Erőnk feletti elvárások

Textus: Mk 16, 2-6 „ A hét első napján, korán reggel napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt, Íme, ez az a hely, ahova őt tették.”

 

Ünneplő Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Az elmúlt napokban azon gondolkoztam, hogy vajon mi játszódhatott le Jézus tanítványai lelkében, életében a nagypénteki keresztre feszítés után. Ugyanis azt olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus tanítványai megrettennek, a félelem gúzsba köti az életüket és bezárkóznak, nem merik felvállalni tanítványságukat. Mi lehetett az oka annak, hogy ennyire a félelem a hatalmába kerítette? És arra jöttem rá, a tanítványoknak nem volt elegendő idejük, hogy feldolgozzák a látottakat és hallottakat. Még evilági emberek voltak, s a fizikai törvényszerűség a hatalmába kerítette őket.

Ma beszédemben azzal a témával és központi gondolattal szeretnék foglalkozni, hogy mi történik az életünkben, ha erőnk feletti elvárásokkal találkozunk. Hogyan hatnak ránk a kihívások. És mit kezdünk azokkal a kérdésekkel, melyek pillanatnyilag lebénítják, úgy a gondolatainkat, mint a cselekedni akarásunkat. Ezért is adtam mai beszédemnek azt a címet, hogy erőnk feletti elvárások.

De ellentétben Jézus férfi tanítványaival, van egy olyan női közösség, tanítványi kör, mint a magdalai Mária, vagy éppen Jakab és János anyja: Mária, valamint Salomé, akik illatos kenetet vásárolnak és elmennek, hogy bekenjék Jézus testét. Ezeknek a jézusi követőknek, a nőknek más a lelki ráhangolódásuk, más az elkötelezettségük. Azért is mondom, hogy más, mert nem akarok különbséget tenni férfi és női követő között, csak érzékeltetni szeretném, hogy amíg a férfi követők, félelemmel vannak eltelve, addig a nők kenetet vásárolnak, Jézus testének bekenésére gondolnak és vállalkoznak.

Látok és érzek egy olyan elszántságot a női követőkben, ami képessé teszi őket, még halálában is megkeresni a mestert, és az ő testét bebalzsamozni. Én ezt úgy élem meg, hogy Isten más érzéseket adott az asszonyi szívekbe, s amikor máshelyt a félelem uralkodik el, akkor ők folytatják az élet természetes útját, nem rettennek meg, hanem indulnak Jézushoz, az ő testét kenettel ellátni.

Ez a mozzanat az elmúlás után is az életről szól. Nem a visszahúzódásról, a megtorpanásról, az elkeseredettségről, hanem a vállalásról. A hét első napján ezeknek az asszonyoknak az első kötelesség vállalásuk, nem a családjuk és a saját személyük gondja, nehézsége, keresztje, hanem Jézus testének a bekenése. Mekkora hit kell ahhoz, hogy lemondjunk önmagunkról, hogy ne az énnel, a mi- vel kezdjük a hetet, hanem Jézussal, az Isten fiával.

Ma egy olyan világban élünk, amikor az egyén szerepe kerül előtérbe. Minden és mindenki arról akar meggyőzni, hogy csak én, csak mi vagyunk fontosak. Az én erősítésére, elmélyítésére, hangoztatására épül fel az egész társadalmunk. Szinte az egekig dicsérik az én megvalósításait, dicsőségét, célkitűzéseit. És ezzel el is akarnak választani, távolítani egymástól. Ezzel szemben a húsvéti történetben, az isteni csoda került előtérbe. Az a mély és erős emberi hit, hogy Jézusnak még a halálában is szüksége van az őt követőkre. És akadnak is olyanok, akiket nem lehet megfélemlíteni sem a szenvedéssel, sem a kereszttel. Ma a fentiek fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket kibontani és hitem, tudásom szerint értelmezni.

I.” „ A hét első napján, korán reggel napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Három lényeges elem fogalmazódik meg ebben a szentírási versben: elmentek, beszéltek, valamint egymástól kérdezték: ki hengeríti el a követ a sírbolt bejáratától? Ez az elmenés a Jézushoz való közeledést jelenti. Jézushoz akartak közel lenni. Ezek a tanítványok nem passzív szemlélői a húsvéti történetnek, hanem részesei a feltámadásnak. Ők nemcsak engedik, hogy csak úgy történjenek a dolgok, hanem szereplői is akarnak lenni. A keresztények többsége ma egy kényelmes álláspontot képvisel, vagy éppen abban él. Engedi, hogy a dolgok csak úgy történjenek. Rengeteget lehet hallani és látni is, hogy mennyi erkölcstelen dolog történik körülöttünk. Sok a kritika, a megszólás, beszólás, akár a vizes köpeny ráhúzása is az illetőre. De jóval kevesebb a megoldás keresés. Mert nem azzal oldjuk meg, hogy csak elmondjuk a véleményünket, esetleg leszólunk valakit. Hanem azzal, hogy segítünk, tudásunkkal, hitünkkel, időnkkel a másiknak, személynek, közösségnek, a helyzet megváltoztatásán. Aktív részesei leszünk a folyamatnak. Kivesszük a részünket a munkából, a cselekedetből. Amikor a keresztelő és házasságkötés előtt felkészítőt tartok a szülőknek és fiatal pároknak, van akik, úgy érzik nekik nincs szükségük rá, mert ők már mindent tudnak. S van olyan is, aki egyáltalán nem vesz részt benne. Pedig a tudatosítás által készülünk fel igazán arra, hogy mi Istentől mekkora ajándékot kaptunk a gyermekben, a társban. És mindig is úgy kell tekintenünk rá, mint akit Isten nekünk adott, hogy megoszthassuk az életben. És én meg vagyok győződve, aki a társára, gyermekére úgy tekint, mint Isten csodálatos ajándékára, annak nem lehet olyan nagybaj az életében, ami tönkre tehetné a házasságát, akár szülő és gyermek jó viszonyát. Vagyis a közeledés még ilyenkor húsvét ünnepén is a sírbolthoz, a Jézushoz való megérkezést jelenti. De ez az Isten felé való indulás, egyben önmagam és családom tagjai irányába való indulást és érkezést is jelenti.

A beszélgetés, a kommunikáció nekünk külön adottságunk. Ki tudjuk fejezni, el tudjuk mondani emberi gondolatainkat, érzéseinket. Milyen csodálatos az a világ, ahol egyetértés van. Ahol megtalálják az összhangot. Ahol rezonálnak egymás beszédére. A nő tanítványok beszéde egy célra irányult, ki hengeríti el nekünk a követ. Egy dologra összpontosítottak a beszédükben. Nem össze-vissza, nem értelmetlenül és céltalanul, hanem egy dologra gondolva és arról elmélkedve beszélgettek.

A mai ember, amikor beszél néha érthetetlen. Igyekszünk kitűnni okosságunkkal, igényességünkkel, kivagyiságunkkal. Pedig Isten nem ezt várja el tőlünk. Hanem azt, hogy egy problémára fokuszáljunk, ki hengeríti el nekünk a követ. Az eszünkkel és hitünkkel úgy kell, megfogjuk húsvét mondanivalóját és megértenünk a feltámadás erejét, ami segít minket abban, hogy ma is meglássuk a feltámadt Jézus. Jézus feltámadását ma is nagyon sok dolog lassítja, a hitetlenség, az álkereszténység, az erkölcsi értékek alábecsülése. Ma is szakadékok, áthidalhatatlannak tűnő ellentétek választanak el bennünket Jézus feltámadásától.

És amikor leásunk a gondjaink mélységébe, többször kérdezzük magunktól: Ki hengeríti el nekünk a követ. Ez a kérdés már magában, gondot okoz nekünk. Mert gyengének, erőtlennek, alkalmatlannak tartjuk magunkat a kő elhengerítéséhez. És valóban a feltámadást, csak úgy magunktól nem is tudjuk megérteni, vagy átélni. Olyan nagy kövek vannak ma is az életünkben, melyek elmozdításával nehezen tudunk megbirkózni. Ezeknek lehetnek betegségek, céltalanságok, emberi élet összekuszáltsága.

II.” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” A szentírás nagyon szépen és gazdagon írja le a történteket. Miután elmentek, beszéltek, és aggodalmaskodtak a kő elhengerítéséről, utána felnéztek.

Ez a felnézés, az Istenre való hagyatkozás, a lelki felemelkedés momentuma. Felnéztek, mert kerestek választ a kérdésükre. Felnéztek, mert fentről várták a segítséget. Felnéztek, mert érezték, hogy a fény, az isteni segítség fentről érkezik.

Jézus női követői azonban nemcsak felnéztek, hanem láttak is. És ez a látás nemcsak a fizikai szemmel való látást jelentette. A belső látást. A lélek látását. Hiszen Jézus már életében kijelentette, hogy keresztre feszítik, meghal és fel fog támadni. Látták, mert hitük volt a látásra, látták, mert elkötelezettek voltak Jézus irányában, látták, mert tudták, hogy a tanítómestert nem lehet csak úgy megfeszíteni, hogy utána az általa megélt szeretetből semmi ne maradjon. És ez a látás, a hűség és ragaszkodás látása volt, ami nem ismer határokat.

És a kő el volt hengerítve. Az akadály, mely elválasztotta őket Jézus testétől az már megszűnt. Az út, amely járhatatlan volt, egyszerre járhatóvá lett. Többé már nem volt korlát a Jézushoz való közeledésben. Eltűntek azok a korlátok, melyek elválasztották őket Jézustól. Pedig az a kő igen nagy volt. Bizonyára nem lett volna fizikai erejük, ahhoz, hogy ezt a nagy követ elhengerítsék. De volt, mély belső elkötelezettségük, hogy Jézus testét bekenjék drága kenettel. Igen nagy volt a kő és éppen az ők elhatározásuk, valamint kiállásuk, akaratuk hatására, a követ elhengerítve találják.

A ma embernek, így nekünk is három fontos kell tanulnunk ebből, nemcsak a földre, hanem az égre is néznünk kell. Ne csak lefelé nézzünk, hanem felfelé is. Még a bánat, elmúlás, keresztek súlya alatt is fel felé kel nézzünk, mert onnan jön a segítség. Amikor már nincs remény, amikor elfogy a földi erő, amikor magunkra maradunk, akkor oda föntről Isten néz le ránk. És látnunk kell. Nemcsak a szemünkkel, hanem a szívünkkel, a lelkünkkel. Mert Isten olyan dolgokat is érzékeltet, amit amúgy a hétköznapokban nem veszünk észre. És amikor elfogy az erőnk, és képtelennek érezzük magunkat egy- egy akadályt jelentő kő elmozdítására, Isten segít nekünk, mert a szándékunkat nézi, az akaratunkat értékeli, és nemcsak az erőnket.

S ma arra hív, hogy lássuk meg Jézus sírboltja elől, a kő el van hengerítve. Mi is megtapasztalhatjuk azt a szeretetet, önzetlenséget, jó szándékot, amelyet még a keresztre feszítéssel sem lehetett elnémítani. A Jézus által képviselt világrendet egy bizonyos ideig el lehet némítani, talán egy pár órára, napra, de végérvényesen semmiképpen sem lehetséges. Jézus élettörténetében, szenvedésében, kereszthalálában és feltámadásában Isten nekünk is szerepet szán. És mi lehetünk azok a késői tanítványok, akik újból elindulnak Jézus testtét, drága kenettel bekenni.

III.” És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől és megrettentek.” Az asszonyok megrettennek a feltámadás tényétől. Mert amikor bemennek, nem találják Jézus testét. Ahelyett egy fehér ruhába öltözött ifjút látnak. Rajta kívül nincs senki a sírboltban. A keresztény ember ma is Jézus testét keresi. Pedig Jézus teste már nincs itt. S mi, akik nem a testi feltámadást valljuk, hanem az örökélet reménységét hisszük, tudjuk, hogy Jézus feltámadása az eszméjében, az értékrendszerében és az általa tanított Istenhit valóságában támad fel. És ma is szükség van a kenetre, a balzsamra, mely a meggyengült szíveket, lelkeket kelti új életre, és elmélyíti hitünket az üdvösség létezésében. A fehér ruhába öltözött ifjú közvetítő Isten és ember között. És erre a kapcsolatra ma is szükségünk van. Ma az istentisztelet, az imádság, az adakozás emel fel bennünket Istenhez, és tesz képessé arra, hogy örök életünk legyen. Mert húsvét arra tanít, hogy nemcsak Jézus részesült a feltámadásban, hanem halálunk után, a mi lelkünk is tovább él, és folytatni fogják szeretteink, ismerőseink mindazt, amit mi elkezdtünk. És lelkünk tovább fog élni az Istennél, akitől igazán soha el sem szakadt.

IV.” De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt, Íme, ez az a hely, ahova őt tették.”

A fehér ruhába öltözött ifjú megmutatja azt a helyet, ahová Jézust tették. De egyben jelzi is, nincsen itt. Feltámadt. Ne féljetek.

Kedves Gyülekezet! Ünneplő Testvéreim!

A halál és az elmúlás egy örök kérdés mindenki számára. Mi lesz a testünkkel? Mi történik a lelkünkkel? A testünk elporlad, visszakerül oda ahonnan vétetett. A mulandó és romlandó test az enyészet világába kerül. Azonban a lelkünket, az életünket Isten megítéli. Erőfeszítéseinket, munkánkat, akadályt is legyőző akaratunkat, melyeket elvégeztünk Isten értékeli, erényeinket jutalmazza, gonoszságainkat bünteti. Csak az marad meg, ami jó és szép, értékes az életünkből. A többi az enyészet tárgyává válik.

Ezért hát igyekezzünk, úgy élni, hogy Isten jutalmazzon! Isten elvárásait lehetőségünk szerint teljesítsük. Lássuk meg mindazt, ami szép, értékes és továbbvitelre érdemes. Nézzünk az égre, akár borús, vagy éppen tündöklő is az. És legyen a feltámadás ünnepe, alkalom és lehetőség a megigazulásra, Isten imádására, embertársaink szeretetére. Ezekkel a belső erőforrásainkkal győzzük le az emberi gonoszságot. És az örökélet hitével valljuk a halál felett is győzedelmeskedő isteni szeretetet.

Reményik Sándor: A lélek él versével mondom

A lélek él,

Testvéreim,

És hitet nem cserél.

A lélek él: betűben, színben, fában,

Hullámos hangban és merev márványban,

Száz változáson át –

Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,

Kis szigeten, vagy roppant tengeren,

De amit alkot: nem szól a világnak;

Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

A lélek él,

Testvéreim,

És hitet nem cserél.

 Ámen.

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc