Emberi érzésekről  

 

 

Lk 1, 46-50  „ Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön."

 

Kedves Gyülekezet! Ünneplő Testvéreim!

 

Senki sem kérdezte meg tőlünk, akarsz- e megszületni, és a távozásról sem te magad fogsz dönteni. De kettő közötti idő a te kezedben van. Ne hagyd veszendőbe menni. Ezt az időt határozhatjuk meg magunknak. Dönthetünk róla. Beoszthatjuk, vagy éppen eltékozolhatjuk. Gazdálkodhatunk vele okosan, vagy éppen elherdálhatjuk, akárcsak a többi tehetségeinket. Természetesen arról az időről beszélek, amikor már van szabad döntéshozatalunk, amikor felnőttekké válunk. Amikor a magunk urai leszünk. Rohanunk mert erre tanít minket az élet, pedig az életet igazán élni kellene. A maga szépségeivel, örömeivel, szenvedélyével. Vannak, akik nagykanállal falják az életet, mindent a mélységekig próbálnak ki, s ebben a túlzsúfoltságban koravének, depressziósok, életuntak lesznek. Valahogy néha így vagyunk az ünnepekkel, legyünk már túl rajta. Egy- egy ajándék kipipálva, minden fizikailag lehetségest megszerezve, de az ünnep mélységes öröme, az lassan elmarad. Akár a Mikulásjárásokat, akár kisebb- nagyobb ünnepeinket nézzük, szomorú néha a felszínesség, az üres cicoma, a világ hóbortja. Pedig milyen jó lenne kevesebb külső hangzavar, több, és mélyebb emberi beszélgetés. De nincs idő, halljuk a már megszokott mondatokat. És a valóság az, hogy csak arra nincs igazán időnk, amire nem is szeretnénk magunknak időt szakítani. Merthogy ütemterveket készítünk és készíthetünk. Ezeket mindig át lehet programozni, ütemezni. Felállítani priorításokat, meghatározni a fontossági sorrendeket. Ami évtizedekkel ezelőtt értékes volt és hasznos, az mára már elavult, ósdi, és értéktelen. De ez nemcsak eszközökre, eseményekre, történésekre igaz, hanem sokszor az emberi kapcsolatokra is. És így szétszakadnak családok, szegényedik a gyermekvállalási kedv, magukra maradnak a szülők, elhagyatottaknak érzik magukat a családtagok. Akkora az önámítás, hogy az már- már az egoizmus minden határát túllépi és már sokszor mi magunk sem tudjuk, hol is van a helyünk egy bizonyos helyzetben.

Fontos lenne az idővel bánva, leosztani a feladatokat, úgymond delegálni. Mint ahogyan egykor volt a régi családi modellekben, vagy éppen, még itt ott favakon fellelhető. Hiszen a gyermeknek, vagy éppen az idős személynek, is lehet kötelessége. Hasznos lehet a család számára. Meg tud már, vagy éppen még oldani olyan dolgokat, ami gördülékennyé teszi egy- egy család életét.  És a munka leosztása azt is jelenti, hogy valaki felszabadul ennek kötelessége alól és ideje lesz saját magára, rendezni az Istennnel, embertársaival való kapcsolatát.

Természetesen van olyan élethelyzet is, amikor nemet kellene, vagy éppen nemet kell mondjunk. Éppen azért, hogy megvédjük önmagunkat. Így erőssé téve korlátainkat. Ezáltal felismerve sérüléseinket. Megmaradva abban a keretben, ahol még jól érezzük magunkat. Ahol otthonosan mozgunk. És jó lélekkel végezzük el dolgainkat. S nem érezzük a külső nyomást, a terhelést, amit már lehetetlen lenne elviselni.

Mi emberek nagyon ritkán és nagyon szűkszavúan beszélünk emberi érzéseinkről. A legtöbbször mintha félnénk saját magunktól is. Vagy nem merjük elmondani azt, amit érzünk a körülöttünk levő világnak. Pedig a vallás erről szól. Az emberi érzéseinkről. Azon  belső lelki hangokról, amelyek rácsengenek Istenre, emberre és a világra, ami körülvesz.

A felolvasott szentírási verseket úgy ismerjük,  mint Mária énekét, imádságát. És ez adventi vasárnapon jó foglalkozni vele. Három lényeges tanítása van ezeknek az verseknek:

I.„ Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára. Elsősorban Mária egyedül Isten előtt alázza meg magát. Magán érzi Isten tekintetét. Lelkét Istenhez emeli. Táplálja lelkét azzal az imádsággal, melyet a szív mond el önmagáról. Az imádkozás szent áhítatában megérzi, Isten vele van ezen az úton. S bár embertársai megvetik őt, megalázottságában Isten magához emeli. Szentlelkének erejét és legnagyobb ajándékát tölti ki az ő méhére. Ez a fohász mintegy bevezetője az Istennel való kapcsolat elmélyítésének.

 

II. És íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve. Az advent erre a boldogságra való ráhangolódást készíti elő. Mert készülni kell az öröm fogadására. Mint, ahogy az édesanya és édesapa várja a csecsemőt, úgy kell nekünk is várnunk Jézus születését.

 

III. Irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Isten ma is az ő irgalmából küldi el szeretett fiát, hogy megváltoztassa ezt a világot. Atyai szeretetével mindig ösztönzi bennünk a jóságot. A félelem és a rettegés útjain ő vigyázza lépéseinket. „A szeretet és a félelem hangja között olyan a különbség, mintha két különböző rádióállomást hallgatnál. Az egyik harsány, zajos, idegesítő zenét játszik, a másikon megnyugtató, felemelő, gyógyító zene szól. Mivel a rádióállomások benned vannak, választhatsz, hogy melyiket fogod, és learathatod a választás gyümölcsét. Az ösztönök, az érzések, a vágyak megfosztják az embert akarata és képességei teljes birtoklásától.” (Alan Cohen)

Müller Péter tanítja:

Az ember csak a hasonlóra, a vele "egy húron pendülőre" rezeg. Ha nem tudod áthangolni magad, az öröm, a derű, a gondoktól való szabadság rezgéseit sohasem veszed, s benne maradsz abban a boldogtalan rezgőkörben, ahol az emberek egymást fertőzik a gyűlöletettel, a borúlátással és a reménytelen keserűséggel.

 

Érzelmileg nehéz gyógyulni. Azt ugyanis nem tudom irányítani. (...) Hiába látom be és értem meg, hogy miért sebeztek meg - a seb fáj. És hiába teszek meg mindent, akkor is fáj! Egyet lehet: elfelejteni.

Akinek az érzésvilága sivár, akinek a szíve szegény, hiába okos - nem lehet szeretni, igazán. Nincs visszhangja benne hangodnak. Beszédemet egy rövid történettel zárom, mely az emberi érzésekről tanít.

 

A sziget

 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.

A szeretet megszólította:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az Idő volt- mondta a Tudás.

- Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?

A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet! Készüljünk hát karácsonyra! Adjunk magunknak időt, hogy a lelkünk is utol érjen bennünket! Legyen az adventi utunk a szeretettel szegélyezve. Ámen.

 

Elmondtam 2019.  december 8- án.

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc