Családban élni jó

Textus: 1 Móz 2, 18 „Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”

1 Kor 5, 1- 3 „Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő, hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az elmúlt napokban, ezen a héten rengeteg szó esett a házasságról és a családról. Egyre jobban begyűrűzik a mi közösségünkbe is az Angliából elindult mozgalom, hogy Bálint napja, a szerelmesek napja legyen, s meglepjük egymást ajándékokkal, örömet szerezzünk egymásnak. Hiszem, hogy nemcsak egy nap, hanem egy élet kell ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni hűségünket, bizonyítsuk ragaszkodásunkat. S bár azt gondoljuk ebben a keresztény kultúrában, megvannak már a sémák, jól beidegződött gyakorlatok működnek, mégis a legnagyobb kihívás és megpróbáltatás a családjainkat érinti.

Amikor az utóbbi években egyre többet beszélünk a válságról, akkor ez nemcsak a pénz, a gazdaság, a fejlődés visszaesését, hanem az erkölcsi értékek és a család válságát is jelentik. Bizonyára minden kornak megvolt a maga kihívása. Én meg vagyok győződve arról, hogy voltak ennél nagyobb problémák az emberiség történetében, mint amilyenekkel ma szembesülünk. Rengeteg férfi maradt ott a frontokon, a háborúkban, a forradalmakban, s az itthon maradt édesanyáknak, asszonyoknak helyt kellett állniuk, vezetniük a háztartást, gyermeket nevelni, akár őket elindítani az életbe.

Édesanyai dédnagyapám elesett az első világháborúban, s nagyapám édesanyja itthon maradt három gyermekkel, akiket nevelni kellett. Majd férjhez ment, két gyermeket szült, s az újonnan alkotott családban, most már 5 gyermeket kellett felnevelni, nekik földet, házat előteremteni. Emlékszem, kisgyermek koromban több alkalommal mesélte a nagyapám, hogy télen nem volt minden testvérének cipője, hogy akár szánkózni, akár egyéb helyre menjenek. Így mindig a nagyobbak cipőjében jártak, mert az a cipő mindenki számára jó volt. S így nőttek fel, sokszor a nincstelenségben, élelemben, ruházatban szegényesebben, mint manapság. De ezekből a gyermekekből, emberek lettek. Tisztelték a szüleiket. Testvéreik mellett kitartottak. S amikor csak kellett egymáson segítettek. A család fogalma, a szülők és testvérek összefogása, azért hogy meg ne bántsak senkit más volt, mint napjainkban. Nem akarom különösebben idealizálni azt a helyzetet, csak azt akarom világossá tenni, hogy voltak korok, amikor a család még nagyobb nehézségekkel kellett megküzdjön, mint manapság. És ezeket a próbákat teljesítették, a gyermekeket felnevelték, az ők számukra jövőt biztosítottak.

Az utóbbi években egyre jobban erősödik az a hang, és Európában mind szélesebb rétegeket kezd érinteni az a furcsa tévhit, amely megkérdőjelezi a családi élet szükségességét. Ez a nézet aláássa a család alapját, hívatását és küldetését kérdőre vonja, s nem az édesanyát és édesapát, a gyermekeket, hanem az egyént helyezi az élet középpontjába. Hirdeti és hangsúlyossá teszi az egyéni érvényesülés útját, a családot, férjet, gyermekeket, feleséget, mint akadályokat jelenít meg, melyek nem engedik, nem nyitnak teret az egyéni érvényesülés útjának. Anélkül, hogy bárkit is megsértenék, hiszen nem ez a célom, szeretném ma is hangsúlyozni, hogy a család az édesanyából, édesapából, a gyermekből, gyermekekből áll. S természetesen e személyek mögött ott állnak, a nagyszülők, dédszülők és a távolabbi családtagok.

Nemrég családtámogató programot indítottuk gyülekezetünkben 9 házaspár részvételével, azzal a céllal, hogy foglalkozzunk a házasság, a családi élet kihívásaival. Segítsünk egymásnak a kihívásokban, s erősítsük, mélyítsük el hívatásunkat, Istentől való küldetésünket, hogy még jobb édesanyák, édesapák, házastársak lehessünk. E mai istentiszteleten az előbb elmondottak alapján akarom a szentírási verseket kibontani. Két szentírási gondolatot választottam erre az alkalomra, egyet az Ószövetség világából, és a másodikat, az Újszövetségből, Pál apostol leveléből. Mert mind a kettő a párkapcsolatra, vagy annak a problémájára tekint.

De hadd nézzük meg először a Teremtés könyvében leírt gondolatot.

I.„Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”  Itt három fontos mozzanat található meg. Az első az Isten meglátása, és értékelése. Az ember egy társas lény, szüksége van egy társra. Mi nem tudjuk leélni úgy az életünket, hogy csak magunkban legyünk. Szükségünk van arra, hogy gondolatainkat kicseréljük, beszélgessünk, álmodjunk, tervezzünk, a kivitelezéshez társat találjunk. Amikor a társ kiválasztásáról beszélünk, én meg vagyok győződve arról, hogy a szerelemben Isten maga szól a szívünkben és lelkünkben az érzéseinken keresztül. Nem véletlenül történnek a dolgok. Valahol mélyen olyan dolgok történnek meg bennünk, amit csak értelemmel megmagyarázni sosem tudunk. Olyan vonzódások és kötődések alakulnak ki, amelyek már nem erről a világról szólnak. És ebben a ragaszkodásban Isten hangját halljuk meg, az Ő iránymutatását követjük. A második mozzanat az az isteni megállapítás, hogy az ember nem szeret egyedül lenni. Ezt a kérdést már részben érintettem. De az egyedül létet igazán az érzi és tapasztalja meg igazán akinek, az élete sivárrá válik. Nincsen senkije és semmije, ami e földi világhoz kötné. Ha bánatos vagyok, és nincs, aki vigasztaljon, az ember belepusztul az ő szomorúságába. Mi még a boldogságunkat is csak a családban tudjuk igazán megélni. A társunk nemcsak fizikailag van mellettünk, hanem lelkileg és szellemileg is. És milyen szépek, csodálatosak és áldottak azok a házasságok, ahol érzik, tapasztalják, és naponta értékelik az Istentől származó közös élményeket, melyek, mint buzgó és éltető források jelen vannak az életünkben. A harmadik isteni cselekedet ebben a mondatban, az a hozzáillő segítőtárs megalkotása. Nemrég család látogatni voltam és a következő szavakat jegyeztem meg, mielőtt a férjem szavakban elmondaná, én már tudom, ő mire gondol. És valóban az egymást élő házastársak, mielőtt szavakba öntenék gondolataikat, a másik már tudja, hiszen ismeri, szokását, temperamentumát, beidegződéseit. Szinte minden kultúrában, így a kereszténységben is kialakult az a nézőpont, hogy Isten társat teremt nekünk, és segít a meg, kiválasztásában is.

Sík Sándor: Isten lánca verse jutott eszembe

 

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:

Az Isten lánca vagyok én neked.

 

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,

Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

 

A ködlő múltat, akarom, feledd,

S állj meg hajnalló mélyeid felett.

 

És nézz magadba boldog félelemmel:

Isten szemével és az én szememmel.

 

És tépd el mind a félig-fátylakat.

Akarom: láss és megszeresd magad.

 

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,

Erősségnek és mosolygó vigasznak.

 

Lásd, hogy világol a boldog titok:

A zengő porta, mit Isten nyitott.

 

II.Most pedig a Pál apostoli tanításra térek át. „ Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő, hogy tudniillik valaki apjának feleségével él.” Az apostol a paráznaság gondolatával és tényével foglalkozik ebben a versben. Maga a tízparancsolat is tiltja a paráznaságot. A jézusi teológiában ezt a megfogalmazást, az élj tiszta nemi életet felhívásában találjuk meg. Pál apostol az erkölcsi züllöttség olyan mélységes fokára hívja fel a gyülekezet figyelmét, ami már tarthatatlan. Hiszen itt már nemcsak a vallásos előírások sérülnek, hanem a vérségi, és a családi jogok következményének súlyát is viselnie kell az egyénnek, és családnak. Az hír járja, vagyis a gyülekezet dolgait, már mások is megszólják. A társadalmi tűrőképesség határát túllépte ez a tény, és magához az apostolhoz is eljut, hogy ez a keresztény gyülekezet nemcsak a saját értékeit lépi át, hanem még a pogányok számára is elfogadhatatlan. Fontos tényként szeretném megemlíteni, hogy ez a küszöb mai társadalmunkban aligha érzékelhető. Általánosan elfogadott a vadházasság, az élettársi kapcsolat, a házasság felbontása nagyon egyszerűen és gördülékenyen. A házassági eskü megszegésének elítélésével szinte már nem is találkozunk. Akár még vezető emberek is megtehetik mindenféle megrovás, megszólás nélkül. Hiszen évtizedekkel ezelőtt volt ugyan szégyenpad, de mára teljesen elfelejtődött. De nemcsak az embernek tett eskü megszegése van jelen, hanem akár az elhívatott részéről is. Úgy végzett szolgálatot, hogy közben alkoholos állapotban volt, és így már nemcsak az embert csapta be, hanem magát az Istent, a készülésével, az ő hozzá való járulásával. Mert én magamnak a paráznaságot úgy fordítom le, hogy megcsalás. Megcsalni lehet embert, úgy, hogy esetlegesen nem tud róla, de Istennél ez lehetetlen. S aki Istent csalja meg, az a lelkében, életében hatalmas kárt vall.

III. Az apostol a következőkben felfuvalkodottságról, a szomorúság hiányáról, és az eltávolítás szükségességéről beszél a következőkben. Nemrég beszéltem valakivel, akinek elmondtam nem helyes, ha erkölcsiekben nem állunk mindenkor a helyzet magaslatán. És engedjük a züllés és a süllyedés további folytatását. Mert a józan gondolkodású ember olyan közösséghez akar tartozni, ahol rend, fegyelem, szeretet, és jóindulat uralkodik. S a megvezetést, a félrebeszélést, és az istentelen dolgokat csak egy ideig lehet a szőnyeg alá söpörni.

Ma az emberi gőg és büszkeség az egeket verdesi. S milyen jó lenne alázatosan, szerényen, hittel imádkozni és dolgozni. S szomorkodni biza a bűneink miatt, amelyeket gyarlóságunk miatt többször elkövetünk. S megerősödnünk kellene, hogy hibáinkat, mint a rákos daganatokat, életünkből, közösségünkből kiirtani. Hiszen az Istenhez való közeledésnek egyik legjobb bizonysága, ha készek vagyunk éppen saját magunkat feladni azért, hogy az isteni világ érvényesüljön.

IV. Pál apostol a lélekben való ítéletről beszél. Vagyis megbélyegzi, megszólja és elítéli ezt az életmódot a gyülekezetben. 2o17 óta közelebbről szemlélem a két gyülekezet életét. Sosem tagadtam a magam, vagy mások hibáit. Egy biztos, ha Istennek tetsző, erkölcsös életet akarunk élni, szükséges a változás, amelyet az úrvacsora vételével érhetünk el. De ugyanakkor meghallunk, ha odafigyelünk mi lelkészek a presbitériumhoz, a közösséghez és családokhoz.

Amikor én ma a családokért és a benne élő gyermekekért imádkozom, hiszem, hogy őszintén, erkölcsösen, tisztán, Istennel együtt akarjuk leélni az életünket. Olyan példát akarunk állítani mi szülők a gyermekeinknek, amelyek fogódzók, erőforrások lehetnek az ők számukra. És olyan erős lesz a mi szeretetünk, amely rájuk is átragad, s egy életre befolyásolja az életüket. Én és mi ilyen példát akarunk mutatni, tanítani a vallásórákon, vasárnapokon, de minden alkalommal gyermekeinknek. És a legjobb barátaink, partnereink, segítőtársaink ebben a nevelésben, éppen az édesanyák és édesapák lehetnek ebbe. Beszédemet ma is egy történettel zárom, Bruno Fererro: A tűz

Hat ember a véletlen folytán egy jeges éjjel sötétjében elhagyott szigeten találta magát, kezükben egy-egy darab fával. Más fa nem volt az Északi-tenger eldugott szigetén. Középen egy kis tűzrakás tüzelő hiányában kihunyóban volt. A hideg pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.

Az első közülük egy nő volt, de a fellobbanó láng egy sötétbőrű bevándorló arcát világította meg. A nő észrevette. Összeszorította ujjai között fadarabját. Miért használja el fáját, hogy melegítsen egy naplopót, aki azért jött, hogy elvegye a kenyeret és a munkát?

A mellette lévő férfi meglátott valakit, aki nem tartozott az ő pártjához. Soha nem fecsérelte volna el szép fadarabját egy politikai ellenfélre. A harmadik rosszul öltözött ember volt és még jobban összehúzta kopott kabátját, elrejtve fadarabját. A szomszédja minden bizonnyal gazdag volt. Miért használja faágát egy pénzeszsákra?

A gazdag ember, ahogy ott ült, javaira gondolt: két villájára, négy autójára és tetemes bankszámlájára. Mobiltelefonja akkuja lemerült. Fadarabját mindenáron meg kell őriznie, nem pedig azokért a lustákért és ügyefogyottakért elhasználnia.

A bevándorló sötét arca bosszúálló lett a kialudt tűz halvány fényében. Szorosan összezárta ujjait fadarabján. Jól tudta, hogy azok a fehérek mindnyájan lenézik. Soha nem tette volna fáját a tűz parazsára. Eljött a bosszú pillanata.

A szomorú csoport utolsó tagja kicsinyes és bizalmatlan volt. Nem tett semmit, amiből ne származott volna haszna. Csak annak adni, aki ad: ez volt kedvenc szavajárása. Azt gondolta: drágán kell megfizetniük nekem ezt a darab fát.

Így találtak rájuk: öklükben szorították a fadarabokat, mozdulatlanul a fagyhalálban. Nem a külső hidegtől haltak meg, hanem a belsőtől.

Kedves gyülekezet! Hideg van, családjaink naponta megküzdenek a szeretet melegségének megtalálásával. Isten is adott lehetőséget, tudást és talentumokat, hogy a családi életek tűzét fenntartsuk, azokkal melegítsünk, és bűvkörükben gyermekeket neveljünk. Ma e tűz köré hívlak titeket a családokért imádkozni, a gyermekeket majd meghallgatni.  Ebben segítsen az Isten! Ámen.