Isten ismerete

Textus: „ Zsolt 116, 1- 4 Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Felém fordította fülét, ezért őt hívom segítségül, amíg csak élek. Körülfontak a halál kötelei, a sírtól való rettegés fogott el engem, nyomorúságban és bánatban van részem. De az Úr nevét hívom segítségül: Ó, Uram mentsd meg életemet!”

Róma 8, 26 „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Emberi életünk egyik igen fontos célja az Isten megismerése. Ahogyan világosodik az értelmünk, s családi, közösségi környezetünk rávezet a vallás világára, folyton az a kérdés foglalkoztat: Hol van az Isten? Milyen az Isten? Miképpen találom meg? Hogyan tudok vele beszélgetni? S minél többet keresem, annál közelebb kerül hozzám, bennem van, a gondolataimban, érzéseimben, viselkedésemben. Minden istentisztelet, imádság és prédikáció ezt az Istent hozza közel az emberhez, hogy elmélyítse a hitet, megerősítse az emberi öntudatot.

Gyülekezeti kirándulásunk alkalmával csodálatosan szép helyeket jártunk be, láttunk kastélyokat, városokat, piactereket, templomokat, bazilikákat. Köztük kettőben ki is próbáltuk a hangunkat, elénekeltünk egyházi énekeink közül, majd folytattuk a magyar és a székely himnusszal. S valami olyan varázslatos áhítat kerített a hatalmába, hogy folyton éreztük Isten végig követ bennünket ezen az úton. Talán a legszebb látványt a Bledi tó jelentette Szlovéniában, ahogyan fenségesen elénk tárult a látvány, a víz tiszta tükre, a ragyogó környezet, a tó közepén levő sziget, s ezen a szigeten felépült templom.

Egy néhányan kikapcsolódásul azt választottuk, hogy egy csónakkal, ahogyan ők nevezik „Pletnával” beevezünk a szigetre, s azt a másfél órát ott fogjuk eltölteni. A szlovénok nagyon odafigyelnek a természetre és annak környezetére, a természet védelemre, ezért, csak emberi erő tudja a csónakot „Pletnát” ezen a szakaszon működtetni.  Közel egy fél óra kellett, amíg evezéssel közel 2o- an egy csónakban túljutottunk a szigetre, felkapaszkodtunk a hegyre, és elénk tárult a csodálatos látvány, ahogyan a templom tövétől látszottak a tavat körülölelő hegyek és fennsíkok. Sajnos már nem maradt időnk arra, hogy a toronyban háromszor megkongassuk a harangot, mert a hiedelem járja, hogy aki ezt megteszi, az elnyeri a boldogságot. Talán egyszer még vissza kell mennünk, s több időt töltenünk azért, hogy majd eljöjjön a mi boldogságunk is.

Másik nagy élményünk a padovai „Szent Antal” bazilika megtekintése volt, ahol a XIII. század elején élt híres és szónok és teológus nyelvét és hangszálait őrzik a templom. Ő a szegények és a gyermekek védelmezője. Lenyűgöző látványt jelentett, hogy milyen ereje volt a hitnek, az összefogásnak, ahogyan Isten dicsőségére ezek a bazilikák, templomok felépültek, szolgálták a közösséget, erősítették a keresztény társadalmat. Mindezt azért mondom el, mert nagyon sokszor megtörténik, hogy magunkat nem tartjuk képesnek, vagy éppen gyengének, erőtlennek, esetlennek tartjuk ahhoz, hogy bennünk is megvalósuljon az Isten dicsősége.

Pedig erő, biztonság, béke, szeretet, igazság és egyetértés lakozik a szívünkben. Nekünk csak imádkoznunk kell azért, hogy ezek az értékek egyre nagyobb teret nyerjenek, megváltoztassanak. Segítsenek az élet értékelésén, és vezessenek abban a tudatban, hogy a mi életünk is hasznos Isten csodálatosan szép világában.

Ma ezeknek a gondolatoknak a mentén szeretném kibontani a mára választott verseket, és alkalmazni sajátosan egyéni és közösségi életünkre.

 

Dsida Jenő: Hajnali kövek versét találom idevalónak

Egy átjárónak tört köve vagyok

sáros kis utcán, derengés fele

félénk vággyal és nagy csenddel tele.

 

Köröttem mások, más apró kövek,

sárba ékelve, mindmegannyi bátor. –

Eső után van, hallgat a sikátor.

 

És várunk, várunk feszült-csendesen,

sok-sok hajnali, ázott, néma kő,

hogy valaki majd talán erre jő,

………………………………………….

Mi csak átjáró tört köve vagyunk,

sáros kis utcán, hajnalfény fele

várakozással és csenddel tele.

 

Sóhajtó álma mindünknek csak egy:

Izzó szemével talán énfelém int,

s talán én leszek, kit lábával érint…

 

A következő pár gondolatról fogok beszélni e mai alkalommal: az Isten szeretetéről, a félelemről, a megmentésről, az erőtlenségről, és az esedezésről. Mindezt a szentírási versek alapján.

I.” Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Felém fordította fülét, ezért őt hívom segítségül, amíg csak élek.” Életünk legbonyolultabb kapcsolatai nem az emberekkel és a környezetünkkel, hanem éppen az Istennel alakulnak ki. Örökös vívódásaink vannak, belső lelki kényszereink, megpróbáltatásaink, és küzdelmeink, hogy vágyaink és álmaink közepette kire és mire hallgassunk. A szentírás is nagyon sok szép példát tár elénk, amikor az ember menekül a félelmeitől. Keresi boldogulásának az útját, önmagát adja fel az érvényesülésért. Ádám elbújik az Édenkertben és nem akarja vállalni tettének következményét. Káin a testvérgyilkosságért joggal várja az Isten büntetését. Mózes az egyiptomi katona halála után menekül a fáraó haragjától, de óriási lelkiismeret furdalás van a szívében. Jákob viaskodik az Isten angyalával, mert elcsalta az elsőszülöttségi jogot a testvérétől Ézsautól, Illés próféta elmegy a Kerit patakja mellé, és fel akarja adni, Vedd, el Uram az én életemet mondja, Jónás próféta ellenszegül Isten akaratának.

Dávid a zsoltárok könyvének az írója itt ezekben a versekben az Isten iránti bizalom mélységéről tesz bizonyságot. Ezeknek a szavaknak: szeretem, meghallgat, felém fordítja a fülét, őt hívom segítségül itt óriási értéke van. Szeretni csak azt lehet, akiben bizalmunk van. Aki mindig megért. Aki viszonozza emberi érzéseinket. Ugye mennyiszer csalódunk az emberekben. Hányszor gyötrődünk a velük való kapcsolatunk miatt? Olyanná lesz életünk érzésvilága, mint a kitörő vulkán, feljönnek az indulatok, a feszültségek, a fájdalmak. S a legtöbbször nem is tudjuk kezelni ezeket.

De amikor kijelentem, hogy szeretem az Isten, akkor ebben a szóban minden benne van. Ott van a megnyugvásom, a köszönetem, a hálám, lelkem egyensúlya. Mert ez a szeretet több minden földi érzésnél, ebben az ég és a föld ölelkezik egybe, ahogyan csak én tudom szeretni az Istent. Sok mindent szerethetünk ezen a földön, házastársat, gyermeket, állatot, vagyont, hívatásunkat, de ez ennél sokkal több. Azt szeretem az Istenben, aki nekem az életet adta, azért vagyok hálás, mert Ő bennem van. Olyan szépen mondja a zsoltáros, Isten meghallgatja az embert. Ma sokszor mi is meghallgatjuk a mellettünk élőt, de nem értjük. Nem tudjuk felfogni mi történt, mi történik vele. Az isteni meghallgatásban azonban, Isten ért bennünket, még mielőtt szavakká formáltuk volna azokat.

II.” Körülfontak a halál kötelei, a sírtól való rettegés fogott el engem, nyomorúságban és bánatban van részem.” A legnagyobb félelem, ami a szívünkben él, az a megsemmisüléstől való rettegés. Az a tény, hogy egyszer vége szakad az életnek. Megszűnik a földi érzés. Vége lesz a gyötrelemnek, de ugyanakkor a földi boldogságnak is. Mi általában foggal, körömmel kapaszkodunk ebbe az életbe. Szeretnénk mindent megtenni, hogy ezt meghosszabbítsuk, a betegséggel együtt járó fájdalmakat enyhítsük, idős napjainkat elviselhetővé tegyük. Talán sokan ezért is menekülnek a halálba, mert nem tudnak megbirkózni az élettel. Egyre jobban beszűkülhet sokak számára az emberi élet, s nekünk a kötelességünk Istenben bízó embereknek, hogy bátorítsuk, bíztassuk. Az elmúlás eszünkbe juttatja gyarlóságainkat, mérlegre teszi az élet értelmét és célját, a megvalósításainkat. S lehet elégtétel a szívünkben, de ugyanakkor hiányérzet is a ki nem használt időért, a szeretetlenségért, céltalanságért.

Jézus éppen ezt a félelmet oldja fel a szívünkben, amikor egy olyan istenképet alkot meg bennünk a tanításaival, mely Isten az ég és a föld urává teszi, aki nemcsak itt, hanem a halálunk után is a védelmezőnk és oltalmazónk lesz. Olyan szépen tanítja Pál apostol, hogy ha a földi sátorunk összeomlik, akkor is lesz egy Urunk, akkor mennyei hazát készít. Ezt a félelmet éppen a hitünkkel tudjuk legyőzni, félelmeinket eloszlatni a belé vetett bizalom által.

III.” De az Úr nevét hívom segítségül: Ó, Uram mentsd meg életemet!”  Az ember számos intézményt alkotott meg, épített fel, mely mind az emberi élet megtartására, annak meghosszabbítására törekedik.

IV.” „ Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön.” Az embert elsősorban nem a test, hanem a lélek mozgatja. Az a tudat, amely a hívatásban nyilvánul meg. Kutatások bizonyítják, hogy akinek vannak életcéljai azok tovább élnek. Van, amiért felkelni, akiért küzdeni, amiért hálát adni.

V.” Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással.”

Az emberi lélek folyamatosan vágyik az Istennel való egységre. S akkor teljesül be ez a vágy, amikor összhangban vagyok a Teremtőmmel. Át tudom magamat neki adni. Érzem, hogy ő az életem irányítója és gondviselője.

Egy történetet osztok itt meg: A könyörülő Isten

 

Egy édesapa meséli történetét. Fia 10 éves volt, amikor egy iskolai tornaórán rosszul lett, rohammentő vitte a kórházba. A napokig tartó vizsgálatok után az orvosok rendellenességet állapítottak meg és közölték a szülőkkel a hírt, hogy a gyermek szívét meg kell műteni. A főorvos korrekt módon tájékoztatta az apát és az anyát a műtét esélyeiről és kockázatairól és hozzájárulásukat kérte. Órákig ültek az eléjük tett papírt nézve az orvos irodájában. 50-50 százalék. Aláírják, vagy ne írják alá? A közben munkáját végző orvos egy idő után visszajött. Nem akarta sem rábeszélni, sem lebeszélni a fiú szüleit. Ő már mindent elmondott. Az apának nem volt bátorsága aláírni, hozzá sem nyúlt a tollhoz. Az anya hirtelen kifakadt és sírva kérdezte az orvost: ”Doktor úr, meg tudja menteni a fiúnkat?” Az orvos ezt válaszolta: ”Nem rajtam múlik.” Majd felfelé nézve hozzátette: ”Hanem a könyörülő Istenen.” Erre az édesapa szó nélkül megfogta a tollat és aláírta a nyilatkozatot, amelyben beleegyeznek a műtétbe. A fiú a műtét óta jól van, most már az érettségire készül. Az apa elmondta még nekem, hogy alapvetően megbízik az emberekben, megbízik az orvosokban, de egy ember hibázhat. Őt az nyugtatta meg, hogy a gyerek sorsa, élete vagy halála Isten kezében van, és ő hitt abban, hogy Isten meg fogja menteni a fiát.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Isten felismerése az életünkben és a rá való hagyatkozás egyik legszebb megnyilvánulása vallásosságunknak. Engedjük hát át magunkat az Ő világának! Bízzunk benne! Adjunk teret szent lelke ajándékainak! És úgy éljünk, hogy az egész életünk egy bizonyságtétel legyen! Ámen.