Énekelj az Úrnak magasztos éneket!
Textus: Zsolt 147, 1-3 „Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret! Felépíti Jeruzsálemet az Úr, összegyűjti a szétszóródott Izraelt. Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket.”
Lk, 1, 68-69 „Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk, szolgájának, Dávidnak házából.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Az elmúlt napokban több helyen is részt vettem az iskolakezdési évnyitókon. Az elhangzott beszédek mellett az ének tette élménnyé, gazdaggá és felejthetetlenné ezeket a megnyitókat. Vallásos és könnyűzene, a magyar és székely himnusz hangzott el a jelenlevők ajkáról. Amikor pénteken részt vettem az egyetemi központ tanévének megnyitóján, csodálatos élményt jelentett, ahogyan a Szent István teremben érzékelni lehetett az ünnep magasztosságát, a himnuszok lelket és szívet melengető voltát.
Nemrég az egyik vasárnapi istentisztelet után szóba került, megjegyzésként, hogy alig beszélünk, vagy egyáltalán nem a szószéken az énekről, a dalról. S valóban el is gondolkoztam utána azon, hogy mennyire szép a mi énekkultúránk és miért is ne lehetne, az énekről, a dalról beszélni. Hiszen az emberi lélek legmélyebb rezdüléseit, az emberi érzéseket dalban fejezzük ki. Ezért, amikor a tegnap készültem e mai beszédre, úgy gondoltam, hogy idehozom mindazt, amit az énekről, és a dalról én tudok. De ez az ismeret gyarapodik az én tudásomon túlmenően azzal a tapasztalattal és bölcsességgel, amit a Szentírásban is olvashatunk.
Amennyire én visszaemlékszem gyermekkoromra mindig is szállt az ének, a dal ismerőseim ajkáról. Az én gyerekkoromban a fiatal édesanyák gyerekeiket kivitték a föld szélére, és hintóban, ahogyan nálunk nevezték, a nagyobb testvér hintáztatta, mozgatta, a vászonban fekvő kisgyereket addig, amíg az édesanya a mezőn dolgozott. A tűző nap sugarai ellen árnyékot készítettek, faágakból, szénából, szövetből. Az altató dalok, gyermekversek, népdalok pedig mind a kisgyermek megnyugtatására szolgáltak. De hangzott a dal a kaszások ajkáról is, s miközben pengve fenődtek a kaszák, sercegve vágódtak a rendek, egy- egy domboldalról szépen hangzottak a szebbnél- szebb népdalok.
A szüretelők éneke is betöltötte a völgyet, szinte egymással versenyezve csendültek meg a csodálatosan szép népdalok. Kalákában történt sok munka, kaszálás, szüretelés, kukoricabontás, napraforgóverés, hogy csak a mezőgazdálkodással kapcsolatos tevékenységeket említsem. Ilyenkor előkerültek a finomságok, diós kalács, pánkó, szőlő, de akár még a bor is. És ezek a közös tevékenységek nem fejeződtek be a tél érkezésével sem, hiszen készülni kellett az ünnepre, paplant kellett varrni, szövőszéket felállítani, akár közösen fát vágni, állatot ellátni.
Nemcsak ezen tevékenységek eltűnésének vagyunk a tanúi, hanem a szokásoknak, hagyományoknak is, amelyek ezzel együtt jártak. Például az éneklésnek, mert már nincs annyi alkalmunk, vagy nem teremtünk magunk lehetőségeket, hogy énekeljünk, daloljunk, Istent dicsőítsük. Én ma nem, vagy nemcsak a hagyományápolásról, s nem is a népdalok fajairól, hanem magáról az emberi lélek szükségletéről, az éneklésről akarok beszélni. Mert amit nem tudunk elmondani szavakban, nem tudunk kifejezni, vagy nehéz elmondani, azt az énekben, az érzésben olyan szép megjeleníteni. Csak magamról és az általam is ismert nemzedékről tudom mondani, hogy lassan nem ismerjük népdalainkat s ez által szegényebbek vagyunk, hétköznapjaink, akár ünnepnapjaink megfakulnak, kietlenebbé válnak. Hiszen a dalok az egyedül létről, a vágyódásról, a katonaságról, a távolban való létről, a szerelemről, a hűségről és elkötelezettségről szólnak. S aki ezeket a dalokat igazán átéli, annak a lelke önmagát tisztítja meg a lelki éneklés csendes vizében. De hadd beszéljenek ma is a szentírási versek ezekről az érzésekről:
I.” „ Dicsérjétek az Urat!” A zsoltárok könyvéből választott gondolatot Dávid királynak tulajdonítják. Talán nem is annyira fontos a szerző kiléte, mint, amit ezekben a mondatokban emberi érzésként megfogalmaz e könyv írója. Ez a mondat egy felszólítás, egyben egy figyelmeztetés is. Nem akárkinek a megénekléséről van szó, hanem az Úrnak, az Istennek az énekléséről. Az emberben a hála érzése szólaltat meg dallamokat és ritmusokat. S mi annyi mindenért kell hálásak legyünk. Ezért az újabb hétért, az egészségért, a sikerét, a termésért, s azért, hogy ma is itt lehetünk. Nem mindenkinek egyforma hallása van, de a szándék mindenkiben meglehet a tanulásra. Mindig bámulom az énekeseket, és a zenészeket, akik csodálatos darabokat játszanak le, hosszú időt töltenek a gyakorlással, azért, hogy egy néhány percig megörvendeztessék a hallgatóság életét. S mennyire együtt kell, érezzenek a zeneművel, együtt dobbanjon a szívük a zeneszerző egykori érzésével, hogy azt a művet úgy adják elő, ahogyan egykor az a személy átélte, kottában leírta, s nekünk az útókornak hátrahagyta. Mert a zene és ének olyan forrásokat nyit fel, olyan érzéséket indít el bennünk, amilyet semmi másban nem tudunk megtapasztalni. Mert amikor szépen játszanak egy darabot, akkor átlépünk azzal az zenével, énekkel egy másik világba, ahol összhang, teremtő erő van és uralkodik, amire a mi lelkünk is annyira vágyik. Milyen csodálatos élmény a testvérekkel együtt lenni, és az éneklésben Istennek ajánlani fel magunkat, hangunkat, érzésünket. Ezért ma is mondom és hívlak a zsoltáríróval, gyertek és dicsérjük az Istent.
II.” Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret!” Két szép gondolatot fogalmaz meg a szentírás írója. Az elsőben azt mondja, hogy milyen jó az Istenről énekelni. Aki bánatában énekel, az megkönnyebbül. S ki örömében dicséri az Istent annak boldogsága megsokszorozódik. Az Istenről való énekünkben átadjuk magunkat annak a világnak, amelyet Isten képvisel, s melynek mi is részesei vagyunk éppen az érzéseink, az értelmünk által. „A zene magasabb rendű megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia.” (L. van Beethoven). A híres zeneszerző arról beszél, hogy a zene mindenek fölött van. Meghaladja az értelem, és az emberi bölcsesség dimenzióját. Az Istenről való éneklés nem más, mint az ember Istennel való kapcsolatának a megéneklése. Az isteni dicséretek mind erről szólnak. Az ember a véges, Isten a végtelen, az ember gyenge és Isten erős. Az ének gyógyír a léleknek, balzsama a sebeknek. Aki igazán énekel, annak örül vagy kesereg a lelke, s könnyek szöknek a szemébe.
Az emberi értelem és érzésvilág körül írta az Isten, s az ének nem más, mint az imádság megzenésített változata. A zene gyönyörködtet, bennünket arról a világról szól, ahova mindig is vágyik a lelkünk.
A zene olyan, akár egy időgép. Egy dal - a szöveg, a dallam, a hangulat - úgy visszarepíthet egy adott pillanatba, mint semmi más. S az énekkel valóban repülünk, szárnyalunk Istenhez. De visszaszállunk abba a családba, közösségbe, faluba, ahonnan származunk, s ahol szép emlékek simogatják a szívünket. Gyönyörűség énekelni, s lelket gyönyörködtető szép énekeket hallgatni. Ez a gyönyör pedig mind a mi lelkünk gyémántjai, kincsei és drágakövei.
III.” Felépíti Jeruzsálemet az Úr, összegyűjti a szétszóródott Izraelt.” A szétszoratás egy örökös jelenség volt az emberiség történetében. Mi is olyan szépen énekeljük a székely himnuszban, „porlik, mint a szikla” A zsidókat is sújtotta a széthúzás, a templom lerombolása, a szolgaság intézménye. De ebben a részben ígéretet kapunk arra, hogy Isten összegyűjt bennünket. Felépíti bennünk az egységet. A zene és a dal a harmóniára törekszik. Ugye még csak egy kórusban is mennyire visszataszító, ha valaki nem tisztán, érthetően, énekli a hangokat. Isten bennünket is eggyé épít a dalban, s oda szólít, arra a hangnemre, abba a kórusba, ahova elhívott bennünket, s ahol megérezzük a helyünket, küldetésünket. Számomra szép példa, ahogyan gyülekezetünkből, járnak a városi kórusba, sokszor több száz kilométer utaznak, hogy dicsőítsék Istent, vagy tovább adják magyar, székely kultúránkat. De ugyanilyen próbálkozás volt részünkről, a gyülekezet kórusa, amikor idősek és fiatalabbak énekeltünk Isten dicsőségére.
IV.” Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket.” Milyen szép és tartalmas ez a mondta. Nem is lehet többet hozzátenni. Amikor az ember beteg kiszolgáltatottá válik. Nemcsak a seb, a test fáj, hanem a lélek is. A szív az az izom, ami pumpálja a testünk minden részébe az éltető vért, a táplálékkal. S ha a szív megtörik, akkor minden sejtünk szenved. A dal, az ének ezt a jókedvet, örömöt viszi el mindig a mi életünkbe. S ha baj történik, ez adja vissza a gyógyulásunkat. Az élet, a gondok, a nehézség mindannyiunkon sebet ejt. Ezért olyan szép, a bekötöz szó, mert valóban, a sebet kitisztítja, s megadja a lehetőséget a gyógyulásra. Mi hálásak vagyunk mindig a szakembereknek, orvosoknak, akik segítenek bennünket az egészségünk megőrzésében, visszaszerzésében. S mennyire hálásak kell legyünk az Istennek, aki lelkünk egészségét, egyensúlyát tartja meg nekünk. S ha kibilleni, látszik, akkor hív, szólít a vele való találkozásra, az éneklésre.
V.” „ Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki.” Lukács evangéliuma ezen verseiben Zakariás pap énekét hallhatjuk. Neki és Erzsébetnek hosszú éveken nem lesz gyermekük. Talán már le is mondanak róla. És Zakariás találkozik Isten angyalával, Gabriellel, aki hírül hozza Isten ajándékát. Zakariás egy évig megnémul, de a fia János megszületése után hálaénekkel dicséri az Istent.
Istennek eme látogatása nemcsak az Ószövetségben, és később Jézus korában valósult meg, hanem Isten ma is látogatást tesz nálunk. A kérdés csak az, hogy befogadjuk- e őt? Akarjuk- e őt hallgatni az életünkben? Szeretnénk- e Őt az életünkben látni és tudni? Mindenféle ítélet nélkül mondom, hogy nekünk sokkal több időt, energiát, és bizonyosságot kell tennünk azért, hogy valóban látszódjék rajtunk, hogy mi Istenben élünk, általa vagyunk. Nekem és ennek a gyülekezetnek bizonyságot kell, tegyünk arról, hogy itt belvárosban megszületett bennünk a megújhodás szándéka. Elkötelezzük magunkat Isten ügye iránt. Mert fontosak a falak, nyílászárók, épületek felújítása, de a legfontosabb a lelkünk, és az Istennel való kapcsolatunk, a megélt vallásosságunk. Mi is feltehetjük a kérdést, hogy mi tehetünk az üdvösségünkért? A lelkünkért? Az Istenért? És mondom testvéreim, hogy sokat tehetünk. Imádságban, éneklésben, közösségünkben csoportok alakításával és éltetésével. Gyermekeknek, fiataloknak, családosoknak, idősebbeknek azért hozunk létre kis közösségeket, hogy otthonra találjanak benne.
Zakariás is azt gondolta, hogy felette eltelt már az idő, s képtelen már gyermeket vállalni és fogadni. Talán mi is sokszor lemondunk, valamiről, akár közömbösek leszünk. Minden beszédemnek egyik igen lényeges célja és szerepe, hogy ha nem is az egésszel, legalább egy részében az itt jelenlevők magukat találják meg.
Tudják nem szoktunk hivalkodni, és most is csak azért említem, mert az elmúlt vasárnap vendég lelkész prédikált, s a digitális térben az istentiszteletünket több mint 1700 ismerős és vendég tekintette meg. Ami számunkra azt jelenti, hogy van értelme az közvetítésnek, a lelkészi munkának, közösségi eredményeinknek.
VI.” Erős üdvözítőt támasztott nekünk, szolgájának, Dávidnak házából.” Zakariás felettébb boldog volt, s hálás a jó Istennek gyermeke születése kapcsán. Őt látja az üdvösség letéteményesének. Benne látta a folytonosságot, aki tovább viszi az örökséget, és ezt egészen Dávid király házáig vezeti vissza.
Kedves testvérem!
Ma arra kérlek, nézz szét magad körül. Kik, azok, akik körül vesznek? Kinek tudsz megtanítani egy imádságot, egy zsoltárt, egy népdalt, amit az édesapádtól, nagyapádtól tanultál? Legyen ez egy feladat az őszi hálaadás felé vezető nagyhéten, egy kihívás! Térképezzük fel azokat a rég nem dalolt énekeket, melyeket még az idősebb nemzedék ismer. Meséljünk a régmúlt időkről, amikor még nagyobb értéke volt a kertnek, földnek, gyümölcsnek, zöldségnek. S legyünk hálásak az Istennek, hogy minket ide, ezekbe a falvakba és városokba teremtett. Ahol ropogósan, jókedvvel, hálatelt szívvel hangzanak el az énekek, zsoltárok és imádságok. Ebben segítsen az Isten! Ámen.