Felvállalni az erőtlenek gyengeségeit!

Textus: Róma 15, 1-6 „ Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne  a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva:” A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.” Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Nagyon keveset beszélünk mi unitáriusok a szentlélek munkájáról. Nem foglalkozunk, vagy nem eleget azokkal a történésekkel, melyek bekövetkeznek az életünkben. S melyek Isten gondviselése és jósága folytán, megváltoztatják, jó útra terelik szeretteink, vagy éppen a saját életünket.

A tegnap azt mondta a gondnok úr, hogy őseinktől nagyon sok mindent kaptunk, és én ma nem a negatív felét szeretném kiemelni a beszédemben, hanem azt, hogy mennyire jó, szép és áldott dolog, ha valamit tehetünk Isten dicsőségéért. Akkor azt volt a válaszom neki, hogy milyen jó, mert egészségesek vagyunk, és elvégezhetjük akár közmunkákkal is, amit az elődeink nem tudtak elérni. Változnak a történelmi korok, nem mindig egyforma lehetőségek vannak arra nézve, hogy fejlesszük, gazdagítsuk a közösségeinket. Bizonyára egyesek az elmúlt rendszerben még féltek akár a templomba járni is, merthogy az egyházat a rendszer ellenségének nevezték, s akkor hogyan lehetett volna Isten imádni és a közösséget szeretni.

Valahogy úgy vagyunk a vallással, hogy szükséges a mi életünkben, de ha valóban vallani kellene, akkor talán kevesen lennénk, akik bizonyságot tennénk a hitünkről. Pedig a vallás szóban benne van a vallomás, vallani az élet teremetőjét és gondviselőjét.

Bizonyára többen észleljük a város különböző pontjain, ahogyan emberek állnak vallásuk irataival és hirdetik, terjesztik vallásos nézetüket, akár beszélni a világ végéről, Krisztus tanításairól, a megtérés szükségességéről.

Nem azt mondom, hogy nekünk is így kellene tennünk, de sok mindenben példát vehetünk tőlük, és elkötelezettségben, vallásunk mellett való kiállásunkban, biza jó, ha bizonyságot is teszünk. Többször észlelem akár még közvetlen környezetemben is, hogy mi magunkat többnek tartjuk a másiknál. Néha meg is szóljuk a másikat, vagy éppen megkérdőjelezzük a közösségünk mellett való kiállását. Pedig Jézus tanítása mindig az embertárs tiszteletére és szeretetére hív, nem az ítélkezésre, hanem az odaadásra. Mert minden embernek hívatása van ezen a földön, és Isten azt akarja, hogy mindenkivel gazdagabb legyen az élet. Reményik Sándor: A csipkebokor versében írja:

 

 

Oly közönséges, árva kis bokor,

Körülte gaz nő, állat rátipor,

Ember véresre sebzi magát rajta,

A szitkot, gúnyszót özönével hallja.

Ő mégis rendületlen hittel várja,

Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,

S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,

A lángjában az Isten megjelen.

 

Ez az isteni megjelenés történik meg minden vasárnap bennünk, akik eljövünk ide a templomba. És hiszem mi is így várjuk az Ő megjelenését, mint a csipkebokor, hogy Isten bennünket felhasználjon, céljaink és vágyaink az ő akaratában megvalósuljanak. Engem mindig meghat, amikor az emberi szervezésen túlmenően valami olyan történik az életünkben, amit nemcsak emberi ésszel, céllal és akarattal érünk el. Hanem ott van, benne van, kitölti az isteni lélek. Ezért is vallom, hogy közösségi szervezéseink csak részben a mi akaratunk gyümölcse, mert a legtöbbet maga az Isten teszi értünk. Ő teszi érzékennyé az emberi lelkeket, és hívja, szólítja társainkat az együtt munkálkodásra. Szokták nekem mondani, talán aggodalmaskodva is, hogy nem tudjuk ezt- vagy amazt elérni, megvalósítani. Bizonyára sok alapja is van a kétségeskedésnek, de minden bizonnyal annál jobban esik látni az elvégzett munka láttán, hogy mekkora ereje van az összefogásnak. Így volt ez a tegnap is, és így fog lenni, mindaddig, míg engedjük, hogy a szívünket áthassa a szentlélek ereje. A héten otthon voltam egy szomszédunk temetésén, és a templom előtt jöttem rá arra, hogy mekkora erő volt abban a kicsi faluban. Igaz sokan eljöttünk onnan, s fájlaljuk, hogy a közösség meggyengült. De egy- egy ilyen alkalom megerősít abban, hogy mennyire összetartozunk, egyek vagyunk, és tudunk segíteni egymáson még a bánatban is.

Ma e bevezető után szeretném a szentírási verseket kibontani és belőle a sajátos életünkre a tanulságokat levonni.

I.” Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” Pál apostol élete végén érkezik a római gyülekezetbe. Igazán várja, hogy életéről és sorsáról döntsenek. Fogságban él, és mégis, ebben az élethelyzetben tud foglalkozni másokkal. Megalapítja a gyülekezetet és tanítja őket. És nem is akárhogyan, hanem a szentlélek munkájával. Erő és erőtlenség, önmagunk és mások kedvére való élés jellemzi a mindennapjainkat. Nemrég a vallásórás gyerekekkel az iskolában Sámson életéről tanultunk, akinek az ereje a hajában volt. S amikor elárulja a titkát, s levágják a haját, akkor elveszti az erejét, kiszúrják a filiszteusok a szemét, elviszik rabszolga munkára. De még Sámson ereje is nem a hajában, hanem az Istenbe vetett hitében volt, a kitartásában, nemzete mellett való kiállásában.

Hol van a mai ember ereje? A testben, izomban, egészségben, a társadalmi pozíciójában, a házában, a pénzében? Nem mert ezek mind mulandók? Miben és hogyan erősíti magát az ember? Edzésre jár, tanul, vagyont szerez? Vagy egyre jobban elmélyül Isten ismeretében, és hívatása, küldetése teljesítésében. Olyan szépen tanítja egy másik helyen az apostol, hogy Isten ereje éppen az erőtlenség által valósul meg. Igen, mert amikor a legelesettebbnek hisszük magunkat, akkor vagyunk a legerősebbek, mert érezzük, hogy nem maradtunk magunkra, maga az Isten az, aki bennünket felkarol.

Isten szentlelkét bíró ember tudja, hogy neki tartozása van. Nem pénzben, még csak nem is időben. Hanem a másikra, az embertársra való odafigyelésben. Abban a szándékban, ahogyan nem én vagyok az első helyen mindenben és minden körülmény közepette, hanem a másik, a házastársam, a gyermekem, a szüleim. Azokat, akiket mellém rendelt az Isten, hogy boldogíthassam. Luther Márton életének a befejezését néztük meg a kátés diákjainkkal pénteken, és nagyon sokatmondó, ahogyan a reformátor, ott a német római császár előtt bizonyságot tesz a hitéről. Sokan már a halálát akarják, megfélemlítik, gúnyolják, de őt ott akkor mondja el, hogy itt állok, mert másként nem tehetek. És nem vonja vissza tanait, amelyek az egyház megújhodására született meg.

Az erőtlenek gyengeségeinek hordozására hív bennünket az apostol. Van e neked gyengeséged? Mi a gyengeségeid? Foglalkozol- e azokkal? Érzed- e azt, hogy meg kell küzdjél velük. Mert gyengeség lehet a kapzsiság, az egoizmus, a szenvedélybetegség, az irigység,  a rosszindulat és még sorolni lehetne. De tudunk- e úgy foglalkozni vele magunkban, s vagyunk- e annyira őszinték saját magunkhoz, hogy bevalljuk ezeket a gyengeségeket. Olyan érdekes ez az élet, mert annyira törekszünk, hogy kívül minden szép, gondozott, ápolt legyen a külsőnk, az otthonunk, rendezett a családunk. De mi van belül? Belül a szívben, a lélekben? Mert az igazi szépséget a belső értékek adják meg. Az, ahogyan viszonyulni tudok, beszélni, meghallgatni és a mellettem levő életére áldással lenni. Beszéltem valakivel a héten és mondtam, hogy elmegyek, meglátogatom és viszek egy kevés ajándékot. De ő így felelt, jaj, semmi sem kell, csak a hangját akarom hallani, mert nekem olyan jó, hogy tudok beszélni, áldás az érzéseimet kifejezni. Az apostol arra int, hogy ne a magunk kedvére éljünk. És ez szinte mellbe vág bennünket? Hát kiért éljünk? Ne magunkért? A szentlélek arra tanít bennünket, hogy megtaláljuk az élet miértjét, kiértjét. És aki tudja, érzi, biztatást kap arra, hogy kiért éljen, az legyőz minden akadályt, hogy az élete célja megvalósuljon. A vallásos ember élete pedig magáért az Istenért van. Az, amink van pedig mind mellékes. Az örömünk, boldogságunk, gazdagságunk. S ezek onnan származnak, hogy a mi életünk középpontjában Isten van.

II.” Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére.” Egyre nagyobb teret kap az a gondolkodás, hogy az ember nincs a másikra utalva. Egyre jobban elmélyül az a mentalitás, hogy mindenki helyettesíthető. Nagyon sokan hiszik azt, hogy ők mindent megtehetnek, és nekik senkire és semmire nincs szükségük. Még a vállalkozásban is a szakmáját hűen végző munkás pótolhatatlan. Jó hálózati rendszerrel, megfelelő döntésekkel még most a gazdasági válság időszakában is azok lesznek sikerek, akik az emberben a testvért látják, mögötte a családot, gyermekeket, fiatalokat, akiket a szülőknek nevelniük, éltetniük kell. Számomra öröm volt hallani a nőszövetségben, hogy dicsérik templomgondnokunk munkáját, és az általánosan túlmenően is meg vannak elégedve a tevékenységével. Mert egy nagycsalád részei vagyunk, ahol nincsenek pártok, klikkek és csoportok, hanem csak Istent és embert szerető emberek, akik különböző módokon, lehetőségeken keresztül imádják az Isten. És nem is ítéljük el azokat, akik nem járnak templomba, vagy nem segítenek közösségünk építésében. Csak szorgalmazni akarjuk, hogy őket is bevonjuk tevékenységeinkbe, mert örömöt, érzéseket fakaszt fel bennünk, amikor tehetünk a magunk módján ezért a gyülekezetért.

III.” Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva:” A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.” Néha elrettentő számunkra a jézusi életmód. A kereszten végezni nem a legeszményibb dolog. Pedig Isten ügyét diadalra vinni, az valami rendkívüli. Az valami olyan kiválasztottságot jelent, amiért mindig is emberek hallnak meg, ha kell, mert hisznek és vallják az isteni igazságot. Kinek akarunk a kedvében járni? Embernek? Istennek? Önmagunknak? Az Istennek tetsző életet élő ember elsősorban nem magáért él, hanem másokért a mellette élőkért.

IV. Az Írásból türelmet és vigasztalást meríthetünk. Ez a keresztény ember reménysége. Két erény, amit tanulnunk és gyakorolnunk kell. A türelem megtanít magunk fölött uralkodnunk. Erőnket, szándékainkat a jó cselekvésébe állíthatjuk. Visszatart a rossztól, s erősíti bennünk a jót. A vigasztalás pedig megtanít elviselni fájdalmainkat, együtt élni a nehézségeinkkel. Beszédemet egy történettel zárom, mely címe:AZ AJTÓ

 Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyre tovább. Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb, s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.

Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára...

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az élet egy nagy utazás, és egyáltalán nem mindegy, kivel/ kikkel és hogyan utazunk. A szentlélek ereje minket is serkent, ösztönöz arra, hogy földi életutunk szép, tartalmas és áldott legyen. Jöjjetek, engedjük át magunkat az Istennek. Hallgassunk a szavára. Érezzük ma és mindenkoron a jelenlétét! Ámen.