Isten akarata

Ap Csel 22, 10- 13a „ Ezt kérdeztem akkor: Mit tegyek, Uram? Az Úr pedig azt felelte nekem: Kelj fel, menj Damaszkuszba és ott megmondják neked mindazt, amit az Isten elrendelt, hogy megtedd. Mivel pedig annak a fényességnek a ragyogása miatt nem láttam, a velem levők kézen fogva vezettek, úgy mentem be Damaszkuszba. Egy bizonyos Anániás pedig, aki törvény szerint élő kegyes férfi, aki mellett bizonyságot tesznek az ott lakó zsidók, mind eljött hozzám elém állt, és így szólt: Testvérem, Saul láss!

Ünneplő Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Mi nagy hangsúlyt fektetünk az értelem világára, a tudatosságra. Én személyesen úgy érzem, hogy áldozócsütörtök egy nagyon szép ünnep mély és gazdag mondanivalóval. Valószínű a kommunizmus éveiben ez az ünnep egy kicsit megkopott, vagy nem tudták eléggé ápolni az ünnep varázsát. S bizonyára mi is tettünk hozzá a változások után, mert nem tartottunk magunkat érdemeseknek arra, hogy ezt az ünnepet szépen és gazdagon megünnepeljük.

Én minden szolgálatomat úgy élem meg, akár vasárnapi, ünnepnapi, hétköznapi, vagy éppen szertartás, hogy a gyülekezet elküld, megbíz a szentírás tanulmányozására. Kérdésekkel, emberi sorsokkal, ünnepkör témájával fordulok a Bibliához, és olyan gondolatokat hozok el abból, melyek rólunk, erről a gyülekezetről, a mi családjainkról szólnak. Remélem, így van és lesz e mai alkalommal is. Hiszen, ha a szónok, vagy lelkész, csak úgy beszél, s nincs meg a kellő alázat éppen az Isten, a Szentírás, vagy éppen a gyülekezet irányába, akkor abból semmi jó nem születhet. Ezért gondolom, a jó prédikációhoz elmélyülés kell, rendszeres imádkozás, az imaélet gazdagsága. És akkor meglátjuk, észleljük azokat a problémákat, melyek itt vannak mellettünk. Csak oda kell nyúlnunk és észre kell vennünk a gondokat, vagy éppen az örömöket, melyek Isten áldása folytán kiáradnak ma és mindenkoron.

Amikor megbízatást teljesítünk, azt először értelemmel fogjuk fel. De minden emberi cselekedet közel kell, álljon a szívünkhöz, ellenkező esetben lerí rólunk, hogy nem vagyunk hitelesek. Hogy csak megjátszódjuk magunkat. Aki pedig elmélyült a maga hívatásában azt tudja, az emberek megbíznak a szakértelmében és azt várják el, hogy tudása és tehetsége szerint a legjobban végezze el az a munkát, melyre megbízták.

Így a keresztény ember is megbízatást nyer Istentől. Ezt a küldetést ő maga fedezi fel életében, hittel, értelemmel, emberi öntudattal. Azt tanítja az unitárius vallás, hogy áldozócsütörtök a tanítványok öntudatra ébredésének ünnepe. Vagyis húsvét után még sokáig névtelenségben élnek, félnek és rettegnek. S bár találkoznak Jézussal, mégis csak áldozócsütörtök az az alkalom, amikor tudatosodik bennünk, kit is veszítettek el? És mit vár el tőlük az Isten? Mire képesek az adott korban, hogy Jézus tanításait a gyakorlatba ültessék!

A tudat az, mely minket-embereket megkülönböztet más élőlényektől. Mert az emberi elme olyan óriásit fejlődött, ami más teremtménynél nem érhető tetten. Sigmund Freud az emberi lelket szerkezethez hasonlította és három részre osztotta: tudattalanra, a tudatra és a tudat előttesre tagolta. A tudattalan tartomány a tudatalatti, mely elfojtott vágyak összességét jelenti. A tudatos tartományt a valóságelv vezérli. A tudat előttes pedig e kettő között van. A tudatelőttes szóképeket és emlékeket tartalmaz.

Vagyis a tudat az emberi lélekhez kapcsolódik. A lélekben van jelen. És ez a tudatosság is Istenből táplálkozik a vallásos ember számára.

Ma egy olyan szentírási képet hoztam mai beszédem alapgondolatául, mely Pál apostolról szól. Tudjuk róla, hogy hithű zsidó. Gamáliel iskolájába tanul. Sőt a kezdeti időben részt vesz a keresztények üldözésében. De aztán valami történik az életében, amit Pál megtéréseként ismerünk. A damaszkuszi úton leesik, elveszti látását, szemének világát. S ezt a történetet meséli el, Jeruzsálemben, amikor a templomban a zsidók meg akarják ölni. A római ezredes elfogatja, majd mielőtt bevinné a várba, Pál apostol ezt a beszédét mondja el az ott összesereglett népnek.

E mai ünnepen a következőkben tanít bennünket a szentírás:

I.„Ezt kérdeztem akkor: Mit tegyek, Uram?” Pál apostol miután leesett és elveszítette szeme fényét ezt kérdezte: Mit tegyek, Uram? A látás, egy rendkívüli ajándék. Igazán akkor tudjuk értékelni, ha felfogjuk, mit is jelent látni. Ha behunyjuk a szemünket, és megpróbálunk eljutni egyik helyről a másikra.

Ma mi is kérdezhetjük ebben az összezavaródott világban: Mit tegyünk, Uram? Mit tegyek én, mint lelkész, amikor néha látszat keresztények vagyunk? A gyülekezeteknek 10 %- a jár templomba istentiszteletre. Megtartjuk a szertartásokat. De felhígult a keresztény értékrend. Az emberi kapcsolatok is lazábbak lettek. Hűségről, becsületről, ragaszkodásról már olykor nehéz beszélni! Hiszen adott esetben még az emberben is csak egy eszközt látnak a célok megvalósításához.  S annyi szemét és emberi gyűlölet kerül napvilágra, hogy az már szinte elviselhetetlen. Pedig Isten bennünket a jó, szép, igaz és erkölcsös élet megvalósítására hívott el! De oly nehéz ezeknek mindennap megfelelni.

Mit tegyek én, aki már csak ez a földet, ennek határát, a szenvedélyeket és a boldogság forrásait látom. Remélem ez az időszak elegendő lesz mindannyiunk számára, hogy megértsük, mindannyian emberek vagyunk. Isten teremtményei, kiknek ő mindig ihletet ad, hogyan folytassuk az életünket. A kérdés csak az, fordulunk- e hozzá? Imádkozunk- e eleget? Vagy mi is akárcsak Pál apostol az üldözés folyamatában vagyunk? Aki tudatosan teszi fel ma a kérdést Istennek, annak hiszem válaszolni is fog, a csendben, a békében, a szerető családtagokban.

II. „Az Úr pedig azt felelte nekem: Kelj fel, menj Damaszkuszba és ott megmondják neked mindazt, amit az Isten elrendelt, hogy megtedd.” Ennek a mondatnak van egy nagyon mély gondolta. Képzeljük el, hogy mi magunk elindulunk valakit elárulni, a törvény elé vinni, megalázni, meghurcolni. A bosszútól fűtve van a szívünk. És egyszer csak elesünk, elveszítjük szemünk világosságát. És azt a parancsot kapjuk, hogy azokhoz menjünk, akiket el akartunk áztatni. Meg akartuk büntetni. Életüket ki akartuk oltani. Nahát, azok mondják meg nekünk, hogy mit kell tennünk. Mekkora megalázkodás, milyen nagy vívódás, mély alázat kell, legyen a szívünkben, hogy ilyenkor hallgassunk Isten szavára.

Tudjátok, egy keresztény országban, ha így élnénk, nem kellene rendőrség, nem kellene bíróság és megannyi intézmény. Mert mi emberek a szeretet törvénye szerint élnénk. S milyen nehéz elfogadni ma a tanácsot, nemcsak a gyermekeknek a szülőktől, hanem a házastársaknak a házastársaktól, embernek az embertől. Ott majd megmondják, írja a szentírás. S az első érzésünk, gondolatunk vagy éppen mondatunk: hát aztán nekünk ne mondják meg! Ne parancsoljanak! Ne intsenek! Van nekünk magunkhoz való eszünk. S mennyire szép lenne felállni az esés után, letisztítani magunkat, és engedni, vezessenek Isten felé.

III. „Mivel pedig annak a fényességnek a ragyogása miatt nem láttam, a velem levők kézen fogva vezettek, úgy mentem be Damaszkuszba.” A pénz és a hatalom, a hiúság és a büszkeség megrontja a látásunkat. E földi világ értékeinek fényében élünk. És biza, megvakulunk tőle. S néha jól esik, ha valaki/ valakik meg fogják a kezünket és vezetnek az úton. Nemek mindig két kép jön be a vezetésről. Az egyik, amikor az édesanya tanítja a gyerekét járni. Előbb két kézzel, majd eggyel, mindaddig, míg a gyereknek kifejlődik az egyensúly érzete és bátorsága, majd elkezd egyedül járni. Vagy ahogyan az egyik személytől félénken a másik felé szalad. A másik az, amikor idős, vagy éppen beteg embert vezetnek. Valakire támaszkodik. Tartják őt. Védik és oltalmazzák. Segítik a lépésben, a mozgásban. Mi is így tudunk haladni, ha Istenre bízzuk magunkat. Mert ő tudja a legjobban, mire is vagyunk képesek.

IV. „Egy bizonyos Anániás pedig, aki törvény szerint élő kegyes férfi, aki mellett bizonyságot tesznek az ott lakó zsidók, mind eljött hozzám elém állt, és így szólt: Testvérem, Saul láss!”

Isten mindig küld elénk embereket. A kérdés az, felismerjük e bennük a testvért? Meghalljuk e szavát? Eljut- e a szívünkhöz a mondanivalója. Pál apostol esetében megtörtént a csoda. Ettől a damaszkuszi úttól teljesen megváltozott. És látott most már nemcsak a szemével, hanem a szívével is.

Keresztény Testvéreim! Áldozócsütörtök arra tanít bennünket, hogy éljük meg tudatosan az életünket! Készítsük el életterveinket! Építsük fel céljainkat! Isten felé irányítsuk lépéseinket! És fedezzük fel magunkban azt a belső látást, melyre szükségünk van ahhoz, hogy Istenre leljünk. Ezt az irányt, és ezt az életlátást szeretném ma szívünkbe elültetni. Isten segítsen e tudatos életben. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc