Isten segítségével!

Textus: Jak 1, 22-  27„ Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója azt boldoggá teszi cselekedete. Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló. Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A napokban fejeztem be Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyvét. Nemrég szintén említést tettem erről a könyvről az egyik beszédemben. Most a könyv végén olvasható vallomásokra, monológokra szeretnék hivatkozni. Mégpedig arra, hogy a rendszer, és azt ezt kiszolgáló emberek bár tudatosan, vagy tudattalanul nem akarták értesíteni a lakosságot az atomkatasztrófáról, még az egyszerű ember is gyorsan rájött arra, hogy valami szörnyű dolog történt, hiszen egy szempillantásra megváltozik a természet. Zöldes- sárga színű lesz a víz, a kisebb szárnyas állatok, mint a verebek szinte azonnal meghalnak, a tűz oltásában résztvevő szakemberek, akik az első vonalban dolgoznak, alig egy pár napot élnek. Több mint 1oo kilométer körzetben, minden szennyezetté válik, s az evakuálás során, a falvak és városok lakói nehezen hagyják ott otthonukat, megélhetésüket.

A történetek közül a legmeghatóbbak azok, amelyekben egy család, fiatal házaspár életét írja le a szerzőnő, nagyon érdekes részletességgel. Azt a hűséget, mely a házastársak között kialakul. Szinte mindenki, aki részt vesz az atomreaktor robbanása utáni kár eltakarításában, egy pár év alatt gyógyíthatatlan betegségben meghal.

Az egyik ilyen történetben a férjet akkor hívják be, amikor a felesége születésnapját ünnepelik. S neki mennie kell villanyszerelőként, hogy az érintett településeken leszedjék a kábeleket, s olyan dózisú sugárfertőzésben dolgozzon, mely ártalmas minden élőlényre nézve. Ez a férj teljesíti a munkáját, majd annak befejezése után mindjárt megbetegedik, megduzzadnak a nyirokcsomói, többször műtéten esik át, mígnem már azt javasolják a feleségének, hogy hagyja ott férjét egy intézetben, mert nem fogja bírni a gondozását, hiszen csupa seb, vér lesz az egész teste. És egy pár oldalon keresztül a szerző ennek a nőnek hősies küzdelmét, kiállását, megpróbáltatását írja le, s bár elveszíti a férjét, mégis végtelen szeretete által ennek a történetnek egyik hősévé válik.

Én most nem is a katasztrófával, s még csak nem is a rendszerrel szeretnék foglalkozni, hanem az emberrel, aki benne volt ezekben a történetekben. Ahogyan viszonyult a családhoz, közösséghez, s miképp próbált túlélni, még az embertelen körülmények között is. S bár tudta a halál vár rá, és a szörnyű betegség, mégis kész volt szeretteiért a legnagyobb áldozatot meghozni, akár az életével fizetni.

 

Reményik Sándor: Csak így versét idézem

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor, s örök idegen.

 

A felolvasott szentírási versek alapján Jakab apostollal szólva a következő témákat érintem: cselekvés, becsapás, tükörbe nézés, felejtés, boldog cselekedet, önmagunk becsapása, tiszta és szeplőtelen kegyesség.

I.” „ Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” Jakab apostol levele a Pál apostoli levelektől eltérően nem egy gyülekezethez szólnak, hanem a keresztény világhoz. A Péter, János leveleivel együtt egyetemes, vagy katolikosz leveleknek nevezzük egyetemessége miatt. Ebben a mondatban az apostol három fontos gondolatot fogalmaz meg: az ige cselekvését, ne csupán hallgatói legyünk és hogy ne csapjuk be magunkat. Ma, amikor az ige cselekvését Isten szavának, üzenetének tartom az életünkre, kérdezhetem magunktól, mit üzen nekünk az Isten? Hogyan érti meg, vagy egyáltalán érti- e a mai ember Isten ígéretét? Nemrég valaki arra panaszkodott, hogy egy rettenetesen rossz világban élünk és egyre távolabb kerülünk az Istentől. Természetesen több oldalról lehet a kérdést megközelíteni, de egy biztos, éspedig az, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik szeretjük az Istent, és ezt ki is fejezzük imádságban, a vele való kapcsolat fenntartásában és alakításában.

Nem tudom mások, hogy vannak, de bennem mindig valahol mélyen ott él az igény, hogy tehetnék többet is ezért a világért, Istenért. Mindig van egy hiányérzetem arra nézve, hogy a teljességhez én magam is hozzájárulhatok. Isten ma is megszólít minket, ösztönöz, megerősít egy- egy küldetés felvállalásában. De akárcsak az ószövetség világában sokszor azzal válaszolunk, hogy mi képtelenek vagyunk rá. Nagyon sok imádság és idő kell, elteljen addig, míg magunk is meggyőződünk arról, hogy mi képesek vagyunk rengeteg dolog megváltoztatására. Mert az imádság nem lekicsinyíti a nehézségeket, hanem minket tesz erőssé, a kihívásokon győzedelmeskedni. És az Istenben bízó ember mindig kész lesz felülemelkedni a gondokon, megpróbáltatásokon.

Isten azt várja el tőlünk, hogy ne csak passzívan vegyünk részt az ő országában, hanem legyünk aktív személyek, akik felvállalják ezt az értékrendet. Jézus példázatai és Pál apostol tanításai is mind arról beszélnek, hogy áldozatot kell hozni az istenhitért. Vannak emberek, akik mindig hallgatni fognak, s ebből a típusból sosem lett forradalmár. De vannak olyanok is, akik ki mernek állni igazukért, van véleményük és azt el is tudják mondani. Képviselni tudják azt az ügyet, mely szívükben és lelkükben megfogant.

Az ember nagyon sokszor nemcsak mást, hanem önmagát is becsapja. Nem tudunk, vagy nem akarunk tisztán látni. Pedig az önismeret az egyik kulcskérdése emberi létünknek. Amikor helytelen döntéseket hozunk, felelőtlen életmódot folytatunk, problémáinkat mindig másra hárítjuk, sírunk és siratjuk magunkat, miközben sokat tehetnénk sorsunk alakulásért, éppen magunkat csapjuk be. Mert ez által gyengítjük énünket, képtelennek tartjuk magunkat a változásra, és főleg nem járulunk hozzá, ahhoz hogy ez a világ Isten közelibbé váljon.

II.” Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” Ezt a két mondatot én két szóba sűrítettem: tükörbenézés és felejtés. A tükröt a legtöbb ember arra használja, hogy abban önmagát fedezze fel, s lehetőleg elindulása előtt megtegye önmagán az utolsó simításokat. Ez a mondat arra ösztönzi a keresztény embert, hogy legyen tisztában magával. Nézze és lássa meg önmagát. De aki nem cselekszi Isten akaratát, az, mint, aki a tükörben látja a javítani valókat, de nem tesz semmit a változásért.

És biza mondjuk ki ez a keresztény Európa, s a benne levő lakosok megfeledkeztek az Istenről. A többség Isten nélkül él. Tudatosan nem az egyház szót használom, mert hiszem, hogy mint intézmény lehet benne csalatkozni. Az igazság az, hogy rengeteg kérdés kerül az emberi világ középpontjába, és mi ezt a legtöbb alkalommal, csak emberi ésszel akarjuk megválaszolni. A XIX. század közepétől érezhető, hogy a francia forradalommal elkezdődött a szekularizáció, elvilágiasodás. A teológia is, mint tudomány a háttérbe került, s az ember örökös kérdéseit már nem a vallásban, hanem más területeken kereste.

A mai ember is elfeledi, hogy az élet Isten ajándéka s ezért neki hálával tartozunk. Az ember elbizakodottságában minden egyebet keres, gazdagságot, jólétet, sikert, eredményt, de egyre kevésbé az Istent. Pedig a vallás egy örökös keresést jelent. Isten keresem, mindig mert szükségét érzem, egyre többet akarok róla tudni, érezni, hogy velem van sajátos életsorsomban. Ez a feledés már annyira megfertőzte az emberi gondolkodást, hogy többen azt hiszik, ők maguk Istent játszanak.

III.Aki a szabadság törvényét megismeri, azt boldoggá teszi a cselekedete. Sokan még ma is azt hiszik, a vallás szolgaságra nevel. Hogy a vallás lekötelez, az emberi életet gúzsba köti. Mert korlátok közé szorít. Olyan erkölcsi törvények betartására kötelez, aminek nehéz eleget tenni. Gátat szab az emberi gondolatnak, és az élet fejlődésének. Nem engedi az emberi kiteljesedést és megvalósulást. S sorolni lehetne még az aggályokat, melyek a vallást érintik.

 Igazán a vallás tud felszabadítani a kötelékek alól. Mert milyen jó tudni azt, hogy szabadok vagyunk a jóra. Szabadok vagyunk a döntésre. Ebben a szabadságban éppen maga az Isten az, aki segít nekünk a döntések meghozatalában. Az emberi fejlődés azt mutatja, hogy az emberben egy örökös vágy él a szabadság megszerzésére és megélésére. Szabadnak lenni, azt is jelenti, hogy mi nem vagyunk ennek a földi világnak a foglyai. Mi ennél többre vagyunk képesek. Mi egy másik világba, létbe is tartozunk. S tudatunk és lelkünk által magasabb életet élünk minden más teremtménynél ezen a földön. A szabadság azt jelenti, hogy van és lehet döntésünk, akaratunk által változtatni tudunk a dolgokon, a körülöttünk levő világon.

És a vallás a hit képein, szépségein keresztül egy olyan világba vezet el, ahol erősödik a képzeletünk, Istenben egy olyan társra találunk, akivel minden lehetséges. És milyen boldog lehet az az ember, aki tudja, Isten mellette van jóban és rosszban. Ezért tudjuk elviselni a rosszat és értékelni még jobban a jót.

IV.” Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló.” A kegyesség egy mélyen megélt vallásosságot jelent. Jó értelemben vett kegyességre mindenkinek szüksége van. Nem lehet csak úgy felületesen élni, még a vallásban sem. El kell mélyülni benne. Meg kell érezni az Isten közelségét. És meg kell teremtenünk azokat az alkalmakat, amikor Istennel együtt lehetünk.

Jakab apostol itt közvetlenül az emberi nyelvre utal, a beszédre. Eléggé szabad, sokszor talán vulgáris kifejezéseket is használunk. A trágár szavak sem kerülik el az ajkunkat. Drága anyanyelvünk szépségét sokszor bemaszatoljuk idegen kifejezésekkel, vagy pedig oda nem illő szavakkal. Általában véve a szókincsünk nem gyarapodik, hanem egyre szegényedik. Nem a választékos beszédmódot használjuk, hanem az egymást bántó, tetteinket lekicsinylő szavakat.

Az ember még önmagát is becsapja ez által mondja az apostol, mert a csúnya szavakkal és nyelvezettel éppen a saját dühét, belső ellentétét palástolja. Örökös konfliktusait, belső feszültségeit viszi bele a mindennapi közlésébe. Az ilyen ember kegyessége hiábavaló, mert megfertőzi és elrontja mindazt, amit és ahogyan hisz.

V.” meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.” Tiszta és szeplőtelen kegyességről beszél az apostol. És ebben a mondatban három dolgot említ, az árvák meglátogatása, az özvegyek segítése és az emberi élet tisztaságának megőrzése.

Ma már szabadabb és könnyebb élet van, mint az apostol idejében. Az édesapa és férj elhunytával akár az árvák élete is veszélybe kerülhetett. Mert nem volt elegendő táplálék, ruházat, megélhetés. Ezért a korai keresztény etika különös gondot fordít az árvákra és özvegyekre. Bár ma erősebb a szociális háló, mégis úgy gondolom, úgy az árvák, mint az özvegyek különleges bánásmódot érdemelnek. S nekünk a sebeket nem mélyítenünk kell a lelkükön, hanem gyógyítani, őket meghallgatni, vigasztalni. Éreznünk kell, hogy mi tehetünk a legtöbbet értük, és kötelességünknek kell tartanunk, figyelmünket rájuk fordítani, értük imádkozni, s ha tehetjük segíteni. Mindezt pedig úgy, hogy ebben a rohanó világban megmaradjunk Istenben bízó vallásos embernek.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma Szent István királyunk, és a magyar államalapítás napját ünnepeljük. Ezért mondjuk hát együtt: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”