Az ember jóságáról

Textus: Lk 6, 43- 46 „ Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossza fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szíve jó kincseiből hozza elő a jót, a gonosz ember, pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Miért mondjátok nekem: Uram, Uram-, ha nem teszitek, amit mondok?

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Nagyon sokat lehet olvasni és hallani az emberi jóságról. Szinte egy örök kérdés marad az ember számára, hogy honnan, miből származik a gonosz? Nevelhető- e az ember? Serkenthető, tanítható, átadható- e a jóság? S a család, a szülők, a közösség mennyire befolyásolja a környezetet, melyben minden alkalommal csak a jóság érvényesül? Ma egy olyan témát szeretnék beszédem középpontjába állítani, ami az emberi jóravalóságáról szól. Arról a meggyőződésről, és elkötelezettségről, amelyben az ember érzi a többre hivatottságot, s abban látja élete célját, hogy ezt a világot szebbé és jobbá tegye.

Társas, közösségi kapcsolatokban élünk, s szinte elmondhatjuk, hogy vonzani, igényelni, éltetni lehet a jóságot, de ugyanakkor az ellenkezőjét is. Bizonyára ismernek embereket, akiknek szinte semmi nem jó. Leállnak és megmaradnak azon a szinten, hogy kritizálnak, elmondják, akár kiosszák az észt, mit, hogyan kellene elvégezni. De sem tehetségük, sem erejük nincs meglátásuk végrehajtására. S bár meg van az igényük a dolgok megváltoztatására, ők maguk nem állnak készen, s nem képesek semmi áldozatot hozni azért, hogy az élet fejlődjön, elfogadhatóbb legyen. Ma egyre több ember gondolja úgy, hogy a változás az kívülről fog megtörténni, s valaki más fogja elhozni a változást. Nekünk csak várni kell, s majd értékelni, hogy mennyire megfelelő a számunkra. Ezért az ilyen ember örökös várakozásban él, folytonos frusztrációban, elégedetlenségben, mert nem jól, elfogadhatóan történnek a dolgok körülötte. Vagyis nagyobb az elvárás, mint az a felhajtó erő, amit ő személyesen, vagy éppen közösségileg be tud állítani a körülmények megváltoztatásába.

De én ma nem erről a csoportról, nem a folyamatosan elégedetlenkedő, zsörtölődő, borúlátást és gyűlöletet szító személyekről szeretnék beszélni. Hanem azokról, akik az összhangot keresik. Még a legreménytelenebb helyzetekben is megtalálják azt a kevés fényt, a lehetőséget, a módot arra nézve, hogy kibéküljenek saját magukkal, az Istennel és életüket irányítani, vezetni tudják, és munkájukkal jó eredményeket elérni.

Mert az én hitem szerint minden vasárnapi istentisztelet, és a mai prédikáció is erre tanít, ebben nyújt eligazítást. S ezekre a kérdésekre keresi Istennel, emberrel a válaszokat. Jézus korában a zsidó egyháznak nem sikerült teljes és tartalmas válaszokat találni, a személy és nép kérdéseire. S mint intézmény nem tudott megfelelni a nép várakozásának. Egyenesen a zsidó megkövesedett vallás kimerült a liturgia formájában, és elveszítette belső tartalmát. Jézus az ő tanításaival éppen ezt a vallásosságot reformálja meg. Mert nekünk, keresztényeknek a legnagyobb hitújító, reformátor éppen maga Jézus volt, ahogyan hozza nyúlt a kérdésekhez, és megoldásokat talált, a vakok, bénák, sánták, szegények kisemmizettek problémájára. Ma nekünk is, mint vallásos közösségnek nyitott szemmel és füllel, de főleg a változásra képes személynek kell lennünk, akik nem megcsontosodunk az intézmény tanításaiban, hanem segítőkészen odahajolunk a rászorulók felé, és életünk részévé tesszük a keresztényi alázatot. Ma különösen szükségünk van azokra az értékekre, melyek megtöltik a lelkünket, és ezért is bontom ki ezeket a szentírási verseket.

I.” „ Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossza fa az, amely jó gyümölcsöt terem.” Évekkel ezelőtt egy téli vakáció idején Rómában, az örök városban voltunk. Meglátogattunk több nevezetes helyet, a Forum Romanumot, a Kolosszeumot, a Capitoliumot, s legelőször életemben, itt láttam a maga valóságában narancsfát. Januárban, narancsot szedni a fáról egy kuriózum volt a számomra, de amikor megkóstoltam, akkor rájöttem, hogy az a vadnarancs szinte ehetetlen. Keserű, félérett, savanyú gyümölcs volt, ami fogyasztásra alkalmatlan az ember számára. Csodálkoztunk is, hogy ott van az utcán és senki nem gyűjti össze, hogy elhasználja. Kívülről ugyanolyan volt, mint amit nálunk is a kereskedelemben vásárolni lehet, de belül, fogyaszthatatlan. Valahogy így vagyunk az emberrel, kívülről nem lehet látni az emberről sem, hogy jó, vagy éppen rossz, csak amikor közel kerülünk hozzá, amikor beszédbe elegyedünk, amikor vele élünk, együttműködünk, akkor jövünk rá arra, mennyire volt az élete nemesítve, s hogyan tud hasznos lenni a társadalom számára. Jézus nagyon világosan fogalmaz ebben a felolvasott mondatban, a gyümölcs határozza meg a fát. S amilyen a gyümölcs, olyan a fa is. Nem tudom gondolkoztál- e el már azon, hogy a te életed, a mi életünk megtermi- e a gyümölcsét Isten és embertársaink számára? Hogy fogyasztható- e az a cselekedet, amit mi élünk meg a családban, vagy éppen a közösségben?

 

Ady Endre költőnk: Egy kevésnyi jóságért versében írja

Ha van még Jó bennem, óh, uram,

Kérlek és nem is szomorúan,

Óh, mentsd meg belőlem.

 

Hiszen annyi jósággal jövék,

Ám lelkemnek szemérem-övét

Letépte világod.

 

Valamikor voltam örömöd,

Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,

Nagy gyalázatomban.

 

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:

Úgy menjek el, mint kiben maradt

Egy kevésnyi Jóság.

 

Mert egy kevésnyi jóság mindenkiben van, és tőlünk is függ, hogy ezt kamatoztatjuk, vagy éppen feléljük, elherdáljuk. Az én meggyőződésem az, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. A jó emberek bevonzzák a jóságot, és eltaszítják maguktól a gonoszságot.

II.” Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt.” Évekkel ezelőtt láttam a Pipe és Szásznádas közötti határban, ahogyan a csipkebogyó, a vadrózsa, apró, kicsi fájába beoltják a nemes rózsát. Addig elképzelni sem tudtam, hogy annyi munka, és kitartás kell ahhoz, hogy majd a szépen nyíló rózsabokrok annyira gyönyörűek legyenek. És éppen az ottani gondnok mondta el nekem, hogy azáltal, mert a gyökerük vadrózsába van beoltva sokkal ellenállóbbak a betegségekkel szemben. És én azóta meg vagyok győződve arról, hogy mindenki, aki részt vesz, a gyermek nevelésében hozzájárul, ahhoz, hogy az élete nemesebb legyen. És ez a hitem szerint a kereszteléssel kezdődik el, majd folytatódik a szülői gondoskodással, az óvónő, tanító, tanár, nevelési tanácsadó, orvos, közösségi vezető, lelkész szolgálatával. S mindenkit, akivel csak találkozunk, életünk folyamán Isten azért rendeli mellénk, hogy jobb, méltóbb, igazabb és szebb legyen az emberi életünk. Ehhez viszont szükség van a metszésre, a táptalajra, a fényre, a kibontakozási lehetőségre, a dicséretre.

Talán sokan nem is gondolják, de minden egyházközségi programunkat megfontolt céljai vannak, és nem véletlenül történnek. Engedjék meg, hogy itt most csak kettőt említsek meg a sok közül: a varrókört és a vasárnapi iskolát a gyerekeknek. Idősebbnek, vagy éppen fiatalnak végtelenül fontos a finom mozdulat, a finom motorika. Az újbegyek által való világ megismerése. És hasonlóan a gyerekekkel terv szerint foglalkoznak a pedagógusok az istentiszteletink alatt. Megismerkednek a szentírással, kézműves foglalkozásokon vesznek részt, történelmet tanulnak, vallásos és nemzeti ünnepeinkre készülnek, egyszóval jobbá akarjuk tenni velük és általuk a saját maguk és a család a közösség életét. És az idejében elkezdett munkának beérik majd az eredménye a viselkedésben, gondoskodásban, emberi magaviseletben. Olvastam egy cikket Balogh Petres Judit életútjáról, s benne található a kutatók azon megállapítása, hogy a világháló, számítógép, tv, telefon túlzott használata egyenesen káros főleg a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek számára is. Egyes kutatók egyenesen digitális heroinnak nevezik, amely annyira ártalmas, mint a kábítószer, alkohol vagy éppen a cigaretta.

III.” A jó ember szíve jó kincseiből hozza elő a jót, a gonosz ember, pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt.”

A mese, az olvasás, a tanulás, az önálló gondolkodás a jóságra tanítja meg az embert. Az emberi agy, a fantázia minden rajzfilmet, akár filmet is meghaladó képzelő tehetséggel rendelkezik. A népmesék az emberi élet leképezései. A vágyról, a megpróbáltatásról, a lemondásról, kitartásról, a jó győzelméről tanít a gonosz felett. S erősíti a gyermekben és bennünk is azt a nyitottságot, hogy minden mostoha körülmény közepette, egyszer csak megérkezik az elképzelt és megálmodott állapot. Mivel az iskolai, vagy éppen az egyházközségi vallásórákon csak kevés gyerek van egy osztályban ezért nagy figyelmet tudok fordítani arra, hogy lássam a gyerek viselkedését, megértsem akár a szorongását is. És érdekes felfedezés nekem is, ahogyan jóvá akarják tenni a mulasztásaikat, tettüket, amikor beismerik tévedésüket, s készek arra, hogy tanuljanak, abból a sajátos élethelyzetből kilépjenek.

Valahogy így vagyunk mi is felnőttekként. Szorongunk, kétségbeesettek vagyunk, magunkra maradottaknak képzeljük el magunkat, pedig Isten mindig mellettünk van, hogy minket segítsen. Csak arra vár, jelezzük elszántságunkat, elhatározásunkat, hogy mellette, az Ő világa mellett kötelezzük el magunkat. Nemrég valaki azt mondta, hogy nekünk itt Székelyudvarhelyen könnyű, mert gazdag emberek laknak és elkötelezettek egyházuk iránt. Mosolyt csalt az arcomra a kijelentés, helyben hagytam az állítását. Csak annyit jegyeztem meg, azt is magamnak, hogy valóban gazdagok vagyunk, mert ezekért a kincsekért imádkozunk, ezen dolgozunk, és életünk fő célkitűzése ezekért a javakért dolgozni. És ilyen gazdagsággal valóban Isten is sikeressé teszi az életünket.

IV.” Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Miért mondjátok nekem: Uram, Uram-, ha nem teszitek, amit mondok?” Az arcunkról, a megjelenésünkről, a magaviseletünkről olvasni lehet. Mert ami a lelkünkben van, az nyilvánul meg a hétköznapokban, ünnepnapokban is. És meg vagyok győződve arról, hogy Isten előtt nem lehet, és nem is kell színlelni. Azt kell, adjuk magunkból, ami a lelkünkben van. És Ő lesz az, aki vidámságot, jóságot és sikert ad az életünkben.

Mai beszédemet egy történettel fogom zárni. Görögországban Kréta szigetén a második világháborúban a német megszállók és a helyi lakosok között óriási ellentét alakult ki. Ha tehették egymást meggyilkolták. Évekkel később a német és a görög megbékélés elősegítésére Kréta szigetének egyik öblében Alexander Papaderosz egy intézményt hozott létre. Itt konferenciákat szervezett. Egy alkalommal az előadás után az egyik hallgató megkérdezte, az akkor már legendává váló előadót, hogy mi az élet értelme? Alexander Papaderosz nem sokat gondolkozott. Pénztárcája belső zsebéből elővett egy kicsi kerek tükröt és elmesélte a történetét. Falujában, gyermekkorában, kilőttek egy német motorbiciklit. S ő gyermekként össze akarta gyűjteni a visszapillantó tükör darabjait, de aztán a legnagyobb darabot tartotta meg. Ezzel játszott gyermekkorában, a napfényt tükrözte be olyan helyekre, ahol sötétség volt, s ahova sosem ért volna el a fény. Időközben ezt a tükör darabot addig csiszolta, mígnem kerek lett és mindenűvé magával nem tudta vinni.

Csak jóval később munkája folytán értette meg, hogy életének célja és értelme az, hogy olyan helyre vigyen fényt, ahol sötétség, ridegség és meg nem értés van.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Isten a fényforrás, s azért szórja ránk ezt a fényt, hogy életünk értelme, célja által minden eldugott, sötét helyekre, repedésekbe, sötét beugrókba fényt bocsássunk. Nem mi vagyunk a fény, de életünkkel, jóságunkkal sokat tehetünk azért, hogy ez a világ, a mi közösségünk, és a családunk sötét zugai, a világ fekete foltjai megváltozzanak. Csak egy része, szilánkja vagyunk annak a tükörnek, melynek ismeretére elszegődünk, és mégis sokat tehetünk azért, hogy Isten fénye, az ember jósága, és Jézus tanításai utáni vágya mindenkihez eljusson. Adjuk hát ezt a fényt, tükrözzünk, világítsunk ma és mindenkor! Ámen.