanít. Nem kér többet, mint amennyire képes az a személy. Nem a külsőségekre tekint, hanem a lélek mélységeibe. A szív mérlegére helyezteti az adakozás mértékét. A mérce nem az elvárás, nem is a külső kényszer, hanem a szív döntése. Az élet legnagyobb döntéseit a szívünkkel hozzuk, így választjuk ki barátainkat, és tartjuk meg őket, ezzel leszünk szerelmesek, a szívünk választja ki házastársunkat, formálja meg hívatásunkat. És a szívünk Istenre figyel, ő az, aki minden dobbanását, érzését irányítja. Nem lehet kedvetlenül, kényszerűségből élni és dolgozni. A szomorú arc, megkeseríti a lelket. A mosoly pedig életre kelti még a megpróbáltatott lelket is. Ezért tanítja Jézus is, ha valaki kényszerít egy mérföldre, menj el vele kettőre. Ha valaki kér, adj, és ha valaki el akar venni, ne tiltsd meg neki. Mert Isten bennünket jókedvre teremtett.  Amikor csak vásárolunk is, mennyire jól esik, ha mosolygós arccal szolgálnak ki bennünket. Szinte szavak sem kellenek és érzékeljük, tapasztaljuk a kényszerűséggel, ösztönzéssel kicsikart jóindulatot, vagy ennek éppen az ellenkezőjét, amikor valakiről lerí a tettre készség boldogsága. Az evangélium örömüzenetet jelent, és mégis milyen kevés ember vágyik igazán erre az örömre. Pedig ez az öröm, nem egy földi boldogság, mely előbb- utóbb meg is szűnhet, hanem az égnek az ajándéka, a szív és lélekre küldött balzsama. Mert Isten szereti, a jókedvű adakozót mondja az apostol, aki a lélek ajándékaival halmozza el embertársait.

Reményik Sándor: Akarom: fontos ne legyek magamnak.

 

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

 

III.” Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” Pál apostol Isten végtelen hatalmáról beszél. Aki önmaga gazdagságából adományoz, arra Isten kiárasztja a végtelen kegyelmét. Annak mindene meglesz, mert ő a fölöslegéből ajándékozott. Bősége nem magától van, hanem Isten áldása nyomán. Az ember minden szükségessel rendelkezik, mer így rendezi Isten az életét. És a jó cselekedet gyakorlásában sosem szabad megszűnnünk. Aki megtapasztalja az isteni hatalom egy részét, az már nemcsak földi erővel rendelkezik, hanem bírja Isten világnak törvényszerűségeit.

IV.” Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” A szegénye világa egy relatív dolog. Valamikor a szegénység az éhínséget jelentette, a nélkülözést. Ma már fényűzés van, egyre többre vágyik az ember. Az élelem, ital, ruházat szinte nem is szerepel az ember elvárásai, vagy éppen gyerekeink listáján. Ma már nagyobb házra, szebb autóra, távoli földrészek világának a meglátogatására vágyunk. Miközben néha nem tudunk hálát adni az Istennek a betevő falatért. Isten fenntart egy rendet ebben a világban, az Ő igazsága mindörökké megmarad. S a benne bízók által bőkezűen osztja ma is javait, az emberi szeretetet.

V.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, s eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.” Az adakozás egy láncolatot indít el. Olyan erőt generál, amely már túlnövi még az elképzeléseket is. Isten megsokszorosítja az adományt, mint a szárba szökkent gabona, mely gyökeret ereszt. Az elvetett magból érlelődő kalász lenne, benne egészséges magvakkal. A megvetőnek adott vetőmag a többszörösét éri, hiszen az újra el lesz vetve s Jézussal, szólva harminc, hatvan vagy éppen százszorosát fogja teremni. Így terjed az isteni igazság gyümölcse is. Lehetőséget teremtünk ezáltal, hogy Isten szentsége bennünk és általunk valósuljon meg, mert Isten maga a szeretet és adakozás. Mai beszédemet: Shel Silverstein: Az adakozó fa történetével zárom.

 

Volt egyszer egy fa… Szeretett egy kisfiút.

A fiú minden nap meglátogatta.

Leszedegetett leveleiből koszorút font, hogy eljátssza az erdő királyát. Felmászott törzsére, és ágaira akaszkodva hintázott.

Evett a gyümölcséből, és bújócskázott lombja között.

Amikor elfáradt, a fa leveleinek az árnyékában aludt el, mialatt a lomb altatódalt susogott. A kisfiú kis szívének teljességével szerette a fát.

És a fa boldog volt.

A fiú felnövekedett. Pénzre volt szüksége. Gyere mondta a fa, szedd le a levelem, add el a gyümölcsöm a városban, és pénzt kapsz belőle.

És a fa boldog volt…

De a fiú sokáig elmaradt

Házat szeretnék, feleséget, gyermekeket. Házra van szükségem. Tudsz nekem házat adni?

- Házam nincs - mondta a fa -, az én otthonom az erdő. De ágaimból készíthetsz magadnak házat, és boldog leszel.

A fiú ázat épített a fa ágaiból.

 És a fa boldog volt.

A fiú sokáig nem jött. Amikor végre megérkezett, a fa olyan boldog volt, hogy szinte alig tudott megszólalni.

- Gyere hozzám kisfiam, gyere hozzám játszani.

- Túl öreg, és túl szomorú vagyok már a játékhoz – bárkára van szükségem. És a fából a fiú bárkát készített.

És a fa boldog volt, de nem teljesen.

Sok- sok idő múlva visszatért az ember.

- Nagyon sajnálom kisfiam, de már semmim sem maradt, amit neked adhatnék. Gyümölcsöm sincs már régóta.

- A fogaim már nem képesek gyümölcsbe harapni -volt a válasz.

- Nincsenek már ágaim sem - folytatta a fa- nem tudlak már hintáztatni.

- Túl vén vagyok már ahhoz, hogy faágakon hintázzam.

- Nincs már törzsem sem, amelyre felmászhatnál.

- Túl öreg és fáradt vagyok már a fáramászáshoz.

- Nagyon el vagyok keseredve - sóhajtotta a fa -, annyira szeretnék neked valamit adni, de már semmim sincs, amit adhatnék. Öreg fatönk vagyok immár. Igazán sajnálom.

- Most már nincs sok mindenre szükségem, csak egy csendes nyugodt kis helyre vágyok, ahol leülhetnék és megpihenhetnék. Igazán elfáradtam már.

- Nos, hát - mondta a fatönk, úgy kihúzva magát amennyire csak tudta -, íme, itt egy öreg tuskó, épp arra jó, hogy ráülj és kipihend magad. Ülj le hát és pihenj meg nálam.

Az öregember így is tett.

És a fa boldog volt…

Néha csak egy kis pihenés kell. Megnyugvás. Beszélgetés. Alkotás. Adományozás. Mert mindannyian egy nyugodt helyre vágyunk. Ezt találjuk meg e mai vasárnap itt az istentiszteleten. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc