Emberi szükségletünk az Istennek való áldozás
Textus: 2 Kor 9, 8-11 „ Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden cselekedetre. Amint meg van írva:”Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Életünkben rengeteg igényt kell teljesítenünk. A minimális szükséglet iránti vágy kisgyermekkorunktól fogva ott van a szívünkben. Szeretjük, ha vannak játékaink, játszótársaink, barátaink. Majd a befektetett tudásunkkal, kitartásunkkal szeretnénk eredményeket elérni. Jóleső érzés már kiskorunktól fogva az, ha tudunk másokon segíteni. Isten valahogy úgy teremtette az embert, hogy mindig segítsen másokon, megessen a szíve, s a tőle telhető módon kárpótolja a nehézségben, a bajban, a nyomorúságban szenvedő társát.
Mi vallásos emberek is ezt az oldalunkat, ezeket az erényeket akarjuk erősíteni minden alkalommal. Hogy mélyebb legyen bennünk az empátia, a másokra való odafigyelés, a segíteni vágyás. S én valahol úgy érzem, hogy a segítő szakmában dolgozók ezt a képességüket messzemenően kell, fejlesszék, ráépítsenek, a bennünk levő tehetséget kamatoztassák.
Tavasz van, s ilyenkor még jobban érezzük, hogy Isten mennyire csodálatosan alkotta meg számunkra ezt a teremtett világot. És tapasztaljuk azt a mély isteni titkot, mely szerint mindennek helye van ebben a természetben. S a benne élő lények kölcsönhatásban vannak, vagyunk egymással.
Sokat gondolkoztam az utóbbi időben azon, hogy vajon honnan van, miből származik nekünk az a szükségletünk, hogy jót cselekedjünk? Mi késztet bennünket arra, hogy szebbé tegyük ezt a világot? Egyáltalán mi serkent arra, hogy egyfolytában alkossunk, teremtsünk, gondot viseljünk? És arra jöttem rá, amit a szentírás is tanít, hogy az isteni lélek folyton ott van bennünk, nem hagy nyugtot, ösztönöz, serkent egy szebb és méltóbb emberi élet megélésére.
A tegnap a kórustalálkozó után Székelyderzsből Erked- Szederjes és Héjjasfalva felé vettük az irányt, hogy hazafelé jövet megismerjünk, meglátogassunk új településeket. És amikor ott álltam az erkedi szász evangélikus templomban elfogott egy nyugtalan érzés, a múlt és a jelen kapaszkodott egybe, és a kilátástalan jövő nézett szembe mindannyiunkkal.
Több száz éves történelem, kultúra hagyomány, építészet, alkotás köszönt vissza ránk a falu központjában, s bár gyermekek és fiatalok töltötték be a falu főterét mégis, mintha egy hatalmas szakadék tátongott volna a múlt és a jelen között.
Ezzel ellentétben a kórustalálkozó helyszínén, Székelyderzsben, élet, lüktetés, hála és ének töltötte be a templom falait. S a népviseletbe öltözött kórusok hirdették, énekelték Isten dicsőségét.
Ez a két templom számomra a két végletet is jelentette, az egyik felújítás alatt hirdeti a múlt jelenét szórványos, alkalmankénti vallásos élettel Isten hatalmát. A másik pedig egy néhány kilométerrel odább az ember és Isten szoros egybekapcsolását.
Mert miközben, mi 28- an részt vettünk a kórustalálkozón, itthon közmunkáztak, szépítették a temetőt, ápolták halottaink kegyeletét, rendezték a területet. Mert a temető is Isten temploma, ahol a legközelebb állunk szeretteink emlékéhez, s virágokkal díszítjük sírjaikat, könnyeinkkel öntözzük emléküket.
Hol, hogyan és miként akarunk ma Istennek áldozni, a magunk jóságát kifejezni úgy, hogy templomaink ne csak a falakban, hanem a közösségi élet lüktetésében is létezzen? És te, én mi mit teszünk azért, hogy ez az isteni hatalom bennünk és általunk megvalósuljon? A felolvasott szentírási versekkel ma ezekre a kérdésekre keresem veletek a választ.
I.” „ Istennek pedig hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden cselekedetre.”
Pál apostol három lényeges dolgot fogalmaz meg ebben a mondatban: az első az, hogy kiárad ránk az Isten kegyelme, másodszor megad nekünk mindent, hogy mindenkor a szükségessel rendelkezzünk, és harmadszor, serkent arra, hogy bőségünkből jusson másoknak is. Nézzük meg tüzetesebben, mit is jelent ez a három gondolat.
Elsősorban azt kell megértenünk, mi Isten képmásai vagyunk ezen a földön. Isten követei vagyunk, és nekünk róla kell bizonyságot tennünk. Az Istenben bízó ember is esendő, élete törékeny, véges. Mégis a beléje vetett bizalom által többek lehetünk, mint minden egyéb teremett élőlény ezen a földön. Az isteni hatalom és kegyelem nem egy elvont fogalom, hanem egy mindennap létező valóság, amely jobbá és méltóbbá teszi az emberi életünket.
Többször teszem fel én is a kérdést magamnak: Meg tudjuk- e ezt valósítani? Lesz- e elegendő erőnk az utat végig járni? Kapok- e segítséget? És éppen az isteni hatalom és kegyelem által látom és tapasztalom, hogy a jó ügyek mellé szeretünk odaállni, szeretünk közmunkázni, szeretjük látni a szépen fejlődő javainkat, büszkék vagyunk eredményeinkre. Mert nem elherdálni, olcsó pénzre váltani az isteni hatalmat és kegyelmet, hanem naponta azt felhasználni, s vele úgy gazdagítani az életünket, hogy abból jóság, szépség és élet áradjon.
Isten minden szükségest megad, nekünk mondja az apostol. De mi van azzal, ami hiányzik? Lehet- e azt pótolni? Egységes egésszé lehet- e a szükségleteinket alkotni? Nincsen olyan ember, akinek ne hiányozna valaki, vagy valami, és ez így szép. Én meg vagyok győződve arról, hogy aki rendszeresen jár a templomba, nekünk is mindig hiányzik az Isten, az ő világa, és ezt akarjuk megélni, szükségleteinket kielégíteni. Mire van ma neked szükséged? Miért imádkozol? Mert Isten mindig megadja, amiért őszintén el mondod a fohászodat. Készíts itt ma ebben a csendben egy szükséglet igénylést! Tárd ki a szíved Isten előtt és mondd el őszintén az óhajod, s meglátod, Ő teljesíteni fogja. Mert benne, ezekben a kérésekben, te magad indulsz el a gyógyulás, a teljesség, az élet útján. Jézushoz is bénák, vakok, betegek mentek el gondjaikkal és ő mindig teljesítette óhajukat, mert Isten hatalma és kegyelme velük volt.
Az ember mindig a bőségéből áldozott az Istennek. És ez ma is így van. Aki időt, energiát, anyagiakat tud áldozni az Isten ügyéért, annak Ő megszaporítja, akinek van, adatik, tanítja a szentírás. Aki nem tud áldozni és áldozatot hozni, az mindig is e föld fogságában fog élni, és sosem lesz szabad, hogy a lélek szárnyalni tudjon. A bőségünkből jut másoknak, mert ráérzünk, felismerjük, hogy Isten nekünk többet adott abból és azt akarjuk, hogy segítsünk, gyógyítsunk, ápoljunk.
II.” Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” A szegénység és a gazdagság, az igazság és a hazugság egy örök társadalmi kérdés. De a valóság az, hogy lehet egy nagy palotában is szegénynek lenni, ha nincs, akivel megosszuk a gazdagságunkat, és lehet egy kunyhóban is gazdagnak lenni, ha mellettünk vannak a szeretteink, és viszonzást kapunk emberi értékeinkre.
A szegénység hiányt jelent. És a vallásos ember mindig is szegénységben él. Örökösen hiányoljuk az Istent, mindig többet akarunk belőle megismerni, akaratát mélyebben keresni, és céljait életünk által megvalósítani. Mi pedig tudjuk, hogy az isteni igazság merő ellentétben áll sokszor az isteni igazsággal. S bármennyire is elferdül néha Isten igazsága a földön, Ő mindig küld prófétákat, küldötteket, akik korrigálják, visszatérítik az embert helyes útjára.
III.” magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.”
Reményik Sándor: Mindennapi kenyér verséből idézek
Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
…………………….
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, –
De benne van az élet.
Én, amikor a kenyérről olvasok, számomra egy kép jelenik meg, hallom az otthoni kemencében égő tűz ropogását, érzem a kenyértészta illatát, látom a bevetésre váró kenyerek formáját, és a számban érzem a frissen sült kenyérnek tápláló voltát. Gyermek koromban én még értem, hogy porcióra adták a kenyeret. Egy deszkából készített lovas szekérrel érkezett, s a család tagjai szerint osztották ki minden héten kétszer az üzletben. Barna volt, szegényes, töredezett.
Isten ma is ad nekünk magvetőknek. Mert mindenki magvető lehet. Vetést ápolunk, aranyló kalászokat érlelünk, tápláló kenyeret készítünk éppen az életünk által. S ezeket a magvakat Isten mindig is megsokasítja. Közösségi eredményeink arról beszélnek, hogy minden külső irigység ellenére is van egy belső összetartás, s a vetés magába szív az esőt, a fényt, és ontja magából, az erőt, az életet. Pál apostol az igazság gyümölcséről beszél. Vagyis az igazságot nem lehet elföldelni. Nem lehet elnémítani. Az igazság önmagának szerez érvényt. Ideig- óráig lehet befolyásolni az igazságot kimondó személyeket, de Isten nem engedi, hogy a hamisság végleg győzedelmeskedjen. S a legnagyobb igazság az, hogy mi Isten gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk, melyet élnünk, és megvalósítanunk is kell.
IV.” Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt.” Tisztaszívűség és hálaadás. Ízlelgetem a számban ezeket a szavakat. Akiknek a szívű tiszta, azok látják az Istent. Mi is Istent látjuk. Ebben a templomban, abban a temetőben, házastársaink, gyermekeink, szüleink szemében. És milyen szép minden alkalommal az Isten látni. Ez a látás pedig hálaadásra késztet.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Hiszem, hogy a mai vasárnapon is a lelkünk megtelt hálával, az Isten iránti vonzalommal. Ez a kötődés vezesse lépteinket egy héten keresztül az Ő országa felé. Mélyüljünk el hívatásunkban, erősödjünk meg küldetésünkben! Vállaljuk az elénk táruló kihívásokat! És úgy végezzük feladatainkat, hogy azok Isten dicsőségét, embertársaink segítségét és az élet kiteljesedését szolgálják. Ámen.