Istennél biztonságra lelni!

Textus: Zsidó 4, 12- 13 „ Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima könyvét olvastam a napokban. A fehérorosz szerzőnő az 1986. április 26- i, egy óra huszonhárom perc, ötvennyolc másodperckor felrobbant atomerőmű 4- es energiablokkját írja le. Emberi sorsokat tár fel. Az elmúlt rendszer működését, de főleg az emberi életet nem kímélő, kegyetlen magatartását tárja az olvasó elé.

Emberi és családi sorsok kelnek életre a könyv lapjain. S az emberi tudatlanságra épülő jóhiszeműség által okozott rengeteg szenvedés, különös halál és a végső búcsú elmaradása okozta fájdalom csendül fel minden mondatban. A táj, a természet, a családok, a megélhetés, az emberi gyengeség és élni akarás szinte mint egy vezérelv vonul végig a megkérdezettek mondatain.

Mint egy sziporkázó, ezüstcsillám port fellövellő robbanásban gyönyörködnek eleinte a Csernobil környékén lakó és az üzemben dolgozó munkások családjai, hogy aztán később jöjjenek rá arra, hogy a halál aláhulló perjéje érkezik közéjük, mint betegség, szinte észrevétlenül.

Megrázó történetek, emberi vallomások, és családi sorsok alakulásai teszi érdekessé a könyv olvasmányát. És azóta is egy örök kérdés mindannyiunk számára, hogy a természet, és ezen a belül az ember, miképpen tud úgy megmaradni ebben a folyamatos fejlődésben, hogy közben ne ártsunk, ne rongáljuk a körülöttünk élő környezetet.

Egyik igen nagy tanulsága a csernobili atomrobbanásnak az, hogy a biztonság és az élet mindennél előbb kell, legyen. Nem lehet és nem szabad engedni, hogy bármi is az élet útjában álljon. És sosem lehetnek szükségszerű veszteségek, mint ahogyan a tűzoltók, a katonák életüket áldozták fel, azért, hogy a tűzet, kioltsák, a nukleáris fertőzést minél rövidebb időn belül megszűntessék.

Miközben a katasztrófa körüli események játszódnak a könyvben, és a világméretű sugárzás csökkentésén dolgoznak az alkalmazottak, a katonák és tudósok, mindvégig ott van a könyvben az egyes emberek, és családok életsorsa. Az, ahogyan a nők megszülik beteg gyermeküket, ahogyan a feleségek feláldozzák magukat, ahogyan az idősek ott maradnak a sugárzástól telített területen. Amiképpen a múlt összekötődik számukra a jelennel és főleg egybeölelkezik a jövővel.

Részben elrettentő képeket alkot a fehérorosz szerzőnő az olvasóban, de ugyanakkor az emberi érzések mélységeit is feltárja. Konkrétan azt az elkötelezettséget, amit adnak a családtagok egymásnak. S bár tudják, hogy veszélyes a szeretett családtag, a sugárzástól megfertőzött közelében élni, akár őt betegségében ápolni, mégis képesek éppen a saját életük árán meghosszabbítani életüket, elviselhetővé tenni betegségüket.

A hatodik osztályban jártam, jód tablettát adtak nekünk, a diákoknak, s mi alig tudtunk valamit arról, hogy tőlünk nem is olyan messze mekkora szerencsétlenség történt. S emberek, családok sokaságát telepítették ki a fertőzött övezetből. Ezért is gondoltam arra, hogy a mai napon a biztonságról, az élet értékéről, az isteni terv szépségéről, önmagunk és hívatásunk minél jobb megismeréséről, valamint a számadásról fogok beszélni. Mindezt pedig a felolvasott szentírási versek alapján.

I.” „ Mert Isten igéje élő és ható.” Az elmúlt napok történései, a vihar, majd az egyik lelkésztársunk baleste és halála arra enged következtetni, hogy bár úgy gondoljuk, mi birtokoljuk az életünket, és mi rendelkezünk felette, ez a hamis látszat, most lelepleződik. Amikor elindulunk otthonról, egyáltalán nem biztos, hogy célunkhoz meg is fogunk érkezni. Ha megdolgozzuk földjeinket, és előkészítjük munkánk által a termést, attól még nem következik egyenesen az, hogy meg is lesz a kívánt eredmény, hiszen egy vihar tönkre teheti azt. Sokat tehetünk az életünk gazdagításáért, az épségünkért, egészségünkért, de tudjuk, hogy mi mindannyian Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen. Ebben a mulandó és változó világban egy dolog van, ami örökre változatlan és ez nem más, mint Isten léte, munkája és szentsége mindannyiunk életében. Hol lehetne nagyobb biztonságra lelni, ha nem éppen nála? Hol lehetne jobban otthonra találni, ha nem éppen az ő hajlékában? Kinél, minél lehetne nagyobb biztosítást kötni, ha nem éppen az imádságainkkal az Istennél? Amikor utazunk biztosítást kötünk, csomagra, balesetre, kezelésre, oltalomra. Biztosításunk van az egészségünkre, az otthonunkra, a vagyonunkra?

De van- e biztonsága a lelkünknek? Köthetünk- e biztosítást a lelki világunkra? Őrizzük, vigyázzunk, oltalmazzuk – e a lelki életünket? Mert nemcsak az otthon, a vagyon, az élet a karrier mehet tönkre, hanem a lelkünk is válságba kerülhet? És lesznek- e mellettünk olyan szerető családtagok, akik bennünket ápolnak, szeretnek, vigyáznak ránk. Pál apostol azt tanítja, hogy az Isten igéje élő, és ránk ható. Vagyis elindít bennünk egy folyamatot. Eloszlatja bennünk a félelmet, derűt és örömöt kölcsönöz. És ma is hirdetem, hogy a biztonságunk nekünk az Istenben, a szentírásban, a hitünkben van. És ennél erősebb, szilárdabb meggyőződés nem is kell. Nemrég Kocs Attila itt a Bethlen utcában megállított és azt mondta, hogy szeretne könyveket adományozni az egyháznak, melyeket lakása padlásán talált meg. A fadobozban pedig héber, görög és magyar nyelvű biblia volt. Azóta folynak e könyveken a restaurálási munkák, de ami szép ebben a történetben az, hogy az a család, abban a házban különböző korokban, a háború, zsidóüldözés, majd a kommunizmus éveiben is, a biztonságát Istennél találta meg.

Juhász Gyula: De profundis versét idézem, amely ma ide kívánkozik.

 

A legsötétebb ég alatt,

Isten, Téged találtalak.

A legmélyebb örvény felett

Uram, én Téged leltelek.

 

 

A csillagtalan éjjelen

Egy láng lobog a lelkemen,

Mint reves fában gyönge fény,

De mégis élet és remény.

 

 

Isten némán hozzám hajol

S engem idéznek valahol.

 

II.” mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig,” Gyermekkorunktól fogva az élet értékeit keressük. És részben meg is találjuk, a szülők szeretetében, a barátságokban, a szerelemben, házasságban, gyermekekben, a munkában. És bármilyen nagy eredményeket is érjünk el ezen a földön, mi mindig vágyunk valami másra. Születésünkkel küldetést nyerünk az Istentől, és mindig is hozzá tartozunk, meg neki felelősséggel tartozunk. Mi nagyon sokszor felszínes életet élünk. Természetünkké válik, hogy akár csak egy színdarabban eljátszódjunk, vagy megformáljunk egy életstílust, alakítsuk a boldog családot, szülőt, gyermeket, vagy éppen munkahelyen a kollegát. De nagyon hamar világossá lesz, ha a test és a lélek, az érzés és a gondolat nincs összhangban. Mert a lélek és az érzés ott van a szemünkben, szívünkben. És megfogalmazódik a szavak súlyában.

Ezért nem is csoda, hogy a legtöbbször Istennel a mélységekben találkozunk. A szenvedésben, fájdalomban, kétségbeesésben, vagy éppen a határtalan örömben. Isten igéje bennünk van, és az emberi lét értelmét keresi. És az a lélek, amit fogantatásunk alkalmával az Isten belénk oltott, mindig is törekszik a teljességre, tökéletességre.

III.” és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” Isten tervének van egy nagyon nagy szépsége. És ez az, hogy a mulandó világban minket hallhatatlanokká tesz. Nem válunk az enyészet részévé. Minden egyéb elpusztul ezen a földön. Egyedül csak az ember válik képessé az öröklétben, az üdvösségben való létezésre. Az ember mindig is kereste azt a világot, ahol örökké élhet. S ma is minden tudományos kutatás arra vonatkozik, hogy miképpen lehet ezt a földi létet meghosszabbítani. S ez jól is van. Élnünk kell e földi élet örömeit, adottságait és gazdagságait. Azonban értelmünk és érzelmünk által mi bele látunk egy másik világba is, amit mi égi világnak, az örök életnek nevezünk. Az említett könyvben van egy történet, mely szerint egy fiatal szerelmes házaspár élet tönkre megy a csernobili katasztrófa miatt. A férfi tűzoltó az üzemnél. Az első órákban bevetik a robbanás után. Csúnya égési sebeket szenved el. Gyorsan Moszkvába szállítják, ahova később követi a felesége. Még a lehetetlen körülmények közepette is húslevest főz a férjének a társainak. Minden tiltás ellenére megöleli és megcsókolja a férjét a kórházban. Elhallgatja, hogy áldott állapotban van. Amikor a férje párnáján ott maradnak a hajszálak, amikor a bőre alatt az eleven hús látszik, amikor szinte minden lemállik a testéről, ő akkor is mellette marad, mindörökre, ahogyan egymásnak egyszer esküben mondták, majd csendesen kíséri katonák között ólomkoporsóban a temetőbe.

Ennek a családnak a története bár rettenetesen fájdalmas és borzasztó látványt ébreszt bennünk, az a tény, ahogyan a szerző leírja az emberi jellemet, az örök hűséget, széppé. Szinte ember felettivé emeli éppen az által, hogyan még önmagáról, sőt születendő gyermekéről is le tud mondani, csak hogy mentse a férjét. Ez a földi áldozat és önmegtagadás késztet bennünket egy olyan létben hinni, ahol Isten kárpótol, oltalmaz és megnyugtat mindannyiunkat. 

IV.” Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt.” Az Isten teljesen és tökéletesen ismer minket. Ez az ismeret nekünk nem korlátot jelent, hanem sokkal inkább szabadságot. Az egyik legnagyobb kihívása az életünknek éppen az ismeretek szerzése. Sosem zárul le a tanulás. Bár kilépünk az iskolák, egyetemek padjai közül, egy örök tanulmányban veszünk részt. Igazán az iskola csak felkészít bennünket az információk, a tudás iránti nyitottságra. És azokból lesznek sikeres személyek, akik örökösen keresnek valami újat az életükben. Akik sosem dőlnek hátra. Kik nincsenek teljesen megelégedve a képességükkel és teljesítményükkel. Akik mindig is tudják, hogy ők többre hívatottak.

Isten néz és lát bennünket. S lelkiismeretünk szaván keresztül ébreszt, szólít, ösztönöz egy méltóbb emberi élet megélésére. A szívek és a vesék mélységéig lát minket az Isten. S mi azt szeretnénk, ha Isten miképpen a szüleink is büszke lenne ránk. Ezt pedig úgy tudjuk elérni, ha megfelelően élünk. Törvényeit betöltjük, emberi hívatásunkat mélységeiben megéljük. S nemcsak erre a földre, de az égre is nézünk.

V.” Neki kell majd számot adnunk.” Írok egy dolgozatot: A vallástanár szerepei és feladatkörei iskolai és gyülekezeti közegben címmel. S az a gondolat foglalkoztat, hogy a negyed százados lelkészi és vallástanári tevékenységem által miképpen tudtam diákokat és felnőtteket Isten felé irányítani? Tudtam, tudok- e helyes irányt mutatni azok számára, akik ma is Isten világát keresik? Akiket egykor el kezdtem tanítani, azok ma édesanyák és édesapák, kik tovább adják vallásukat, kultúrájukat gyerekeiknek, unokáiknak. Minden vasárnapot-számot adunk az Istennek egy hétről, egy életről! Te, aki ma eljöttél miről adsz számot? Mivel jutalmaz, és miben kér számon az Isten?

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A Pál apostoli gondolatok ma is bíztassanak és bátorítsanak! Emeljük fel a szívünket és engedjük, hogy Isten szavam a szentírás tanítása bennünk termékeny talajra találjon. Mert mi annál többre hívattunk, hogy csak úgy éljünk.

Isten azt akarja, hogy boldogok, megelégedettek, bátrak és elkötelezettek legyünk. S a mindenkori számadásban ne szemlesütve, hanem felemelt fejjel vállaljuk sorsunkat. Így töltsük be hívatásunkat. Ennek a kiegyensúlyozott élet megtalálásában segítsen minket az Isten! Ámen.