Isten dicsőségét keresni!

Textus: Róma 8, 18-21 „ Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Nemrég az egy könyves üzletben jártam és a kiállított több száz, vagy éppen ezer szerző művei közül az egyik megragadta a figyelmemet. Gary Chapman: Mérgező munkahelyek címűről van szó. Ő írta az öt szeretetnyelv könyvet is, ezért nagyon érdekelt, hogy mivel is foglalkozik ebben a művében.  Aztán az elmúlt napokban beleolvastam, és örömmel fedeztem fel, hogy a szerző olyan témával foglalkozik, ami a mindennapjainkat foglalkoztatja. Azokat a kérdéseket feszegeti, hogy milyen körülmények fogadják a munkahelyén az alkalmazottat? Milyen a vállalati kultúra? Hogyan épül fel a főnök és az alkalmazott viszonya? Milyen az értékelési rendszer? És egyáltalán jó légkörben, megfelelő hangulatban, boldogan dolgoznak-e az alkalmazottak?

Több esetben is arról számol be a szerző, hogy személyek mérgezik az adott eseményeket. Az alkalmazott nem kap megfelelő ösztönzést és pozitív visszajelzést. Nem tudnak kibontakozni. És még annyira is elmérgesedhet a munkaadó, a főnök viszonya, hogy az alkalmazott felmond, mielőtt még rámenne az egészsége, az idegei, az élete arra a munkájára. Igazából a könyv mondanivalója arról szól, hogy miképpen óvjuk meg a testi- lelki egészségünket még a negatív környezetben is. Miképpen találhatunk rá a lélek összhangjára, és hogyan tudjuk a lelkünket jó karban tartani. És itt látom, hogy ez a könyv a vallás és a lélek világára rácseng. Merthogy mi is azt akarjuk, hogy minden körülmény közepette, vagy éppen azok ellenére is a lelkünk csendjét és békéjét megtaláljuk.

A tegnap a lányom kicsengetésén voltam, és az egyik tanár többek között azt mondta, hogy a diákok három részre oszthatók, azokra, akik nehezen vették az akadályokat. A kanyargós, sikamlós, hosszú és nehéz, rögökkel teli úton néha elcsúsztak, akár kisodrottak, s pótvizsgával, vagy éppen év ismétléssel álltak újból versenybe. Aztán voltak, akik az arany középutat követték, nekik könnyen ment minden. De nem vállaltak többlet terheket. Meg voltak elégedve a teljesítményükkel. Éppen elégnek tartották a tudást, ismeretet, amit felhalmoztak. És voltak olyanok, akik órák után ott maradtak az adott szaktantárgyból érdeklődtek. Ők is a kanyargós utat választották, mely tele volt buktatókkal is, hipotézisekkel, akadályokkal, versenyekkel, de az eredmény mindenért kárpótolta őket.

S amikor erre a mai beszédre készültem engem az a gondolat foglalkoztatott, hogy mit itt ebben a gyülekezetben vajon milyen légkört tudunk biztosítani magunknak, a híveinknek? Milyen a viszony a munkatársak között? Tudjuk- e szolgálni úgy ezt a gyülekezetet, hogy az valóban Isten dicsőségére és közösség örömére történjen. Merthogy a személyünket, közösségünket érő hatások mindenképpen rányomják bélyegjüket a napunkra, vagy éppen az egész hétre. És engedjék meg, hogy két példával is éljek ezzel kapcsolatban. Az elmúlt héten, hétfőn aláírtam a szerződést, melyben a Megyei Tanács díjazta a pályázatunkat és 6o. ooo lejjel fogja támogatni a városháza téri ingatlanunk fejlesztését, valamint sikerült egy újabb pályázatot letenni e templom karzatainak a felújítására és újrafestésére. De keserű szájízt keltett bennem, hogy a fotovoltaikus napelemekre való pályázatot nem tudtam időben feltölteni, így közösségünk elesett egy szép támogatás lehetőségétől. Bosszúságomat még csak tetézte, hogy kedden reggel időben kellett volna indulnom Budapestre. Az idő aztán bölcsebbé teszi az embert és rájöttem, hogy Isten akaratát nem tudjuk felülírni, s az emberi szándékunk, akartunk mindig csak Isten által nyer igazolást.

 

Gerzsenyi Sándor: Anyám imája verséből idézek

Sok vad vihar vonult el már fölöttem.

Mindből kivezetett az Úr. Nem értem,

hogy? s miért? De jól tudom, hogy közben

Anyám imádkozik.

 

Kifente nyelvtőrét sok ellenségem,

hogy belém döfje. Most megszégyenülten

vonulnak félre. Nem tudják, hogy értem

Anyám imádkozik.

………………………..

Az élet útja nem mindig derűs. Én

gyakran jártam az árnyak sűrű mélyét.

Hogy mégis fényben élek? Csöndben? Békén?

Anyám imádkozik.

 

Igen. Az otthonról hozott imádságnak drága értéke van, felbecsülhetetlen ára. S az elmúlt napokban sokat imádkozunk gyermekeink, a nyolcadik osztályt, az érettségiző diákok, vagy éppen az egyemet végzett diákok sikeréért. S hisszük, valljuk a fényt, mely a könyörgések árán belénk költözik. Ma a fentiek fényében szeretnék nektek négy fontos dologról beszélni: az Isten dicsőségéről, Isten fiainak megjelenéséről, a hiábavalóságok szükségességéről, és a dicsőséges szabadságról.

I.” Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései ne hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” Pál apostol idejében a kereszténységért, a vallásért szenvedni kellett. A keresztény vallás nem volt elismerve Rómában. Sok esetben a megtért keresztényeket ellenségnek tekintették. Azóta természetesen a világ sokat változott. De az örök kérdés mindannyiunk számára, hogy Istenért, önmagunkért, a keresztény értékekért tudjuk-e vállalni akár a meghurcolást, a megpróbáltatást? Ki merünk- e állni az igazunkért? El tudjuk- e megfelelően mondani a meglátásainkat. Hiszen egy örökös harc és küzdelem zajlik ma is isteni és az emberi világ között. Emberi gyengeségeink néha megpróbálnak, kérdések elé állítanak. S félő, hogy nem az Isten dicsőségéhez vezető utakat választjuk, hanem a saját, egyéni érvényesülés útját, mely oly sokszor ellentmond, akár a közösségnek, akár magának az Istennek. A teremtés történetét úgy is felfoghatjuk, hogy volt egy szenvedés mentes világ, Isten egy idillikus világot teremtett, és azt az ember tönkre tette. És azóta is próbálkozik, hogy azt az ősharmóniát újból megalkossa, visszahozza.

Miért van fájdalom, szenvedés ezen a földön, tehetjük fel az örökös kérdést? Azért mert Isten egyetemes törvényt teremtett, ami mindenkire érvényes. Ezek a törvények biztosítják a születésünket és a halálunkat, az életünk sikerét, örömét és boldogságát, de akár még a szenvedéseit is. Mi is döntünk. Szabad akaratunk van. Befolyásoljuk az életünket, annak minőségét. S Isten abban segít minket, hogy értelmünk világosságán és hitünk mélységén keresztül minél kevesebb szenvedéssel találkozzunk. Több örömben legyen részünk. S ha nehézségeink vannak, akkor azokat könnyűszerrel legyőzzük. Hitünk szerint Isten kárpótolni fog bennünket a mennyben e földi világ minden szenvedéséért. Ezért a pillanatnyi örömért nem adhatjuk el az örök boldogságunkat. Isten tagadhatjuk meg csak azért, hogy az emberi akarat érvényesüljön. Mert hosszú távon az isteni akarat érvényesül. S mi tékozló fiai az Istennek, éppen a saját szenvedésünkön keresztül jövünk rá arra, hogy Isten milyen hatalmas megbocsátó erővel bír, és azt alkalmazza az életünkben.

Vajon látszik- e az isteni dicsőség ma az embereken? És tudunk- e tenni mi emberek ezért a dicsőségért? És határozott igennel válaszolok. Amikor a vakációs bibliahéten találkoztunk naponta a gyermekekkel és láttuk azt a csodálatos hozzáállást a környezetünk részéről, akkor ma én itt azt mondom, hogy az Isten dicsősége érvényesült bennünk. Isten dicsősége ott volt a gyermekek arcán, szívében. És maguk az oktatók is feltöltődtek, elteltek Isten kegyelmében és szeretetében. És ezért ma is hangsúlyozom, hogy a hangulatot, az alkalmat nem mi teremtettük meg, hanem csak engedtünk Isten szeretetét magunkon keresztül átáramolni. Ezért ma is különösen hálás vagyok az Istennek, hogy ilyen sok emberen keresztül gondját viselte a mi közösségünknek.

Nemrég valaki az ő embertársát szerencsétlennek és tudatlannak minősítette. S utána azon gondolkoztam, hogy milyen szegény és sivár lehet annak a személynek az élete, aki a másikban, a testvérben nem Isten teremtményét látja, hanem őt lenézi, megszólja, akár megalázza. Az isteni dicsőség pedig mindenkor ott van, ragyog az arcunkon, a szemünkben, de akár ennek az ellentéte is látható.

II.” Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” Isten a gyermekévé tesz, fogad bennünket. De vajon mi úgy élünk, dolgozunk- e ezen a földön, hogy Isten mindig is büszke legyen ránk. Én meg vagyok győződve arról, hogy az életünk egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy megfeleljünk az Istennek. Annyi mindenkinek meg akarunk felelni. És néha pontosan arról feledkezünk meg, akinek az életünket köszönhetjük, és akihez egyszer, majd halálunk után megtérünk, magáról az Istenről. Ma is vannak bizonyságtevő emberek. Ők nem a hangoskodással, nem is a tekintély vagy vagyonszerzéssel hívják fel magukra a figyelmet, hanem a csendes alázattal, a szolgálattal. És mi mindannyian Isten fiai lehetünk. Csak egy feltételnek kell, megfeleljünk, és ez a legfontosabb, hogy életünket feléje irányítsuk. Élhetünk bármilyen mélységben, akár bűnben és vétekben. Ha feléje fordulunk, és őt elfogadjuk életünk Urának, akkor ránk mosolyog a kegyelem napja. Helyet kap életünkben az öröm. Megelégszik a kevéssel vagy éppen a sokkal a lelkünk. A sóvárgás után Isten teszi teljessé az életünk. Mert nekünk ezen a földön mindig hiányzik valami. És akkor élünk igazán örömben, amikor semmi nem hiányzik. És én meg vagyok győződve arról, hogy akik a templomba jövünk, vagy éppen élőben követjük, vagy akár később megtekintjük, az istentiszteletet azoknak egyedül az Isten hiányzik. Rá vágyunk, őt akarjuk magunkhoz ölelni. Benne akarunk gazdagok, lenni. És az Ő jutalmát, vagy éppen feddését várjuk ebben a csendben.

III.” A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá.” Néha talán zsörtölődünk, vagy borzasztóan dühösek vagyunk magunkra, az Istenre, a világra, mert valami nem sikerült, úgy ahogyan elterveztük. Vajon szükség van – e a hiábavalóságokra? Mit tanul belőle az ember? Talán többünket lefegyverez. Elveszi a kedvünket. Fásulttá és közömbösség tesz a kívánt cél elérése alkalmával. De én hiszem, hogy nincsenek plusz körök az életben. Mindennek jó megtervezett célja van az Isten által az életünkben. Megerősödünk, vagy megtörünk, végleg elesünk vagy felkelünk, elbizonytalanodunk, vagy éppen erőssé válunk elhatározásunkban. És bizonyára mindannyian látjuk, hogy akik kitartanak, azoknak minden javára szolgál. Még a jelenkori hiábavalóság is. Isten a hiábavalóságokkal a romlandóság szolgaságából akar kivezetni. A nagy kérdés csak az, hogy vannak- e olyan vezetőink és mi bízunk- e annyira bennünk, hogy tudjuk Isten elé fogunk érkezni. Mindenkinek van egy karizmája, egy láthatatlan, de érezhető ereje, ami meg tud fogni, fel tud villanyozni, elveinek követésére tud bírni. Elárulom, hogy magának a lelkésznek, a közösség által választott vezetőknek is van ilyen karizmája. És soha nincs stagnálás a közösség életében, vagy felemelkedés van, vagy éppen mélyrepülés. Vagy az Isten felé haladunk, vagy éppen a saját egyéni céljainkat keressük. És amikor ki tudunk lépni ebből a romlandó világból, akkor az Isten dicsősége jelenik meg rajtunk.

IV.” meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” A korlátok között élő ember mindig a szabadságra vágyik. Így volt és van ez, a személyek, közösségek, népek és nemezetek életében. A vallásos ember Istennél nyeri el a szabadságát. Itt a templomban kapja meg a szabadság igazi ízét, érzi meg a hasznosságát és tapasztalja meg a felemelő voltát. A szabadság olyan, mint a levegő, akár válik igazán fontossá, amikor már kevés van belőle, vagy egyáltalán nincs. Erről tanít a kismadár története is.

A kismadár párjával kalitkában élt. Óvták a hidegtől, és a tűző nap sugarától. Minden nap magot, vizet adtak neki, és egyetlen halk énekéért is szeretet ölelte körül. Még sem volt boldog! Röpülni akart.

Gazdája látva szomorúságát, ezért kiengedte a szobába. Míg párja félénken meghúzódott a kalitkában, ő kiröpült egyenesen neki a falnak, majd leesett a kanapéra. Gazdája aggódva felvette, megsimogatta, majd visszatette a kalitkába. A kismadár bódultan ébredt. Az ablaknál fülemüle énekelt. És vágya felülkerekedett sikertelenségén, és újra repülni vágyott. Vágyott a szabadságra! Gazdája beszélni kezdett hozzá. Elmondta neki, hogy ő kalitkába született. Szülei, nagyszülei is ott éltek. Elmondta, hogy szárnyai már nem olyan erősek, mint rokonainak, és ha kiröpül, életébe kerülhet, mert sok a veszély, mert nem tanulta a kinti életet, nem élte át az esőt, a tűző napot, nem ismeri a ragadozó madarakat és azt, hogyan kell magára vigyázni.

 

A kismadár még is vágyott a szabadba. Nem evett, nem ivott, nem énekelt. Gazdája megsajnálta és kiengedte.  A kismadár kiröpült a kertbe.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Hasonló kalitkában érezzük magunkat az anyaméhben, majd gyermekkorunkban, a családban, és felnőttként a társadalomban. Szárnyalni akarunk, belátni hegycsúcsokat, völgyeket, forrásokat. Tudásunkkal és hitünkkel szárnyainkat bontogatjuk és repülni tanulunk. S vallásunk erejével Isten elé szállunk, hogy erőt, jókedvet nyerjünk tőle. Legyünk ma és mindenkor hálásak az Istennek, hogy bennünket erre teremtett. Mert szárnyalásunkban ő a felhajtó erő, látásunkban a világosság, tájékozódásunkban pedig a cél. Ehhez a szárnyaláshoz Isten adjon nekünk erőt, jókedvet és örömet! Ámen.