Emlékezés halottainkra

Róma 14, 5-8 „Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad az Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Otthon voltam a tegnap a szülőfalumban, s út közben arról beszélgettünk, hogy mennyire szép és csodálatos a természet őszi színei. Szinte nem is lehet azt visszaadni sem képpel, sem festménnyel, amely minden ősszel ott van a levelek, a bércek, a völgyek csodáiban. S minden ősz, más és más színekben, pompában csillog. Szeretteink sírjához vittük el a kegyelet virágait, égettük el az emlékezés gyertyaszálait. S érezni lehetett, hogy a csendes temető életre kel. Az otthon élők és az elszármazottak fontosnak tartják, hogy legyőzve akár még távolságot és mindenféle nehézséget is, a sírokat rendben tartsák, és november elsejére széppé varázsolják a temetőkertet.

Miután hazaérkeztünk, utána gondoltam ezekre a szentírási versekre, melyeket ma itt felolvastam, mert azt tapasztalom, minden napnak megvan a maga varázsa. Csak éppen azt meg kell találni, fel kell fedezni. Így adatott a téma, hogy ma halottak napján az elmúlásról, az örökéletről és az üdvösségről elmélkedjünk.

Nemcsak a tavasz, a kikelet, az újjászületés a szép és csodálatos, hanem még az ősz, a tél és hideg kezdete az elmúlás is. A fény csodálatosan csillan meg fák levelén, s az erdőbe beszűrődő fényben, szinten táncot jár a nap sugara. A sárga, vörös, barna, s fakuló szín szinte ezer változta tesz hitet az elmúlás mellett. De ez a vég valami újról beszél. A csendről, pihenésről, az álomról, a télről, s a majdani újrakezdésről.

Az elmúlás, a halál utáni élet egy nagy kérdés az ember hitvilágában is. Mi történik a halál után? Egyáltalán miért is van halál? Miképpen kell készülni rá? Hogyan lehet Istenre úgy rátalálni, hogy ő valóban magához fogadjon az elmúlásunk után? Ezek olyan kérdések, melyekre csak szavakkal, mondatokkal, vagy éppen emberi értelemmel nem lehet megválaszolni. Ide már a személyes hit szükséges. Ideig-, óráig talán elégséges az egyház tanítása, az elmondott szövegek. De, akinek nincs, személyes istenhite annak megtorpan az élete, kerékbe törik az álma, értelmetlenné válnak a mindennapjai. Hiszen, mindaz, amiért eddig dolgozott, melyért kész volt áldozatot hozni, az most teljesen szertefoszlott. Mert el lehet veszíteni, gyermeket, testvért, házastársat, szülőt, aki az életünkhöz szorosan hozzákötődött, s nála nélkül már nem is tudjuk elképzelni az életet. S ha csak a láthatókban bízunk, ilyenkor összetörünk, s ebből már senki nem tud kigyógyítani. Az Istenben bízó ember azonban nemcsak az emberi értelemmel fölfogható és megmagyarázható dolgokat látja, hanem a lelkieket is. Amit érezni lehet, amit meg lehet tapasztalni, ami gazdaggá teszi az életünket.

Amikor gyermek voltam nagyanyám udvarán készítették a sír körül a kerítést. Sokáig nem értettem, miért van szükség erre a vasból készített kerítésre, mikor amúgy sem megy be a senki a sírra, vagy éppen az állatok nem teszik tönkre a virágokat. Miért kell a kerítésre a díszek, a szimbólumok? S aztán rájöttem jóval később, hogy mennyire egészséges lehet, ha az ember készül a saját halálára. Arra, hogy egyszer el kell menni. Számot kell adni az életről. El kell rendezni itt a földön mindent. És valamilyen formában biztosítani kell az öröklétet, ahol már senki és semmi nem szabad háborgasson minket. Mert a sír nemcsak egy fejfa, egy sírkő, egy név, egy virág, hanem az öröklét kapuja. Az üdvösség földi bizonyossága. Az értünk aggódó családtagok megbizonyosodó szeretete és gondoskodása. Csak úgy viccesen mondtam a lánytestvéremnek, ezen túl minden sír gondozása, takarítása, szépen tartása a felelősségei közé tartozik. És én minden sírnál láttam azokat az arcokat, halottam azoknak a hangját, akik abban a sírhantban pihennek.

Dsida Jenő: Valami arcot viszek, versével mondom.

 

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

 

És Pilinszky Jánossal folytatom

 

Kihűlt világ

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe.

 

Így táplálkozom a halállal,

és így lakik jól ő velem;

az életem rég nem enyém már,

vadhúsként nő a szívemen.

 

 

Kihűlt világ ez, senki földje!

S mint tetejébe hajított

ócskavasak, holtan merednek

reményeink, a csillagok.

 

Ezeknek fényében szeretném a szentírási verseket mai beszédemben kibontani.

I.”Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében.”  A római kultúrában több istenség volt és ezeknek rengeteg ünnepeik. Az ünnepnapok megtartása kötelessége volt a római jog és közigazgatásban élő embereknek. Maga a császár volt a római társadalom legfőbb méltósága, az isteneik ünnepe, a háborúk kezdete és vége, mind alkalmat jelentettek az ünnepléseknek. Pál apostol itt a római keresztény gyülekezetnek arról beszél, hogy minden embernek legyen meg a maga meggyőződése az ünnepekről.

Mi is tapasztalatból tudjuk, hogy különbségek vannak még a hétköznapok között is. Minden hétnek s minden napnak megvan a maga jelentősége. Amikor ilyenkor vasárnap visszanézünk az elmúlt hétre, tudjuk, hogy mindegyik napnak fontossága volt. Talán abban, hogy találkoztunk valakivel, meg tudtuk valósítani terveinket. Készülni tudtunk, akár éppen a reformáció ünnepére, vagy éppen megtisztítottuk a sírjainkat. Bár mindennap egyforma, mégis különlegességgel bír minden nap. Mint, ahogyan a mai is. A jelen, a most, a ma, ez a perc soha többé nem jön vissza, ezzel az érzéssel nem ülünk a templomban, nem készülünk így a temetőbe, nem imádkozunk a szeretteinkért. És a magunk meggyőződése, kell, legyen a pillanat, a perc fontosságáról, ahol én vagyok egyedül szemtől- szemben az Istennel, az elhunytakkal. A magunk meggyőződését tudjuk ápolni, gazdagítani, akár megváltoztatni, ahogyan az érzéseink és életvitelünk nekünk azt sugalmazza.

II.” Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg.” Milyen monoton lehet annak az élete, aki nem tud ünnepelni. Aki csak a robotot, a munkát látja, a földi élet eredményét. És legyen bár fizikaiakban szegény, milyen elégedett lehet, aki különbséget tud tenni a napok között. Mert bennünk az isteni lélek, a belső fény teszi a napokat ünnepekké, mint ahogyan a mait is, halottak napjává, amikor nem az élőket, hanem a holtakat ünnepeljük, akik lelkiekben közöttünk vannak. Akik bennünk és általunk élnek. Istenért különböztetjük meg, azért, aki bennünk él és lakik.

III.” Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad az Istennek.” A táplálkozás életünk meghatározó része. A legmélyebb emberi kapcsolataink itt alakulnak ki. A szentírásban is az Édenkert, Ézsau és Jákob elsőszülöttségi kérdésében, a pusztai vándorlásban, Jézus megkísértésében mind- mind nagy fontossága volt a táplálkozásnak, vagy éppen az élelem hiánya. A legmélyebb találkozásunk az istenivel az úrvacsoravétel is ezzel kapcsolatos. A böjt, az élelem és ital megvonása szintén az isteni felfedezése és tisztelete valósul meg éppen az által, ahogyan mi tesszük próbára a testünket, és engedünk teret a lelkünknek.

IV. „. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”

Kiért? Miért él az ember, ha éppen nem magáért az Istenért? Az ember életnek nem önmagában van a célja. Hanem abba, hogy szolgálhat másoknak. Az ember lét értelme a szolgálat. Istennek szolgálni valami csodálatos dolog. Aki le tud mondani egy óráról hetente és el tud jönni Istennek áldozatot hozni, aki Isten ügyét előbbre helyezi a saját életénél. Aki felismeri azokat a belső értékeket, melyekkel Istent szolgálhatja, annak az élete örömteljes és megelégedett. Még ilyenkor halottak napján is meghajlik Isten akarata előtt, aki hosszú éveket vagy csak egy pár évet adott a szeretteinek.

Beszédemet egy rövid történettel zárom, melynek címe: Tandem Istennel  

     Először úgy tekintettem Istenre, mint személyes megfigyelőmre, mint ítélő bírámra, aki minden hibámat szoros figyelemmel követi. Ott volt valahol, de nem igazán ismertem. Később, amikor jobban kezdtem figyelni rá, úgy tűnt, mintha biciklitúra lenne az élet egy tandemkerékpáron, ahol Isten hátul ülve segít tekerni.

  Nem emlékszem pontosan, mikor is javasolta, hogy cseréljünk helyet, de akkor nagyon más lett az élet: Ő megragadta a kormányt, én meg őrülten kapaszkodtam. Jártunk gyönyörű kertekben és sziklás helyeken. Néha eszméletlen sebességgel, és bár időnként őrültségnek tűnt az egész, Isten csak annyit mondott:- Tekerj!

Én persze aggódva kérdeztem: - Mit csinálsz, hova viszel?

    De Ő csak mosolygott és válaszra sem méltatott. Kezdtem meg tanulni bízni. Magam mögött hagytam unalmas életem és belevetettem magam a kalandba.

    Amikor szóltam, hogy félek, hátradőlt és megfogta a kezem. Először nem gondoltam, hogy érdeklem, sőt úgy éreztem, tönkreteszi az életem, de Ő titkokat tud. Én megtanulom, hogy a legfurább helyeken is csak csendben tekerjek tovább. Kezdem élvezni a látványt Istennel, és amikor biztosra veszem, hogy nem bírom tovább, Isten csak mosolyog és annyit mond:- Tekerj!

Isten legyen mindig velünk!  Fogja meg a kezünk és vezessen életünk végéig! Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc