Az idő és a lehetőségek

Textus: 1 Kor 14, 1-5 “ Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább, ha prófétálnátok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle.”

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Vannak lelki vívódásaim az idővel. Mennyi időt szenteljek a hívatásomnak, a munkámnak, ennek az egyházközségnek, lelkészi tevékenységem végzésére. És mennyi idő marad a családomra, magamra, sajátos igényeimre. Aki valamennyire is közel került hozzám/ hozzánk úgy gondolom, nem kell magyaráznom a bizonyítványunk. Nem megélhetésként gyakorolom munkámat, nem is alávetettként végzem tevékenységemet. Hanem mindezt annak tudatában teszem, hogy tevékenységem által ez a közösség, ezek a családok közel kerüljenek Isten csodálatosan szép világához.

Lassan középkorúnak tartom magamat, szinte elillant ifjúságom szent évei, s csak úgy csodálkozom, szinte ábrándozom, hogy mennyire gyorsan telnek az évek.

Számomra csak most volt, hogy elvégeztem az iskolát, a középiskolát, de akár a teológiát is. Zöldfülű kispapként kikerültem egy gyülekezetbe, ahol várták, az isteni szót, intést figyelmeztetést, bátorítást személyes és közösségi életükbe. És még mindig vannak aggályaim, vajon meg tudtam- e felelni a kihívásoknak? Eleget tudtam- e tenni az elvárásoknak? El tudtam- e mondani a szentírás üzenetén keresztül azokat az isteni szavakat, mely hozzánk szólnak, minket bátorítanak.

A tegnap beszéltem valakivel, kinek szavaiból megértettem, mennyire fontos a szülőfalu, az otthon, a régi emlékek. Az otthon használata, a múlt felidézése. És a tegnap este későn azon elmélkedtem, hogy ma az időről, és a lehetőségekről fogok beszélni. Ez a két fogalom nem véletlenül jutott az eszembe. Mert mind a kettő emberi életünk velejárója.

Az időt a görögök a kronosz és a kairosz fogalmával jelezték. A rómaiak mindkettőt a tempus szavával adták vissza. A görög kronosz a fizikai időt jelenti. Ezt mérni lehet. Fizikailag behatárolni. Korlátok közé sűríteni. A kairosz azonban ennél többet jelent. A megélt időt jelenti. Van, amikor nehezen, lassan telnek a percek, máskor pedig csak úgy rohannak. Az átélt időnek teljesen más jelentősége és tartalma van.  Mert ez az idő, a mi időnk, én időnk teljesen más jelentéssel bír az életünkben. Az én idő az teljesen más, az szinte egy örökkévalóságnak számít.

 

Ady Endre: E néhány dalban... versében írja

E néhány dalban ifjúságom,

Minden szép álmom eltemetve.

Csak a könny van még a szemembe',

Elszállt sok édes, balga álmom.

 

De mégis, míg az örök este

Reám borultát félve várom,

Dalokba olvadt ifjúságom

Hadd jusson még egyszer eszembe.

 

Még egyszer... s aztán durva lábon

Taposni a hervadt virágon

Jöjjön el hát, jöjjön az élet.

 

E néhány dal megőriz téged,

Ezerszer szent édes emléked,

Hervadt virágom: ifjúságom!...

 

 

Az idő és a tér, egy óriási lehetőség. Az önmegvalósításra, az elképzelések, vágyak és álmok leképezésére. Mindarra a munkára, melyre vállalkoztunk, s melyre Istentől elhívatást is nyertünk. Az idő és a tér, emberi életünk színtere, ahol mi magunk vívjuk meg sajátos belső harcaink. És mi kerekedünk felül, emberi vágyaink legyőzésével.

A költő szintén foglalkozik ezzel a gondolattal, ahol ő ezt így szólaltatja meg.

 

Dsida Jenő: Háló közepén

Hajszálnál finomabb fonál

a szomorúság.

Ha harmatosan rácsillog a nap,

szivárványszínű.

 

A házunk előtti öreg akáctól

a sarkcsillagig,

onnan a holdig szőttem a hálót

e sejtelem-fonalakból.

 

Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,

harmata: könny, –

villámra, viharra mozdulatlan,

de lengeti sóhaj.

 

S én gunnyasztok a háló közepén,

éjféli szürke pók

s úgy várok lakomára keringő

kóbor lelkeket.

 

A felolvasott szentírási verseket ezeknek fényében szeretném megvilágítani.

I.” “ Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. „ Három fontos gondolatot fogalmaz meg az apostol ebben a versben: a törekvést, a lelki ajándékokat, és a prófétálást. Pál apostol korában sem volt könnyű megélni a szeretetet, és ma sem könnyű. A törekvés azonban nemcsak az elindulást jelenti, hanem az elszántságot is. A szeretetteljes élet megélése nem egy könnyű feladat. A szeretet nem csak úgy magától jön. A szeretet nem születik meg csak a passzivitásból. A szeretet várásnak előzményei vannak.  A célok megjelölése óriási feladat  az életünkben. Mire törekszünk? Mi akarunk elérni? Ki és mi van életünk középpontjában? Ezek nem költői kérdések és nem is könnyűek rá a válaszok. A szeretetre való törekvés azt jelenti, hogy a szeretet érdekében, ha kell, mindent feláldozok. A legnagyobb célom és értékem az életemben, maga a szeretet. Ezt a szeretetet, senki tőlem el nem vitathatja, el nem veheti, tőlem senki el nem rabolhatja. A szeretet megélése mindennél, és mindenkinél előbbre való. A lelki ajándékok kiáradása nem magától történik.  Pál apostol a Galatákhoz írt levélben sorolja fel a lélek gyümölcseit: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség és önmegtartóztatás. A lélek ajándékaival élni kell. Nem elég róla tudomást venni. Az sem elég, ha tudjuk, hogy birtokoljuk. Élni kell vele, naponként, egy egész életen keresztül. Amikor kérünk valamit Istentől, akkor mi is rákészítjük magunkat arra. Vagyis ráhangolódunk arra az érzésre, gondolatra. Együtt leszünk Istennel abban a percben. Magunkon érezzük Isten tekintetét, magunkban az Ő szentségét.

A prófétálás Istent ügyeiről való bizonyságtételt jelent. Ez a szó egy kicsit idegen a mi számunkra. Mert miképpen lehetne kiállni, olyan valaki mellett, akit nem látunk, vagy éppen érzékelünk. Prófétálni csak úgy lehet, ha valakit ismerünk. Személyesen meggyőződtünk a létezéséről, jelenlétéről, a hozzá való elkötelezettségünkről. S nekünk úgy kell beszélnünk, hogy a mi szavunk valóban forrás lehessen mások számára.  A próféta Isten ügyének felvállalója. Isten titkainak szólója, alkalmas és alkalmatlan időben.

II.” Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez.”  A legszebb Istenhez szóló beszédünk, az imádságunk. Erre különleges nyelvezetünk van. Ebben nincs helye a durva szavaknak. Itt minden mondat simulékony, egyszerű, rövid és igaz. Aki Istennel tud beszélgetni, az megérti a sorsát. Ráeszmél elhívatására. Felfogja küldetésének okát. Megérti, hogy nagyon rövid ez a földi lét. S az itt töltött időt fel kell használni, az áldott, tartalmas élet megélésére. Amikor mi Istenhez imádkozunk, akkor azzal a világgal ápolunk, tartunk fenn kapcsolatot, ahova a lelkünk mindig is vágyakozik.

" Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:,,Vak vagyok. Kérem, segítsenek! " Arra ment egy újságíró, és látta, a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát,

és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vakemberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:,,Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam." Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:

,,Tavasz van, és én nem láthatom."

  Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!"

 

III. ” Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal.” A titok ismeretlen. S ennek megértésére törekszünk. Felfedezni szeretnénk a körülöttünk levő világot. Isten titkai úgy nyílnak meg előttünk, mint a virág kelyhe és szirmai. Minél mélyebbre engedjük Isten jelenlétét az életünkben, annál jobban megismerjük Isten titkait. Ezeknek a titkoknak pedig őrzői leszünk. Ma is időnket és lehetőségeinket arra kell, felhasználjuk, hogy szavainkkal építsünk, bátorítsunk, ha kell, vigasztaljunk.

IV.” Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi.” Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj, mondja a szentírás. Gyűjtenünk kell olyan lelki kincseket, melyek erősítik erényeinket, mozgósítják lelkünk erőit és elkötelez bennünket a gyülekezet építésére. Idő és lehetőség kell önmagunk építésére. Időt kell adnunk magunknak a töltekezésre. Ezért találom jónak azokat az alkalmakat, amikor kötetlenül is együtt vagyunk, és érezzük a szükségét az együttlétnek. Elkötelezzük magunkat egymás mellett. Mert ezekből a találkozásokból építkezni lehet. Az együtt éneklés szárnyakat ad, felemel, elfeledteti gondjainkat. Örömet és boldogságot visz a szívünkbe.

V.” Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább, ha prófétálnátok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle.” Korintusban sok ember megfordult Pál apostol idejében. Kikötő város lévén több nemzet, több kultúra találkozott itt egymással. Az apostol pedig Isten dicsőségének terjesztésére kéri a gyülekezetet. A prófétálás Isten csodáinak, jó tetteinek a hirdetését jelenti. Arról az Istenről kell bizonyságot tenni, aki ugyan láthatatlan, de mégis érezhető és imáinkon keresztül érthető is.

Szoktál- e te időt és lehetőséget adni önmagadnak az Istennel való beszélgetésre? Megveszed- e áron is az alkalmakat, hogy vele kapcsolatba kerülhess? Íme, egy példa, hogy mennyire szükséges és fontos az együtt töltött idő:

 

Elszalasztott lehetőségek...

 

Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:

- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?

Az apja haragra gerjed:

- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!

A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.

Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.

"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.

Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.

A fiú felnéz, és újra megkérdezi:

- Apa, neked mennyi az órabéred?

- Négy dollár fiam.

- És tudnál nekem adni két dollárt?

Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem, nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:

- Mire kellene neked az a két dollár?

- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.

Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:

- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?

 

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy igazán gazdag emberrel, aki a következőt mondta nekem, ami alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásomat: "Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve...egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele.

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Amit ma, holnap elmulasztunk megtenni az már sosem fog visszajönni. Ahogyan ma lehetünk együtt a házastársainkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal vagy éppen testvéreinkkel, azt sosem tudjuk pótolni. Mert az idő szalad.

Így hát ma arra kérlek, jöjjetek és készítsünk egy tervet az idővel való gazdálkodásra. Soroljátok fel a hét napjait, és azokat a személyeket, akikkel találkozni akartok, őket meglátogatni. Velük beszélgetni, akár játszani, énekelni, imádkozni. És adjátok meg magatoknak az esélyt, hogy a világ belül, a lelkünkben megváltozzon. Mert, ha így teszünk lassan körülöttünk is olyan lesz a szűkebb környezetünk, amilyennek elképzeljük. S melyért imádsággal és cselekedetekkel dolgozni is fogunk. Ebben segítsen minket az Isten!  Ámen.