Isten szavát prófétálni

Textus: 1 Kor 14, 1-5„Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még leginkább, ha prófétálnátok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Lelkészi hívatásomnak legnagyobb kihívását az isteni szó meghallásában és annak tolmácsolásában látom. Mindegyik kötelességemnek igyekszem megfelelni, s úgy ellátni teendőimet, hogy abból ez a közösség, a mi gyülekezetünk a haszon élvezője legyen. De miközben a megszokott feladataimat ellátom, mindig bennem van az érzés, a belső sugallat, hogy még ennél többet is tehetek.

Azt gondolom, mindannyian így vagyunk ezzel. Akár szülőként, testvérként, gyermekként éljük, az életünket bennünk van az igény és szükséglet, hogy jobbak, figyelmesebbek, elkötelezettebbek is lehetünk. Csodálatosan szép az emberi életünk attól a tudattól, hogy Isten bennünk mindig is elrejt apró, titokzatos erőforrásokat, szunnyadó parazsakat, melyeket mi az imádságainkkal, a hitünkkel fel tudunk éleszteni. Ezért valami rendkívüli érzés kerít a hatalmába mindig, amikor olyan emberekkel találkozunk, akik inspirálnak, ösztönöznek, segítenek az önmagunkra való találásunkban. Így választjuk meg barátainkat, ilyen környezetben építjük fel életünket, s olyan házastársat választunk, aki segít nekünk a kibontakozásban. S belső és külső értékeink, mint egy- egy fénycsóva mutatja az utat családunk és közösségünk számára. Ezért rendkívülinek tartom minden vasárnap azt a lehetőséget, hogy elmondhatom beszédemet, engedhetem, hogy lelkemen keresztül, mint a forrás vize feltörjön a mélyből az istenhit. S bennünket megtisztítson, felvillanyozzon, a lelkünknek nyugalmat jelentsen. Az elmúlt héten a gondnok úrral részt vettünk az önkormányzat által szervezett Orbán Balázs ünnepségen először itt bent a Városháza téren, majd később a Szejkén, s miközben az ünnepi beszédek elhangzottak, én azon gondolkoztam, hogy mitől vált ilyen népszerűvé Orbán Balázs. És amikor bent az emlékházban megláttam az ő bemutatását, ahogyan az íróasztal mellett, egyből rájöttem, hogy valami csodálatos erő volt benne. Az a kisugárzás, írói alkotás, történelmi, néprajzi adatai, melyeket lejegyzett, az egy mélyen érző, csak Istentől ihletett embertől származhatik. És neki küldetése volt ezen a földön, bejárva a közel keletet, majd visszatérve és úgy képviselve a székelységet az országházban, hogy ne csak a felső tízezer, a bárok és nemesek hangja legyen általa felerősítve, hanem a nélkülözésben, és a szegénységben élő székelység sorsa és élete is. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha egyfelől Istenre tekintünk, s másfelől magunkban keressük az érvényesülés, a hívatásunkban, szakmánkban való elkötelezettséget.

 

Reményik Sándor: Megváltó szavak verssorai jutottak eszembe

 

Szavak, szavak, szabadító szavak,

Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!

Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,

Hogy nem éri be veletek a lélek.

Szavak, szavak, szabadító szavak,

Én most tőletek bocsánatot kérek.

………………………………………

Pótolhatatlant és páratlan-egyet,

Melyet az Isten csak nekem teremtett,

Melynek gyökere földi szenvedés,

És földi szenny, és földi szerelem,

De koronája csillagokig ér,

És benne zúg a világegyetem.

 

Hiszen ez az élet annyira szép és megismételhetetlen, hogy nem lehet, szabad elpazarolni. S úgy kell eltöltenünk minden napot, hogy annak értelme és célja legyen. Amikor én gyermek voltam ilyenkor télen sokszor néztem, ahogyan az állatok azt a virágokkal, telített szénát, sarjút fogyasztották. S mintha abban a csendben, nyugodtságban, a széna illatának varázsában a virágos rét, a hajnali napfelkelte, a csörgő forrásvíz, és a fűszálakon megcsillanó harmatcseppek jelentek volna meg. Ma is ebben az isteni csendben, bár tél van, a kikelet, az örömteli tavasz, a nyíló virágok, mint hitünknek reménységei jelennek meg bennünk, hogy megtöltsenek szeretettel, életkedvvel, és miként a méhek a virágból, úgy mi a szentírás lapjaiból nektárt, éltető nedvet, táplálékot szívjunk és vigyünk a hétköznapokba. Ma ezekkel a képekkel akartam a Pál apostoli tanítást egy kissé bevezetni.

I.„Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok.” Pál apostol három lényeges dologról ír ebben a mondatban, a szeretetre való törekvésről, a lelki ajándékokról és a prófétálásról. Én nem tudom más, hogy van, de a szeretet egy nagy kihívás mindannyiunk számára. Mert valahol belül mélyen mindig is ott motoszkál, felüti a fejét az a gondolat, hogy mi a szeretetért, mit kapunk cserébe. S ha őszinték vagyunk, akkor ki is fogyunk a szeretetből. Aki azt mondja, hogy ő könnyen tudja szeretni az embertársait, az még nem mélyült el e gondolat érzésvilágában. Mert könnyű azokat szeretni, akik minket is szeretnek, de mi van azokkal, akik gyűlölnek, vagy éppen a kárunkat akarják! Vagy az is megtörténik velünk, emberekkel, hogy még sokszor magunkat sem szeretjük. Ez a magunknak járó szeretet, nem egoizmust jelent, önmagunknak valóságot, hanem azt, hogy értékeljük mindazt, amit magunkban megtalálunk. Talán furcsának tűnhet, ha azt mondom, hogy nagyon sok ember, nemcsak, hogy a családját, akár a környezetét és közösségét nem szereti, de még saját magát sem. Hiszen ha szeretné, nem tenné tönkre az életét, erkölcstelenül, züllötten, akár az élet szenvedélyeit habzsolva, nap, mint nap, csak önmagára gondolva. Amikor én azt mondom, hogy szeretem, elfogadom a testemet, szeretem a lelkemet, világosítom a szellemvilágomat, akkor foglalkozom vele. Szeretem a testemet megsimogatni, a lelkemet, valahol a szívem táján megérinteni, s értelmemet mélyen a fejemben megtapasztalni. A szeretetre való törekvés azt jelenti, hogy én meglátom a környezetemben mindazt a lehetőséget, s feltalálom azokat a képességeket, melyek gyakorlásával, én valóban Isten gyermekének minősülök. Azáltal válok szeretethetővé, hogy magamból osztom, kivetítem az Istentől való származásomat.

Pál apostol a Galatákhoz írt levelében foglalkozik a lelki ajándékokkal. Itt az ötödik fejezetben egyenesen a lélek gyümölcseinek nevezi. Szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség és önmegtartoztatás. Az ilyenek ellen pedig nincs törvény, írja az apostol. Mi nagyon ajándékot kapunk életünk során. Egyesek maradandóak, másokat gyorsan elfelejtünk. Talán nem is kell külön választanunk a látható és a láthatatlan ajándékokat. Hiszen ezek együtt vannak. Mert éppen a lélek ajándékai emelnek bennünket ki a környezetünkből, s tesz minket a teremtés koronájává. Mert a legnagyobb ajándék az életünk, amely érte a szüleinket, és gyermekeink élete, akik boldoggá tesznek, életünket értelmessé és céltudatossá. Amikor én a próféta szót hallom, nekem mindig Sámuel próféta jut eszembe, akit az édesanyja: Anna, nagyon fiatalon, kisfiú korában elvitt Silóba, Élihez a főpaphoz. S ennek a Sámuelnek, látomása van, hallja, amint szólítja őt valaki. Előbb azt hiszi, hogy maga a főpap az, de aztán később Éli főpap biztatására a kis Sámuel, így válaszol Isten üzenetére, szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Milyen szép lenne, ha mi is így hallgatnánk Isten hívására, szólj Uram, mert hallja a te szolgád!

II., Aki nyelveken szól, nem az emberekhez beszél, hanem az Istenhez, és a lélek által szól titkokat. Nekünk, embereknek egy különlegesen szép kapcsolódási pontunk alakult ki az Istennek, és ez az imádkozás bensőséges áhítata. És ezekben a fohászokban azzal alakítjuk ki és ápoljuk a kapcsolatunkat, aki nekünk életet ad, gondunkat viseli, s még e földi élet után is mennyei házat készít nekünk. Én nem tudtam volna lelkész lenni, ha értem nem hangzik el sok imádság családtagjaim irányából. S ma sem tudnám ezt gyakorolni, ha nap, mint nap nem kísérné tevékenységemet oly sok imádság. Kisebbik lányunk betegsége folytán is megtapasztaltuk, hogy milyen óriási erő van az imádságban, és Isten milyen nagy erővel áld meg mindenkit ahhoz, hogy keresztjeinket hordozni tudjuk. Sokunknak édesanyja, házastársa, gyermeke és családtagja mondja, hogy imádkoztam érted, értetek. S mi, akik ehhez a közösséghez tartozunk, most már az élő közvetítés segítségével is benyitunk sok ember családi házába, hogy elvigyük, lehozzuk Isten szentségét és jóságát a mennyből. Mert, amikor mi Istenhez szólunk, akkor titkok nyílnak fel előttünk. S mint ahogyan a virág kelyhe is rácsodálkozik a napfényre, úgy mi is Isten fényességében és szeretetében látjuk meg a maga teljességében életünk értelmét. Az Istenhez való beszéd nem monológot jelent, hanem egy dialógust. Mert Ő is beszél hozzánk, a legtöbbször nem is szóban, hanem emberi érzésben, a szív és lélek lüktetésében. S ahogyan szükségünk van gondolatainkat kicserélni embertársainkkal, úgy igényeljük az Istennel való közeli beszélgetéseket is. Az imádság képes arra, hogy a nagy Isten lehozza a piciny emberi lelkünkbe.

III.” Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi.”

A próféta Isten üzenetét hozza el az emberek számára. S milyen csodálatos hívatás azok számára, akik ma is vállalják. Elfogadják azt a szépséges küldetést, melyben nem ennek a világnak, hanem magának az Istennek rendelik alá az életüket.

IV. Szeretném, ha prófétálnátok, és nyelveken szólnátok, mondja az apostol a gyülekezet tagjainak. S ha a nyelveken szólást meg is magyaráznátok, hogy a gyülekezet is épüljön belőle. Minden prédikációnak, s így a mainak is az a célja, hogy a mi közösségünk épüljön belőle. S mindazok, akik együtt vagyunk és bennünket követnek, halljuk, érezzük, hogy Isten megszólít az Ő csodálatos nagy terveinek véghezvitelére.

Újból előttünk áll egy hét, egy élet, hogy Isten beszédét felfogjuk, magunkra és családjainkra, gyülekezetünkre értelmezzük. S főleg úgy használjuk ezt a földi időt, hogy ebben az Ő dicsősége és embertársaink szeretete megnyilvánuljon.

Beszédemet egy történettel zárom, melyet Anthony de Mello ír le a szárnyalás című könyvében

Egy szerzetes a kolostor mezején sétált, amikor egy nap madárdalt hallott.

Megigézve hallgatta. Úgy tűnt neki, hogy igazából még sosem hallott madárdalt.

Amikor a madár elhallgatott, visszatért a kolostorba, és nagy döbbenettel tapasztalta, hogy társai teljesen idegenek voltak neki, és ő is nekik.

Csak fokozatosan jöttek rá, hogy évszázadok teltek el közben.

Annyira tökéletesen hallgatta a madárdalt, hogy az idő megállt, és ő átcsúszott az örökkévalóságba.

Az imádság akkor tökéletes, ha felfedezzük az időtlent.

Az időtlent az érzékelés tisztaságán keresztül fedezzük fel. Az érzékelés akkor tisztul meg, ha megszabadul minden előre kialakított véleménytől és személyes nyereségvágytól.

Akkor aztán meglátjuk a csodálatost, és a szívünk eltelik csodával.

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Teljen el csodával ma is a mi lelkünk. S engedjük, hogy a szívünk felfedezze az időtlent. Mert benne Isten szól hozzád, hozzám és mindenkihez. Így halljuk meg ma Isten szavát! Ámen.

 Záró ima

 

Egy ősi norvég verssel mondjuk imádságunkat:

Tanuld meg a víztől követni utadat,

 

Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.

 

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,

 

Tanulj a sziklától megállni helyeden.

 

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,

 

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen.

 

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.

 

Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,

 

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.

 

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,

 

Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.

 

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,

 

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.

 

Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,

 

Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.

 

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.

 

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.

 

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,

 

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.

 

Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,

 

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,

 

Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!