Isten titkainak sáfárává lenni

Textus: 1 Kor 4, 1-5 „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon, sőt magam sem ítélkezem önmagam felett.  Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik. Egyáltalán ne ítéljetek addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Én egy olyan családban és közösségben nevelkedtem, ahol nem sok idő és energia jutott a játékra. Igaz tavasszal picefáztunk, aminek a mai napig nem tudom az irodalmi nevét. Vagy éppen fogócskát játszottunk, az iskolai kirándulások alkalmával számháborút szerveztünk. Néha télen előkerült a kártya is, de többségében egy falusi gyermeknek megvolt a maga kötelessége és tennivalója. Csodálkoztak is rajtam hosszú éveken keresztül, talán még ma is a családtagjaim azon, hogy nem volt, vagy nincs igényem a játékra. Vagy ha be is álltam egy- egy játékba azt a körülöttem levők öröméért tettem, és nem tudtam, azt a maga örömszerzésével igazán játszani. Szenvedélyesen, ahogyan sokan teszik, sokszor talán azzal a beleéléssel mintha, valóban attól a játéktól függne az életünk azon szakasza, netalán a jövendőnk.

Nagyon későn jöttem rá arra, hogy a játék az egyik kibontakozási lehetősége a személynek, legyen az fiatal, vagy akár idősebb. Amikor a konfirmandusokat táborba vittük, akár az elmúlt napokban, akár az elmúlt években megtapasztaltam, hogy milyen fontos a játék, az ember életében. Olyan érzések születnek meg bennünk, amelyek sosem szabadulnának fel, ha nem játszanánk. Olyan kibontakozási lehetőséget biztosít a játék, amit a való élet talán sosem, fog elhozni a mi számunkra. Mert a játékban újból gyermekek leszünk. Olyan energiák szabadulnak fel, amelyeket a való élet talán sosem tudna igazán megmozgatni. Ezért sokáig nem is tudtam megérteni azokat, akik hatalmas erőt és energiát fektettek bele a játékba.

Ma már kezdem érteni, hogy milyen mély, belső érzéseket mozgat meg a játék. S mennyire fontos, hogy a nagyszülők, szülők, vagy éppen nevelők játszanak a gyerekekkel, unokákkal. Mi is ezt szoktuk tenni, a konfirmációt záró táborunkban. Játékosan, vallásosan együtt lenni, megérezni Isten közelségét, s főleg figyelni magunkra, az én belső alakulására, a mi és együttlétek örömteljes adottságára. Ezért is felnézek azokra a pedagógusokra, nevelőkre, akik a gyermeki lélek eme igényeit messzemenően ismerik, és a mesék, énekek, játékok világával megtöltik azt az űrt, mely gazdaggá teszi az emberi életeket.

A vakációs bibliahetek alkalmain lehetőségem volt látni és tapasztalni, ahogyan a segítőink, csodálattal határos módon le tudják kötni a kisebb és nagyobb gyermekek életét, egy- egy tevékenység megszervezésével és levezetésével. Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI verséből idézek:

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

 

 

Itt láttam és tapasztaltam, hogy sokszor a gyerekek a játék és a valóság között oly nehezen tudnak különbséget tenni. S mi jó annak a gyereknek, vagy éppen fiatalnak, felnőttnek, aki szívből tud nevetni a játék sikerén, vagy éppen kudarcán. Mert igazán csak az az elveszített játék és játszma, amit nem lehet újra kezdeni. Aki a játékba igazán beleéli magát, az elveszíti az időérzékét. Olyan intenzíven tud belemélyedni a játék valóságába, ami szinte időkívüliségbe viszi a játékos személyét. A játékkal tudjuk elviselni a kudarcot, örülni igazán a sikernek, együtt érezni a másikkal, bíztatni azt, aki nem győzött, és főleg megértetni, hogy akár győzött, akár veszített a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk és közösen játszódjuk azt a játékot. És itt a közös tevékenységen van a hangsúly. A játék nemcsak a szórakozást jelenti, hanem a fejlődésünk egyik alapja. A játéknak nagy szerepe van a szociális, érzelmi, nyelvi és érzéki fejlődésünkben. Sigmund Freud értelmezésében a „képzelet és a játék a vágyak kivetítése, a konfliktusok, a kellemetlen események megismétlése azzal a céllal, hogy felülkerekedjünk rajtuk”. A pszichológusok két játéktípust különböztetnek meg: funkcionális és szerep játékot. A funkcionális, az amikor labdázunk, kártyázunk, sakkozunk. A szerep játék, pedig az, amikor valakinek a bőrébe bújunk, akár a sajátunkba, és újra eljátszódjuk a megtörtént helyzetet, vagy éppen elképzeljük, hogy konfliktus helyzet van, és azt kell, kellene megoldanunk. Ezeknek a fényében szeretném a mára választott szentírási verseket ezen alkalommal értelmezni.

I.„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” Ady Endre: Isten drága pénze verséből idézek 

 

Hát eljöttem a kamattal,

Uram-Isten,

Agyonnyargalt akarattal

Siettem, hogy el ne késsek.

 

Itt az Élet, itt a pénzed.

 

Sokat kellett ráfizetni,

Uram-Isten,

Magamnak nem maradt semmi:

Ráment mind a kamatokra.

 

Gyilkos volt a világ sodra.

……………………………..

 

Nagy adóval, nagy kamattal,

Uram-Isten,

Akaratlan akarattal,

Add, egy kicsit visszatérjek.

 

Csak hogy éljek, csak hogy éljek.

 

A keresztény, vallásos emberben van valami többlet, ami nemcsak emberként definiálja, hanem olyan lényként, aki ennek az univerzumnak a fejlődéséhez hozzájárul, azt befolyásolja és tudását ennek szolgálatába állítja. Vagyis a keresztény ember Jézus nyomdokain halad. A vallásos ember élete nem céltalan ezen a földön, nem is össze- vissza néző és térő törvényszerűségek karmai között leledzik, hanem az emberi élet Istentől származik. Célja a földi élet tartalmassá tétele és a boldogság megtalálása Isten által. S ezt a boldogságot a mély, belső lelki kincsek iránti vágy és szükséglet indítja el. A keresztény ember tudja, hogy mindig a középpontban áll. Ez a központúság nem az egoizmust, hanem önmagam feladását jelenti, Isten és mások számára. Vagyis Isten és az emberek szolgálata nálam mindennél előbbre van. Ezért élek Jézus példázatainak megvalósításában. A játékok sokszor tanítanak bennünket a sáfárkodásra. Nagyon sok játékunk éppen a gazdálkodást, az építést, a sikert mélyíti el az életünkben. Az apostol itt egyenesen Isten titkainak a sáfáraivá tesz bennünket. Az isteni titkot, mélyen a szívünkbe és életünkbe rejtette el a Teremtő. Hűségünktől, ragaszkodásunktól és képességünktől teszi lehetővé Isten az ő titkainak a megismerését. És  a legtöbbször egy emberi élet kell ahhoz, hogy az isteni titkokat megismerjük, felfedjük, kibontsuk, s azt az életünkbe beleépítsük.

II.” Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” A talentumok példázata a legszebb tanítása Jézusnak ezzel kapcsolatosan. Nem is a talentumok számszerűsége, hanem a sáfár kezdeményező készsége, elkötelezettsége és az értékek mellett való kiállása segíti őt hozzá, ahhoz hogy munkája után eredmény és gyümölcsöző tevékenység legyen. A tegnap este nőkkel, asszonyokkal beszélgettünk az élet való dolgairól. S tekintettel, hogy évekkel ezelőtt tanulgattam a méhek világáról és volt is egy pár család méhem, de különösképpen sokat tanultam az előző gyülekezetemben az egyik egyházközségi tagtól, aki rengeteg tapasztalatot szerzett ezen a téren, azt mondtam, hogy a méhész, sok mindenben, a legtöbb esetben  befolyásolja a méhcsaládok életét. Szinte minden tőle függ. S odafigyelésével, munkájával, bővíti, szűkíti, anyával, léppel, látja el az adott családot. Akkor lesz igazán szép hozam, ha az odafigyelés megfelelő, a méhész elkötelezett, ismeri és tudja a méhek világát és főleg szereti az Isten által teremtett természetet. A hűséges sáfár tudja, hogy a rá bízott kincset kamatoztatni kell. Azért felelősséget kell vállalni. És ez a mai világban egy nagy kihívás. Hiszen mi felelősség nélkül, döntéshozás megkerülésével, a kiállás lebecsmérlésével éljük sokszor az életünk. Nem tudunk, vagy nem akarunk Isten világában elmélyülni. Pedig a keresztény értékrendben a hűség azt jelenti, hogy ismerem magam, tehetségemet, lehetőségeimet és ezeknek függvényében kamatoztatom, mindazt, amit az Isten énrám bízott. A trianoni békediktátum 192o. június 4- én Sopront Ausztriának adta. Azonban forrongások voltak, és többen kiálltak amellett, hogy Sopron Magyarország része legyen, egészen addig, hogy szavazást rendeltek el. A népszavazást 1921. December 14- én szervezték meg és a szavazók 65, 1 százaléka arról döntött, hogy Sopron Magyarország része legyen, amit már nem lehetett megváltoztatni, bár a lakosság egy része német  ajkú volt.

III.” Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon, sőt magam sem ítélkezem önmagam felett.  Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik.” Ez a világ, amelyben élünk tele van ítélkezéssel. Szinte minden szavunkkal vádolunk, áskálódunk, kritizálunk, néha csak a rosszat látjuk. Pedig mi tudjuk, hogy az emberi ítélet az véges. Sosem tudunk eléggé körültekintően látni ezt a világot, és ennek alapján megítélni az életet. Pál apostol azt mondja, hogy nem törődik azzal, miképpen ítélkeznek az emberek, akár felette is. De a mai ember annál többet ad az emberi ítéletre. S szinte már nincs is helye az isteni ítéletnek. Számításainkból kimarad az Isten. Az embert nem az teszi igazzá, hogy másokon ítélkezik. Hanem az az érzés és gondolat, amikor alá tudom vetni magam Isten döntésének. Magamon érzem az ő tekintetét. S tudom, hogy lelkiismeretemen keresztül Isten küldi az üzenetet, a belső hangot a megváltozásra, az újjászületésre.

III.” Egyáltalán ne ítéljetek addig, míg el nem jön az Úr.” Vagyis egyedül Isten ítél igazán.

IV.” Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” Dicséretét érezteti szívünkben és lelkünkben.

Történet: Rajzolja le....

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.

A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.

Utasa mind lusta álomba merült..., s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...

A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.

Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.

Ez hát az igazi békesség.

- Uram, te megmutattad békességedet! - szólt a festő, és nem tévedett.

 

Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.

A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van. Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz. Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.

Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

A jó Isten segítsen bennünket titkai megtalálásában és feltárásában. Ámen.

 

Székelyudvarhely, 2021. július 11.