Az idő fogságában
Textus: Mk 13, 33 „Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.”
Róma 13, 11-12 „Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka múlik, a nappal pedig már közel van. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Minden szolgálatom előtt elcsendesedek. Félrevonulok, s magamban keresem azt a témát, ami egy héten keresztül foglalkoztatott, s melyet ide a szószékra szeretnék hozni minden alkalommal. Ezt tettem a mai beszédemre való készülésem alkalmával is, s az idő volt az a gondolat, amely minduntalan a lelkemben és elmémben volt. Ezért úgy döntöttem, ma, ezen az istentiszteleten az időről fogok beszélni. Nem az időjárásról, nem is a történelmi időkről, hiszen az túlságosan is hosszú lenne, hanem arról az időről, ami minden alkalommal megélünk, s a jelen által színesebbé és gazdagabbá teszi a jövőnket.
Három gondolat köré építem fel beszédem: a virrasztás, vagy töltekezés, a sötétség eloszlatása, és a világosság győzelmének hirdetése.
Az idő a lét dimenziója, a létezőket meghatározó kategória. Az ókori görögök az időt a Kronosz és a kairosz fogalmával jelölték. Az idő, ami múlt, jelen, vagy éppen jövendő, valamint valaminek az aktualitását magában foglaló kairosz. A kairosz az eltölt, megtölt, régiesen a mulat, időt jelenti. Platón is foglalkozott az idővel. Az idő az örökkévalóság képe, a nap, hold és bolygók keletkezésével kezdődött és azoknak elmúlásával ér véget.
Arisztotelész szerint a mindenség örök és változatlan, ezért az időt a mozgáshoz kötötte. Platón szerint az őskezdetben nem volt idő. Az idő a világgal együtt keletkezett, amikor az érzékelhető dolgok létrejöttek. Az idő az égi testek mozgásával mérhető, az égitestek nem hozzák, létre csak mutatják az időt. S amikor az ember eljut, az Isten látására megszűnik számára az idő.
Az ószövetség világában a héber igeragozás nem ismer múlt, jelen és jövő időt. Csak befejezetlen és befejezett cselekvés létezik. Ennek ellenére Izrael történelmének a leírása a múltra, jelenre és jövőre támaszkodik.
Ezeknek ellenére a fizikában kialakult az idő mennyisége, aminek mértékegysége a másodperc. Az idő mérése is a megfigyelésből alakult ki, holdév, újhold, időszámítás. S a fizikai időn túlmenően bizonyították, hogy mennyire fontos, az én idő, a mi időnk, és a személyesen átélt idő. Én is ma erről a belső időről, s a benne megélt valóságról szeretnék beszélni. Néha a fizikai idő és a belsőleg megélt idő egyebe mosódik, sőt nagyon sokan össze is tévesztik e kettőt, én mégis erről az időről, élményről szeretnék ma beszélni a felolvasott szentírási versek alapján.
Nemrég az egyik közhivatalban várakoztam, éppen a 4-ik alkalommal. Félórai várakozás után jelezték, hogy most sem érem el a célomat, merthogy nem sikerült az iratokat előkészíteni. Eléggé meglepett ez a hozzáállás és talán eléggé türelmetlenül éreztettem, hogy ez megalázás és visszaélés az emberi érzés és az eltöltött idő ellen. Azóta szerencsére megoldódott, s utána azon gondolkoztam, hogy én, mi mennyire vagyunk tisztában az idővel, annak értékével és felhasználásával.
Nemrég egy megkeresést olvastam az irányunkban, mely szerint a munkaidő, az nem számít, s már a feladatvégzés sem, s utána pedig érzékelni lehetett a befolyásolás hatalmas művészetét, az önös érdek érvényesülését, akár még a közösség ellenére is..
Aranyosi Ervin: Nem adhatom fel, gondolataival mondom
Mikor összetörnek dédelgetett álmok, mikor önmagamra sehogy sem találok,
mikor szürkeségben fuldoklik a lélek,amikor nem érzem már azt sem, hogy élek…
Mikor ábrándjaim szilánkokra esnek, mikor a barátok más utat keresnek,
mikor az igazság elveszíti arcát,amikor a szív is feladja a harcát…
Mikor árny takarja az egész világot, mikor nem lelem a régi boldogságot,
mikor hátba támad az, akiben hittem,mikor kételkedem, hogy itt él az Isten…
Akkor, mond barátom, hogyan tegyek csodát, megkezdett utamon, hogy haladjak tovább?
Honnan vegyek erőt a hétköznapokhoz, ha az én szívem is fájó terhet hordoz?
Mikor számomra is nehezebb az élet, mikor az utamon csak csoszogva lépek,
mikor azt is látom, másnak még nehezebb,mikor felém nyúlnak segélyt kérő kezek.
Mikor azt látom, hogy sárban fuldokolnak, mikor az a kérdés, vajon lesz-e holnap?
Mikor egész világ omlik össze bennem, amikor azért is, erősnek kell lennem!
Mikor én adhatok reményt, kapaszkodót, mikor segítenem kell a panaszkodót, mikor én vagyok csak utolsó reménye, akkor nem hunyhat ki fényszórómnak fénye!
Akkor minden áron, talpra muszáj állnom, amit már elkezdtem, azt tovább csinálnom,
mert nem adhatom fel, nem visz rá a lelkem,mintha sose fájna, úgy kell remekelnem…
I.” Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.” Két fontos ige van ebben a mondatban: vigyázzatok, virrasszatok. Majd utána következik, nem tudjátok. Vigyázunk- e eléggé magunkra, a ránk bízottakra? Miben merül ki ez a vigyázás? Hogyan tudjuk magunkat ebben a világban megvédeni? S melyek azok az eszközök, melyeket fel tudunk használni?
A keresztény ember belső erőforrása az imádság. Az elmélyülés. Az önmagam és az Isten kapcsolatának felülvizsgálata. A vigyázásban a legfontosabb annak felismerése, hogy én, mennyire tudom átadni magom az Isten világának. Magamon érzem-e Isten tekintetét?
Mi emberek szokva vagyunk arra, hogy féljünk a világi hatalmasságoktól, sőt akár még az egyházi felsőbbségektől is féltek az őseink. Lehet, még ma is van visszaélés. Akár elkárhozással is fenyegethetnek, vagy éppen a munkahely megszűntetésével? Egy biztos, az ember Istenre kell, figyeljen, mert ő tőle származik az erő, a biztonság, a nyugalom. S aki Istenre tud igazán vigyázni a lelkében, az semmiben kárt nem vall.
Időről- időre jó leltárt készíteni csak úgy a saját számunkra, mennyi időt foglalkozunk az Istennel? Mennyit imádkozunk? Adunk- e magunknak elegendő időt arra nézve, hogy a lelkünk szárnyalni tudjon?
A legtöbb alkalommal azért szenvedünk, mert nem ismerjük fel ennek a világnak a törvényszerűségeit. Az ember egy értelmes lény, s mi képesek vagyunk felfogni, hogy az életünk mulandó. S ezért is érdemes úgy megszervezni a földi életet, hogy abban minimális legyen a csalódás, gyötrelem, sikertelenség. S rengeteg dolgot tehetünk azért, hogy örömteljes és boldog életet élhessünk.
Jézus az utolsó vacsora után a Gecsemáné kertbe ment imádkozni. A tanítványokat magával vitte, akik nem voltak eléggé kitartóak a virrasztásban. Elszenderedtek, nem voltak hűségesek a kitartásban. A fizikai fáradtság győzött a lélek ébersége fölött.
Te, aki virrasztottál már gyermeked bölcsője, családod sikere mellett, tudod, hogy a virrasztás milyen nagy elégtétel is tud lenni. Te, aki virrasztottál szüleid, nagyszüleid betegágya mellett, ma is érzed, hogy milyen mélyek azok a találkozások. S a neki szentelt idő, később mindennél többet ér, mert azokat az időket többé nem lehet visszahozni. Mert mindent csak a maga idejében lehet megélni, élményeket szerezni, tapasztalatokat gyűjteni.
Nem tudjátok, mikor jön el az idő, folytatja Jézus. S mennyire igaz, hogy előre nem ismerjük az életünket, a sorsunkat. Talán nem is lenne jó. Mert csak a pillanatra vagyunk felkészülve. Csak a mostban tudjuk érzékelni az életet. S mennyi tehertől szabadulunk meg, ha lassan, fokozatosan tudunk, ismerünk, élünk meg dolgokat. Olyan sokszor felgyorsítanánk az időt, amikor várakozunk. Amikor áhítozunk valaki, valami után. Máskor meg lassítanánk, ha valami baj, szerencsétlenség, nehézség ér bennünket.
Akár át is szöknénk idősíkokat, ki kerülnénk a szakadékokat, meg nem történtté tennénk az időbeni kérdéseinket, ha csak tehetnénk.
Ez az idő mindig is előttünk van. Mert áhítjuk, várakozunk, imádkozunk és dolgozunk, hogy az idő, a boldogság, Isten világa számunkra is megérkezzen. Ez az idő a várakozás, de ugyanakkor a töltekezés ideje is. Mert nekünk ebben az időben, ezen idősíkon a lelkünkkel kell foglalkoznunk.
II. „„Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk.”
Életünk kérdéseivel kétféleképpen lehet foglalkozni. És így is tesszük. Az egyik az, amikor szembenézünk. Időt és lehetőséget adunk magunknak, hogy a kérdésekre válaszokat keressünk. Ilyenkor megoldások születnek. Meg kell küzdenünk ilyenkor a kihívásokkal. Nem könnyű feladat. Nem egy kellemes időszak az életünkben. Mert a legjobban leméretünk benne, hogy mennyire vagyunk istenfélő embere. Milyen az értékrendszerünk?
A másik lehetőség, ami elég gyakran szoktunk is alkalmazni, az a halogatás, az elodázás. Nem tudom ma megoldani, nincs időm, energiám, nincs lehetőségem azt orvosolni. Mindig tovább toljuk, mert nem vagyunk felkészülve a probléma kezelésére.
Az első keresztények Jézus visszaérkezését a földre egy nagyon korai időre tették. Isten országa megvalósulást egy jövőbeni időben képzelték el, ahol Isten maga lesz az Úr, és az ő életük hatalmasat fog változni.
Az idő bennünket is sürget. Amit fiatalként elmulasztottunk megtenni, azt már később szinten lehetetlen megvalósítani. Amire egyszer lehetőséget kaptunk az már nem biztos még egyszer elénk fog kerülni. Ezért élnünk kell a mában, a jelenben hívatással, feladattal, örömmel és békével. Ideje felébrednünk nekünk is az álomból, hogy kezünkbe vegyük a sorsunkat, az életünket. Többen nálunk is abban a téves hitben élnek, hogy az állam, a közösség, akár a család majd elrendezi az én életemet. Természetesen keretet szab a személyes életnek. De igazán az én életemnek kovácsa én vagyok az Isten segítségével. Nekünk embereknek van egy nagy álmunk, hogy a világ és benne az ember csak úgy meg fog változni. Ez mind igaz, csak éppen általunk változik meg.
A vallásos ember minden tette, imádkozása az üdvösségé történik. Az üdvösség nem a halál után kezdődik el, mint azt sokan hiszik. Hanem itt van jelen, az életünkben, a megelégedettségünkben, a konfliktusainkban, nézeteltéréseinkben, és az örömeinkben. Az üdvösség azt a kegyelmi állapotot jelenti, amikor érzem, hogy Isten velem van, akár sírok, akár jajgatok, vagy éppen határtalan az örömöm. És ebben az üdvösségben a lelkem megigazul, Isten felszabadít, gyötrelmeimből, bűneimből.
III.” Az éjszaka múlik, a nappal pedig már közel van.” A sötétség és a világosság harca, küzdelme nemcsak a mitológiában, de az életünkben is jelen van. Mi is naponta megküzdünk a sötétséggel. A belső sötétség pedig még a legerősebb embert is kikezdi. Ezt pedig imádsággal, Istenbe vetett bizalommal lehet eloszlatni. Akinek világosság van az életében az mindennel meg tud küzdeni. Ezt a belső világosságot pedig táplálni kell. Önmagunkat kell elégetni, felemészteni, hogy ez a belső világosság terjedjen. Miközben e belső világosság megteremtésére és fenntartására időt szánunk, azonközben a szeretet mindent felülmúl az életünkben, és elégtételt jelent a szenvedéseinkben.
IV.” Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.” A világosság fegyvere a szeretet. Nem lehet erőszakkal valakit megtéríteni. De minden emberből ki lehet szeretni a jóságot, az emberséget, a hűséget.
A világosság fegyvere nekünk az idő, mely arra adatott, hogy bizonyságot tegyünk, a jóról, szépről, igazról. És ez nem is könnyű feladat.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Isten egyformának teremtett bennünket. Talentumokat, tehetségeket bízott ránk és meghatározott időt rendelt nekünk ezen a földön. Ki többet, ki kevesebbet él ezen a földön. De földi életünk megszervezésében Isten ránk is bízza az életünket, a családunk életét. Napjainkat, éveinket mi szervezzük meg a saját belátásunk, tudásunk-elkötelezettségünk alapján.
Ne feledjük, az idővel is okosan, fegyelmezetten, és hasznosan kell bánni. Mert, ami eltelik, az sosem jön vissza a mi számunkra. Az én idő, a mi időnk pedig mindent felülír ebben a világban. A gyermeki pajkosság, a fiatalkori élmények, a szülői hívatásra való készülődések, vagy akár a nagyszülői feladatok mind értelmessé, széppé és áldottá teszik az életünket.
Ma is imádkozzunk azért, hogy ne az idő foglyaiként, hanem az idő uraiként tudjunk tervezni, szervezni és alkotni az életünkben. Ebben segítsen minket az Isten. Ámen.