Isten fejlődő országa

Textus: 2 Kor 4, 7- 11 „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Mennyire törékeny az ember, társadalom, de akár egy ország élete. Ha évszázadok, vagy akár évezredek távolába nézünk vissza, akkor látjuk és tapasztaljuk, hogy Isten a történelem uraként formálta, alakította a népek és nemzetek életét. Népek és nemzetek tűntek el a történelem színpadáról, új országok alakultak, 50- 100 évenként változott a társadalmi rendszer. S ebben az örökös változásban a határok ide- oda tolódtak, de ami megmaradt, és szívósan megtartotta a családok, közösségek életét, az az Istenbe vetett hit volt.

Mi is Kárpát medencei magyarokként, székelyekként, minden augusztus 20- án megünnepeljük Szent István ünnepét, a magyar ország alapítás emlékét. Ezt az ünnepet összekötjük az új kenyér megáldásával, mint ami a megmaradásunkat szolgálja. Emlékezünk, ünnepelünk, tervezünk, jövendőt álmodunk. Miközben látjuk azokat a gondokat, melyek körbe vesznek, s veszélyeztetik jövendőnket, itthon maradásunkat.

De nem adjuk fel, ragaszkodunk földjeinkhez, megműveljük azokat. Lehajolunk az anyaföldhöz, s a felszálló reggeli pára illatában érezzük azt a megnyugvást, mely által családot tudunk alapítani, gyermekeket tudunk vállalni. Érezzük, hogy nem könnyű ezt megtenni, hiszen egyre nagyobbak a kihívások. Csábít a nyugat varázsa. A jól becsomagolt, kozmetikázott fejlődő világ aláássa a legalapvetőbb emberi értéket, a családot, a gyermeket, a hűséget.

A hasznosság elve kezd meghonosodni, nem számít lassan sem Isten, sem ember, sem haza. Csak az érdek érvényesüljön minden felett.

Egy pár nappal ezelőtt szászföldön kirándultunk. Szép és egyben szomorú látvány fogadott. Ha az épületeket néztük, akkor lenyűgöző az a valóság, építészeti stílus, az a gazdagság, melyet el tudtak érni, ahogyan az épületeket fel tudták építeni, a közösségi életet meg tudták szervezni. De ugyanakkor lesújtó, hogy tőlünk nem is olyan távol, a második világháború után ezekből a falvakból odalett, elmenekült a megtorlás elől a szász lakosság, s helyüket más nemzetiségűek töltötték be.

Ilyenkor tevődik fel nekünk itthon élő magyaroknak és székelyeknek is a kérdés, meg tudjuk- e őrizni őseink hagyatékát? Tovább tudjuk- e adni szokásainkat és hagyományainkat? Feladjuk- e kultúránkat? Le mondunk- e önként a hitünkről, a vallásukról és az egyházról?

Mert ez a nagy népvándorlás, melynek tanúi vagyunk, nemcsak a munkaerőről, és a lakosság összetételének a megváltozásáról szól, hanem az értékek veszteségéről, s az új, megjelenő kultúra térnyeréséről is. Hollandiában láttam, hogy a templomot lakóházzá, társasházzá alakították, de benne már nem volt helye az Istennek. A tetőteret is kialakították lakásoknak, s a mely épületet egykor Isten dicsőségére emeltek, az most már csak az ember hasznát szolgálja.

 

Reményik Sándor: Megromlott hangszer versében írja

Hiába minden, – egyre romlik

A lelkem: Isten hangszere.

A nyűtt idegek húr-hálózatán

Sátán vonója siklik, siklik,

S dallamtalan, kietlen hangzavar

Kavarog a nyomán.

 

Én Istenem, én Hangszer-készítőm,

És legfőbb Mesterem,

Te tudod: jót akartam,

Ne hagyj el engemet.

Ha máskép nem lehettem a Tied:

Az örökkévalóság szirtfalához

Vágd hozzá méltó haragodban

Méltatlan hangszered!

 

A felolvasott szentírási versek alapján a következő gondolatokról fogok beszélni: a kincsről, az erőről, a szorongatásról, kétségbeesésről, a letiprásról és Jézus haláláról.

I.” „ Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van” E szentírási gondolatot megelőzően Pál apostol Isten igéjének a terjesztéséről ír. Többek között arról, hogy Isten dicsősége felragyog Jézus arcán. Ezt az isteni jelenlétet kincsnek nevezi.

Vajon mi is jelent kincset a mai embernek? Első hangzásra a kincs nekünk a pénzt, az anyagiakat, a házat, a vagyont jelenti. De kincs az emberi élet, a maga szentségével. Kincs a házastársunk, a gyermekeink, a szüleink, testvéreink, barátaink. Mindazok, akik részesei az életünknek. A kincs nemcsak a drágaköveket, az aranyat, ezüstöt jelenti, hanem az emberi kapcsolataink is. Ezeket pedig nekünk kell kibányásznunk, csiszolnunk, alakítanunk. A kincsre mindig nagyon vigyázunk, értékeljük, féltjük, aggódunk érte. Azokat a kincseket-melyeket láthatóan, vagy éppen láthatatlanul birtokolunk, szintén gondoznunk kell. Vigyáznunk kell rájuk. Féltve kell őriznünk.

Mert ezek a kincsek cserépedényekben vannak. A cserépedény pedig törékeny. Könnyen megsérülhet. Összetörik a nyomás, ütés alatt. Nem bír el egy nagyobb sérülést. S ha darabjaira hull, össze lehet még ragasztani, meg lehet kötözni, de sosem lesz már az eredeti állapotában.

Ha a nagy világégésekre, háborúkra gondolunk, az egység szétesett. Országok szétszakadtak. A trianoni döntés óta az forrasztjuk, erősítjük, egységgé akarjuk visszaalakítani azt, ami szétesett, de látjuk, hogy lehetetlen.

Ezért különös figyelmet és elkötelezettséget igényel az, ami még megvan, ami a miénk, és amire nekünk kell vigyáznunk, Ez pedig nem lehet más, mint a családunk, közösségünk-vagyonunk, kultúránk.

II.” ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.”  Amikor az erőről beszélek a legtöbbünknek a nyers, fizikai erő jut eszünkbe. Mert erős az, akinek edzett izmai vannak, gyakorolja a mozdulatokat. Háború esetén erős ország az, akinek fejlett haditechnikája van és sok katonája. Erős az, aki el tudja tiporni a gyengét. Megalázza a fejletlent.

Pál apostol azonban itt más erőről beszél. Arról, aminek hatása van az ember életére. És ez nem más, mint Isten ereje. Mi ezt az erőt a szentlélekben látjuk és találjuk meg. Isten nem úgy fejti ki az erejét, mint egy hadvezér, hanem úgy, mint, aki az emberi lelkeken keresztül meg tudja változtatni, befolyásolni ezt a világot.

Pál apostol beszédének hatását nem magának tulajdonítja, hanem az Istennek. Isten fejti ki az Ő erejét általa. Benne nyilvánul meg a jelenléte. Általa valósul meg Isten akarata.

Amikor mi megérezzük, hogy Istennek terve van velünk, akkor az egy csodálatos hívatás. Ilyenkor nem önmagamat valósítom meg, a saját álmomat kergetem, hanem belehajlok Isten tenyerébe. Leteszem az életemet az ő kezébe. A szentírásban szebbnél szebb történetek vannak, amikor a próféták, nem ellenszegülnek Isten akaratának, hanem betöltik az Ő tervét, céljait megvalósítják.

Amikor Annának hosszú időn keresztül nem születik gyermeke, egy alkalommal Silóban így imádkozik, Uram, ha fiút adsz, akkor neked fogom felajánlani. És így születik meg Sámuel, aki felkeni Izrael első királyát, Sault. De így születik meg Isten áldásaként Keresztelő János Zakariás papnak és Erzsébetnek, akik már lemondtak a gyermekáldásról.

Mert Isten olyan mély belső erőforrásokat nyit meg bennünk az imádságok által, melyekről mi magunk sem tudtunk addig. Hiszen az ember sokkal többre képes, mint amit csak elmével fel lehet fogni, és körül lehet írni.

III.” Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be” Gondoljunk csak a történelmünkre, a török és tatárjárásokra és betörésekre. Védelmül szolgáltak a várfalakkal körülvett városok és templomok, a várak, a kastélyok. Élelmet és vizet gyűjtöttek ezekbe az épületekbe, kutakat ástak, lőréseket készítettek, mindent megtettek a védelmükre.

De figyelembe vehetjük a Habsburg elnyomást, majd az 1867- es kiegyezést. Élni akartunk a saját magunk törvényei és lehetőségei alapján. Hatalmasan nagy volt a szabadságérzetünk. Nem hajtottunk fejet, nem alkudtunk meg az ellenséggel. Mindig kitörési lehetőséget kerestünk, vállaltuk akár a megtorlások kockázatát is.

És ez nemcsak a világi dolgokra érvényes, hanem az egyháziakra is. Fölöttébb nagy táptalaja volt az érkező reformációnak itt Erdélyben és Székelyföldön, mert az istenhit messze felülmúlta az egyház kilengéseit.

Pál apostol a római gyülekezet sajátos életére irányítja az ő levelét. Kibontakozási lehetőséget keres a keresztény értékrendnek, amely terjesztésére feltette az egész életét. Tudja és tapasztalja, hogy Isten szentsége erősebb, minden pogány szokásnál, és közösségi kívánságnál.

IV.” kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe” Szinte naponta hallani lehet a pesszimista szavakat. Mert aggódunk a megélhetésért, a munkahelyért, gyermekeink jövőjéért. És ez így természetes. A nagy kérdés, már csak az, hogy ne kerítsen ez az érzés a hatalmába. Ne győzzön le bennünket. Ne futamodjunk meg a kihívások elől. A nagy iparosítás után most azt tapasztaljuk, hogy bezárnak a nagy gyárak, nincs szükség a termékre. Máshelyt olcsóbb a munkaerő, már nem a minőség, hanem a mennyiség számít. De valljuk meg tudunk élni. Élni tudunk lehetőségeinkkel, értékeinkkel, hitünkkel, ha kell még a jég hátán is.

V.” ; letipornak, de el nem veszünk;” A legjobb példa a tiprásra, az egyéni és közösségi javaink elvétele 1948- ban, majd később az 195o- 6o- as években. Az elmúlt 34 év, 199o után nem volt elegendő arra, hogy tisztába tegyük az egyének, magyar közösségünk tulajdonait. Évente tapasztaljuk, hogy a húzd meg ereszd politikája zajlik, még ma is gond van, lehet a magyar oktatással, nemzeti szimbólumainkkal, énekeinkkel, népviseletünkkel.

De mi minden világégés után felálltunk. Nem a külföldi segítségre vártunk, hanem a legtöbbször csak saját magunkra számíthattunk. Kaláka, közmunka rendszert építettünk, adakozásokat szerveztünk, s legjobb tudásunk szerint közösségeinket megszerveztük és fenntartottuk.

VI.” Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” Mi unitáriusok Jézust embernek tartjuk, ezért sokkal könnyebb is őt követni, az általa megvalósított dolgokat nekünk is gyakorolni. Azonban a mércét őt magasra tette. Nekünk hatalmasan nagy alázat, és béke, összefogás kell, hogy az általa hirdetett Isten világa megvalósuljon.

Jézus élete akkor válik láthatóvá a testünkben, magaviseletünkben, ha mi valljuk és vállaljuk a keresztény értékeket. Nem kigúnyoljuk, ahogyan a közelmúltba tették, hanem éljük és értékeljük.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma is az imádkozásra hívlak, mert általa erős lesz a szív és kitartó a lélek. Egy történetet osztok meg veletek, melynek címe:  

Az imádságról

A legenda szerint egy kimerítő reggeli imádság után a piedrai kolostor egyik novíciusa megkérdezte az apátot, hogy az imák közelebb hozzák-e Istent az emberekhez.

‒ Egy kérdéssel válaszolok ‒ felelte az apát. ‒ Imádságaid hatására felkel-e a nap holnap reggel?

‒ Dehogyis! A nap azért kel fel, mert egy egyetemes törvénynek engedelmeskedik!

‒ Nos, ez a válasz a kérdésedre. Isten közel van hozzánk, függetlenül attól, hogy imádkozunk-e.

A novícius felháborodott.

‒ Azt mondja tehát, hogy fölöslegesek az imáink?

‒ Teljességgel. Ha nem kelsz föl korán, soha nem látod meg a felkelő napot. Ha nem imádkozol, noha Isten mindig közel van, soha nem veszed észre a jelenlétét.

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Jöjjetek, és ma imádkozunk a magyarságunkért, székely nemzeti öntudatunkért, Magyarország fennállásáéért! A jó Isten hallgassa meg fohászainkat és segítsen minket megmaradni, építkezni, gyarapodni! Ámen.