Isten akaratának betöltése

Jak 1, 22- 25„ Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Isten keresésünknek nagyon sok mozgató rugója van. Az imádság, a belső öröm, a béke, az összhang, a megelégedettség és még sorolni lehetne azokat a dolgokat, melyek mind közelebb visznek minket az Istenhez. S ma is azért vagyunk itt, hogy elcsendesedjünk, megpihenjünk, s ebben az egy órában a vallás dolgaiban elmélyüljünk. Örvendünk egymásnak, a jelenlétünknek, s ugyanakkor Isten létezésének, munkájának, aki szentlelkével ma is összegyűjtött bennünket. Házasságtámogató csoportunkkal a tegnap a Gyímesekben jártunk, és kellemes meglepetésekben volt részünk. Rendezett porták, kellemes emberek, csodálatosan szép természeti táj, ezer éves magyar határ. Az fizikai utazás, belső öröm felszabadulására is alkalmat adott, látni és megtapasztalni az élet szépségeit, erősíteni kapcsolatunkat, elköteleződni a jóság és szépség irányában. Csíkszépvizen a Székely Határőr Múzeum alkalmat és lehetőséget biztosított újból végigjárni népünk és nemzetünk történelmét, a megpróbáltatásokat, a harcokat, az emberi szenvedéseket. De mindezeken túlmenően az örök emberi reménységet, mely táplálkozik a hitből és mindig erőt a további lépéshez, akarathoz.

Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy bejárjunk más országokat, akár felfedezzünk más földrészeket, gyönyörködjünk más tájak szépségében. S közben nem ismerjük a saját környezetünket eléggé, vagy éppen megfeledkezünk azoknak lenyűgöző voltáról.

Valahogy így vagyunk az életünkkel is. Sokkal könnyebb nekünk külső utakat bejárni, mintsem önmagunkra találni. Belső erőforrásinkat felfedezni, vagy éppen szükségletünket táplálni. S igen hiszem, azért van szükségünk ezekre az alkalmakra, hogy rájöjjünk arra, Isten milyen csodálatosan szép belső világot teremtett nekünk. És arra hívott el, hogy ezeket ápoljuk, gondozzuk, értük felelősséget vállaljunk. Ma is ezt tesszük, amikor a szentírás szavait kibontjuk, hallgatjuk az apostol üzenetét, s érezzük, hogy Isten személyesen ezekben a szavakban nekünk mondja el ma is az üzenetét. Haraszti Sándor fordításában olvastam egy verset, melynek címe:

 

Üzenet Istentől

A kis virág az útfélen

mosolyogva rád nevet!

Tudod-e, hogy ez csendesen

Istentől üzenet?

Istentől üzenet.

 

Ha kis madár az ágakon

csicsereg egy dalt neked;

örömmel zengi: ,,A dalom

Istentől üzenet,

Istentől üzenet,’’

A hajnalpír, az alkonyat,

hullám egy tó felett:

ember, ó, lássad, értsd meg: ez

Istentől üzenet,

Istentől üzenet.

A kis virág, a szélvihar

üzennek szüntelen.

Mondd hát annak, ki jót akar:

Köszönöm, Istenem,

Köszönöm, Istenem!

 

Igen. Ebben a teremtett világban mindennek üzenete van. Szinte tanít bennünket a természet, a táj, a lenyugvó nap, s ma kivételesen ezekben a felolvasott szentírási mondatokban maga az Isten. Hadd csengjen a lelkünkben is Teremtőnk hangjai a következők szerint.

Ma Pál apostol gondolatai alapján az ige cselekvéséről, a tükörbe néző emberről, istenképűségünkről való elfeledkezésről, a szabadság törvényéről és a cselekedet öröméről fogok beszélni. Öt olyan dologról, ami szerves része az életünknek, s melyek célokkal, tartalommal és megelégedéssel töltik meg az életünket. De hadd szóljon itt is a szentírás üzenete:

I.” Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” Pál apostol három dolgot jelöl meg ebben a mondatban. Az első az ige cselekvése, a második a nem csak hallgatása, és a harmadik a magunk becsapása.

Mit tegyünk? Hangzik el sok alkalommal a kérdés. Mert nehéz eligazodni az életben. Az útvesztőkben nem könnyű helyes megoldást találni. A középút megtalálása, vagy éppen a langyos életmód, nagyon sok alkalommal nem hozza a kellő eredményt. Még világos értelemmel és helyes döntéssel is nehéz a helyes utat választani.

De már maga a kérdés felvetés is egy elindulás. Amikor már kérdezek, akkor egy problémával kerülők szembe. Azt többé már nem akarom kikerülni. Nem akarom magam előtt görgetni. Megoldást szeretné rá találni. És magában a kérdés felvetésében már ott rejlik a csírája, a magja a megoldásnak. Mi emberek a legtöbbször képtelennek érezzük magunkat a dolgok megváltoztatására. Pedig mindig is belőlünk indul ki a változás lehetősége. Nekünk kell nyitottnak lennünk Isten igéjének a befogadására. Isten igéje, a beszéd, mely változást indít el bennünk. Isten örökös változásra teremtett bennünk. És ebben a változásban, a hitünk a maradandó, a bizalmunk az a kapocs, mely bennünket örökre összeköt az Istennel.

Az Istennel való élet nem könnyű, de nem lehetetlen. Nagyon sok kihívás elé állít bennünket Isten, de akik megfelelünk és pozitívan válaszolunk ezekre a kihívásokra, azoknak Isten az élet koszorúját adja. A dicsőség koszorúját. Közel 25 éve vagyok lelkész. Egy jó pár dolgot megtapasztaltam. Láttam csalást, hallottam hazugságot, tapasztaltam meghunyászkodást, észleltem nyalást a főnökségnek, érzékeltem meghunyászkodást. Láttam közösségi élet tönkre tételét, de ugyanakkor felemelkedését is. De mindig büszke voltam azokra, akik kitartottak, akik gerincesek voltak, akik sosem alkudtak meg. Akik érezték, hogy Isten egy lángot bízott rájuk és őket arra hívta, hogy azt, akár még az életük árán is védeni kell. Nemzetünk történelmében is azt látom, azok élnek tovább az emlékekben, akik a lángot a tűzet tovább tudták adni, ha kellett még úgy is, ha belehaltak. Még akkor is, ha fogság, halál, tábor, megpróbáltatás volt az osztályrészük. A hallgatás arany tartja a közmondás. De meddig kell még hallgatni? Kinek, kire kell hallgatni? Mert én hiszem, hogy van egy határa a hallgatásnak. Van egy határa annak, ameddig el tudjuk viselni azt ebben a világban, hogy az emberi gyarlóság fertőzi az Isten által teremtett világot. Hiszem, van egy pont ahonnan elindulva, vállalni kell a küldetésünket még akkor is, ha az egyéni és ebben a világban érvényesülni kívánó személyeknek az nem fog tetszeni. Hiszem, hogy van egy pont, ahonnan már nem az ember, hanem az Isten törvénye kell, érvényesüljön. Ahol már csak az Ő dicsősége számít. S ha mi azt Istent állítjuk életünk középpontjába, akkor helyes a cél, és onnan semmi nem tántoríthat el. Hiszem, hogy el kell mondanunk először saját magunknak, hogy az egyház Isten dicsőségére kell, törekedjen. Számára nem a földi hatalom, hanem az isteni jóság e földön való érvényesülése a fontos. Ezért haltak meg a reformátorok. Ezért áldozták fel magukat. Mert nem hallgattak, nem vonták vissza a tanaikat. Nem hódoltak be az emberi uralomnak, hanem engedelmeskedtek az Istennek. Az ember legnagyobb tévedése az, amikor nemcsak másokat, hanem éppen saját magát és utóvégül az Istent csapja be. De vajon be lehet- e az Isten csapni? El lehet hitetni magunkról, hogy jók vagyunk, ideig- óráig rejteni lehet a hiteltelenséget. De a jellemes ember nem játszik, nem színészkedik, az egyenes ember önmagát adja, a gondolatait, érzéseit, vallásosságát.

II.” Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki tükörben nézi meg az arcát.” Mi emberek szeretünk tükörbe nézni. Szeretjük megigazítani a hajunkat, látni az arcunkat, elkészülni egy különleges találkozásra. És ez a mai istentisztelet is egy ilyen tükörbe nézés. Meg akarjuk látni magunkat. De itt nem a fizikai valóságunkra vagyunk kíváncsiak, hanem a belső tartásunkra, a jellemünkre, az erősségeinkre, a gyengeségeinkre. Ismerni akarjuk, tanulni szeretnénk, töltődni az Istennel alkotott kapcsolatunkból. És milyen jó érzés az, amikor ebben a tükörben az Isten néz velünk szembe. Ő hív el egy újabb életre. Ő erősíti meg bennünk az akaratot, hogy mi többre vagyunk képesek. Az ember elfelejti a tükörbe való nézéseit, de amikor az Isten néz velünk szembe, azt sosem felejtjük el. Az egy élményként megmarad a mi számunkra. Az én célom is az, hogy minden beszédemmel, imádságommal, cselekedetemmel egy tükröt készítsek. És azt úgy formáljam, alakítsam, hogy benne mindenki felfedezhesse önmagát és az Isten. E kettő közötti kapcsolatot.

Pál apostol is arról tanít, hogy nem elég, ha csak tükröt tartunk magunk elé. Nem elég még abba belenézni sem. Annál több kell, abban látni kell az embert. Önmagunkat, a lehetőségeinket, a céljainkat, a jövőnket. Nekünk sem elég, ennek a közösségnek, ha csak tudjuk, mit kellene tennünk, hanem szervezkednünk, építkeznünk, töltekeznünk is kell, ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak. Igen. Mindig is lesznek, akik nem hisznek ebben. Akik akadályoznak, vagy éppen egyéni érdekeiket teszik előre a közösségivel szemben. Mindig is lesznek, akiknek nem könnyű az elköteleződés. De engedni kell őket, menni, vagy maradni. Ahogyan a lelkük megengedi nekik. Lesznek, akik sajnálják az imájukat, a pénzüket, az idejüket velünk együtt áldozni a sikerért, Isten dicsőségéért. De minket a lelki béke, a közöttünk levő összhang, az elért eredmény mindig is kárpótolni fog minden időért, energiáért.

III.” Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti milyen volt.” Mi emberek feledékenyek vagyunk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a múltat, ha fájó kitörüljük az emlékezetünkből. Pedig az élet sebeire is szükségünk van. A bánatra éppen annyira, mint az örömre. Mert ez által tudjuk igazán értékelni a csodás pillanatokat. Nemcsak ennek a fizikai világnak az értékeit, vagy értéktelenségét felejtjük el, hanem az istenképűségünket is.  Azt a mély belső emberi érzést, amit a mózesi könyv írója, úgy fogalmaz meg, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett meg. Hasonló vagyok- e az Istenhez? Szeretnék- e hasonlítani az Istenhez, tehetjük fel a kérdést? Mert ha, a válaszunk igen, akkor nem lehet azt a mély, belső, csendes hangot tudomásul nem venni! Akkor ez a belső forrás örökre mozgat bennünket. Ez a forrásvíz mindig is ontani fogja magából, az Istenre szomjazó embernek az örök forrásvizet. Akkor semmi sem tudja annyira oltani a szomjúságunkat, mint a szentírás, az Isten szava. Én is többször feltettem magamnak a kérdést, kiért, miért  vállaltam ezt a hívatást? Tudok- e úgy élni, hogy közben ne szenvedjek kárt a lelkemben? Mert ha bennem egyfolytában csak keserűség van, elégedetlenség, meg nem értés, akkor az átjön beszédbe, imába, életvitelbe, cselekedetbe. És Jézus nekünk egy olyan világról beszél, tanít, ahol az emberek boldogok, megelégedettek, még akkor is, ha sokszor mostoha az életkörülmény, amiben élünk. És én abban látom beszédeim egyik célját, hogy bármi is ér bennünket, itt vasárnaponként itt olyan erő sugározódjon szét, olyan isteni jelenlétért tudjunk imádkozni, és úgy érezzük meg ennek a közösségnek az erejét, hogy ide vágyakozzunk, itt jól érezzük magunkat. Mert akkor a felejtésnek lesz egy pozitív vetülete. Elfelejtkezünk a gondokról, a nehézségekről, betegségről, legalább egy órára, egy napra. És magunkra vesszük az isteni tekinteten átszűrődő fény sugarát, melegségét és szentségét.

IV.”De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette” Nagyon sokan azt hiszik, hogy az egyház beleszól a személyi, vagy éppen a család szabadságába. Gátolja és korlátozza a személy kibontakozását. Nem segíti elő az egyén fejlődését. Pedig ezzel ellentétben, éppen a szabadságot hirdetjük és terjesztjük. Igaz gátat akarunk vetni a szabadosságnak. Határt akarunk szabni a gonoszságnak. Fékezni akarjuk az önzőséget. Megállítani, hogy ez a világ megfertőzze keresztény, vallásos életünket. Mi mindig azért imádkozunk, hogy az ember felszabaduljon, önmaga kísértései alól. Mentes legyen a gyűlölettől, készen álljon az isteni elhívásra. Mert a szabadságra mindig is éhezik-, szomjúhozik a lelkünk. És e templomban, közösségben valóban szabadok lehetünk. Itt nem az oklevél, az anyagiak, a megvalósított álmok a fontos, hanem a készenlét Isten országára. A külvilágtól eltérően itt bent, ebben a közösségben mind egyformák vagyunk. Istenben bízó gyermekek, aki fejlődni akarunk. Akik keressük Isten törvényeit. Benne látjuk meg életünk végső hitigazságait. S itt tudunk igazán feltöltődni, elcsendesedést nyerni. A szabadság pedig erőt ad nekünk a szárnyalásra, energiát biztosít a mindennapi munkához, és a magasságok felé való emelkedésben, mi mindig segíteni akarunk bajba jutottakon. Mert ez a küldetésünk, elkötelezettségünk. Mások világát is jobbá tenni.

V.” azt boldoggá teszi cselekedete” A tegnap mindenféle összebeszélés nélkül, a kiránduláson, ketten viseltük azt a pólót, melyet a vakációs bibliahétre készíttettünk. És egy kicsit ujjongott a lelkem, hogy ez által is Isten, a szentírás közelebb kerül az életünkhöz.

Amikor méhészkedni tanultam előző gyülekezetemben, volt egy közösségi tagunk Mezei Irénke néni, aki elmondta, hogy a méhek, amikor nektárban, virágporban gazdag mezőre, rétre találnak, hazamennek és a kaptár bejáratánál szinte táncot járnak, s örömmel újságolják felfedezésüket, majd társaikat a mézelő terep felé irányítják. Együtt, közösen, szorgalommal, kitartással végzik a munkájukat, pontosan szépen. Örömmel szolgálják a családot, és ezen belül önmagukat. És a gyűjtésben sosem feledkeznek el arról, hogy ők egymásért élnek, halnak.

Nekünk is örömmel kell végeznünk a munkánkat. S meg kell osztanunk a sokat, vagy a keveset, amit az Isten nekünk kirendel. Amikor jót teszünk akkor igazán három dolog is megvalósul, egyfelől Isten akarta célt ér el bennünk. Isten örvend nekünk, az ő gyermekeinek. Másfelől, örömet szerzünk az embertársunknak, akin segítettünk. És harmadikként gazdagítottuk a jó cselekedetek által létrehozott éléskamránkat.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma öt dolgot akarok a lelketekbe írni szavaimmal. Isten szavát nemcsak hallgatni, érteni kell, hanem főképp cselekedni. Ez a cselekvés alázatból, türelemből és jóságból fakad. Ez a mi vallásosságunk terméke, és nem lehet kérkedés, vagy túlzott önbecsülés tárgya. Nézzünk tükörbe, legyünk őszinték magunkkal és másokkal? És korrigáljuk, változtassunk azon a magaviseleten, beszéden és cselekedeten, mely nem felel meg az isteni világnak. Mert mindig is lesz rajtunk, magunkon javítanivaló. Az isteni arcot, ami sokszor eltemetve hever bennünk, hozzuk a felszínre. Lássák meg rajtunk, hogy mi Istenbe bízunk, benne élünk és mozgunk. Ne engedjük, hogy a gondok ezt az arcot komorrá, mogorvává, torzzá változtassák, hanem legyünk vidám, boldogságban élő emberek, Isten gyermekei! Fedezzük fel újra és újra a szabadságot. S bontsuk le a korlátokat, melyeket felhúznak mindig is közénk a földi erők. Ebben a szabadságban szárnyaljunk, örüljünk, gyermeket, unokát neveljünk, házastársat boldogítsunk! S a jó cselekedet gyakorlásában sose fáradjunk el! Leljünk mindennapi munkánkban örömünk és elégtételünk! Mert, ha így teszünk lelkünk, életünk összhangban lesz az Istennel, magunkkal és ezzel a teremtett világgal. Ebben segítsen az Isten! Ámen.