Istenre figyelni, az Ő bölcsességére!!

Textus: Péld 4, 1-9

„Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra!  Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz! Szerezz bölcsességet, szerezz értelmet, ne felejtsd el szavaimat, és ne térj el tőlük! Ne hagyd el, és megőriznek téged, szeresd, és megoltalmaznak téged! A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet! Becsüld nagyra, és felmagasztal téged. Dicsőséget hoz rád, ha magadhoz öleled. Ékes koszorút tesz a fejedre, díszes koronát ajándékoz neked.”

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az elmúlt héten két gyülekezetben is szószéki szolgálatot végeztem, s miközben készültem a szolgálatokra azon gondolkoztam, hogy vajon mivel, hogyan tudnám az istentiszteleten részt vevő személyeket a legjobban lekötni, a figyelmüket arra a szentírási gondolatra irányítani. A lókodi öregotthonba egy bibliamagyarázattal készültem s az elveszett juh példázatának mondanivalóját bontottam ki az idősek otthonában élőknek. Majd Kénosban Mt evangéliuma alapján, hegyi beszéd befejező részéről, az okos és a bölcs emberről, az építésről beszéltem. Majd Segesváron a csodálatos halfogásról beszéltem, melynek központi gondolata az „evezz a mélyre” való jézusi utasítás volt.

Amikor vallásórát tartok, vagy éppen családot látogatok, akár egyéb lelkészi tevékenységet végzek, bennem mindig mélyen ott motoszkál a kérdés: le tudom- e kötni gyermeknek, diáknak, fiatalnak vagy éppen felnőttnek a figyelmét. S mi az a téma, ami a vallás világában megérinti a mai embert, foglalkoztatja, s készteti majd egy idő után, hogy elkötelezze az életét Isten, ember, család, közösség mellett.

Mai beszédemnek az a célja, hogy különösen felkeltse a figyelmet, s rávezessen arra a felismerésre, hogy mennyire csodálatos és szép az emberi élet. Annak minden percét élni kell, lélekkel, szívvel, határtalan szeretettel.

Az elmúlt héten, csütörtökön egy nagyon szép előadást hallottunk az Imateremben, Babits Mihály életéről, s a költő életének és alkotásának való megismerése után, többen verseket olvastunk fel. Egyedüli férfi voltam, ezért hogy erősítsem a férfi nemet, a Zsoltár férfihangra, vagy Consolatio mistica versét olvastam fel. Ebből idézek ma egy pár sort:

 

Tudod, hogy érted történnek mindenek - mit búsulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bűnös lelkedért.

 

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

……………………………

Mert ne gondold, hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod

tükörében magadat,

Igen. Egyre nagyobb erőt kell kifejteni, több munkát elvégezni, nagyobb szakértelemmel végig követni és mélyebb meggyőződéssel vállalni azt a hívatást, melyre megbízást kapunk az Istentől. Érzem és látom, az emberi figyelem csak egy kevés ideig tartható fenn, ma úgy kell egy témát mindenkinek megközelítenie, hogy az érthető, hasznos és érdeklődést kiváltó legyen a hallgatóság számára. A felolvasott szentírási versek alapján ma négy nagyon fontos és lényeges gondolatról: a felhívásról, a tekintélyről, a bölcsességről és a dicsőségről akarok beszélni.

I.” „Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra!  Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! A könyv írója ebben a két mondatban négy gondolaton keresztül közeledik az olvasóhoz, vagy annak hallgatójához. Az elsőben az atyai intésre való hallgatást érzékelteti. Ez pedig egy nagyon családias kép. A fiak az atyákra, kell, hallgassanak. A ószövetség társadalmában az atyák voltak a család, a közösség, és a társadalom vezetői. Azért ők, mert bölcsességre tettek szert. Egyrészt a tudásuk, tanulásuk által, másrészt mert tapasztalatot szereztek. Ez nemcsak egy kívánság, hanem kötelező erejű volt a héber, majd később a zsidó társadalomban. Nem szeretnék végig menni az emberi fejlődés évszázadain, ezért egyből a mába ugrok. Miként jelentkezik ez a kérdés, sajátosan a mi közösségeinkben. A legtöbbször úgy, hogy az atyáknak már nincs elismertségük, vagy nem elegendő. A fiak úgy gondolják, s mondjam, ki gondoljuk, hogy mi többet tudunk. Jobb a képzésünk, több az ismeretünk, nagyobb a rálátásunk. S mintha érzékelhető lenne egy jó nagy szakadék a fiak és az atyák között. Megtörténhet, a technika világában az unoka többet tud, mint a nagyszülő, talán az is lehet, hogy a digitális világban jobban eligazodik. De azt már kétlem, hogy az életről több ismerete legyen egy fiatalnak, mint egy idősebb személynek. Mert az élet nemcsak könyvről, nem is csak tudományról, hanem a tapasztaltak és a tanultak ötvözésének alkalmazásáról szól.  Ezért meg vagyok győződve arról, hogy a fiak több időt kell, eltöltsenek az atyákkal, nagyobb hangsúlyt kell, biztosítsanak a véleményüknek, és jobban be kell, építsék az életükbe mindazt, amit hallanak az idősebbektől. Engedjék meg, hogy csak egy példával éljek, amikor a farsangban népdalokat tanultunk rájöttem arra, milyen nagy kincs van a birtokunkban. S mennyire lélekápolóak a népdalaink, de ha nem vigyázunk, rájuk elvesznek, kihalnak, mert már az én nemzedékem egytizednyit sem tudja, amit annak idején a fonóban, télen a fiatalok megtanultak.

Figyeljetek az okos tudományra, folyatja e könyv írója. Mi is az okos tudomány napjainkban? Mert ma minden alap nélkül ebben a rohamosan fejlődő információs világban, gyorsan terjednek nemcsak az igaz, és megalapozott, szakértelemmel körülírt emberi fejlődést segítő tanítások, hanem ennek ellenkezői is. Szinte minden, mindenféle szűrés nélkül érkezik hozzánk, és ha nem értünk hozzá, könnyen bedőlünk egy- egy hírnek, vagy éppen elfogadjuk valóságosnak a megalapozatlant is. Azt hittük az emberi fejlődéssel együtt fog haladni a kultúra is, s szinte nap, mint nap látjuk, hogy óriási kulturális különbségek alakulnak ki, még egy településen belül is. Emlékszem évekkel ezelőtt az újságok egy vezércikkel kezdődtek, amelyben jó kaliberű szerzők tollaiból látott napvilágot az írás, s elgondolkodásra késztetett annak minden mondta. Ma az is megtörténik, hogy pálcát törünk, lejáratunk, ellenség képet festünk, s az írás nem megnyugtat, hanem felháborít.

A jó tanulság, pedig amiről a szentírás beszél, mintha elmaradna. Ez a tanulságadás, egyfajta bizonyítás, olyan, mint egy feltett matematikai egyenlet, ahol le van vezetve a megoldás minden mozzanata. Az élet maga is egy ilyen ismeretlenes matematikai egyenlet, ahol nem képleteket, függvényeket kell ismernünk, s főleg azokra figyelnünk, akik azt már könnyedén megoldották. Valószínű a mai nemzedék számára ez az ismeretlen másképpen van feltéve, lehet az is más módszerekkel kell, megoldjuk. De az eredmény ugyanaz, ami volt sok száz és ezer éven keresztül. Úgy élni ezen a földön, hogy méltóak legyünk halálunk után az égbe, az üdvösségbe kerülni. És ez nem fog menni csak úgy magától. Ehhez nekünk is tenni kell, imádkozni és dolgozni.

Ne hagyjátok el tanításomat! Hangzik a bíztatás. Ahogyan egyre idősebbek leszünk, többször elgondolkozunk azon, mi marad meg. Én személyesen arról vagyok meggyőződve, hogy az, ami lényeges bennünk, az mindig is itt marad. Bennem elég elevenen él, az hogy milyen volt a nagyanyám az édesapám. S azok a szavak egy életen bennünket végig kísérnek. Vagyis nem múlik el, s nem múlhat el egyetlen élet sem nyomtalanul.

 

II.” Mikor még, mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz!” Ez a gondolat bennem a tekintélyt visszhangozza. A gyermek az édesanyjában és édesapjában azt a szülőt látta és tapasztalta, akit tisztelni kell. A gyermek előtt tekintélye volt a szülőnek. A tekintély eredetéről, származásáról is érdemes beszélni. Külső szigorúsággal, vagy belső alázattal, lelkiséggel, tudással, elkötelezettséggel szerezzük- e meg a tekintélyt. De úgy gondolom, azt mindenki látja és tapasztalja, egy olyan korban élünk, amikor a tekintély a sárba van tiporva, meg van alázva, s az emberi egyenlőség zászlajára úgy van kitűzve az egyformaság, hogy az aláássa, megfertőzze az emberi kapcsolatokat. Ezért nem is csoda, ha ekkora felfordulás van a társadalmunkban. Mert a formát szinte minden helyről eltöröltük, de azt lényeggel, belső tartalommal nem töltöttük meg, ezért minden szemét oda kívánkozik, ahol üres teret kap magának. Gondoljanak csak arra, amikor gyerek feljelenti a szüleit, vagy amikor a társadalom különböző intézményeiben alapszinten sem működik a rend. S ilyenkor gondolkozunk el, hogy hol rontottuk el. Ma már annyi joga van, s többet foglalkoznak egy büntetésben, vagy büntetett előéletű személlyel, mint egy szociálisan hátrányban élővel. Ezért szinte akár pozitívum is lehet a szabadságvesztésben levő élet.

S bár nagyon sok a lehúzó példa, én mégis mondom és hirdetem, hogy a vallásos ember a belső tekintélyre alapoz. Számára a követendő példa Jézus. Eszménye az Istennek tetsző élet. A vallásos ember szavaiban és cselekedeteiben Istenre támaszkodik. Életében érzi, hogy Isten ráfigyel. Minden lépésünket vezeti, szavunkat formálja, szívünket, lelkünket alakítja.

 

III.” Szerezz bölcsességet, szerezz értelmet, ne felejtsd el szavaimat, és ne térj el tőlük! Ne hagyd el, és megőriznek téged, szeresd, és megoltalmaznak téged! A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet!” Bölcsesség, értelem, megőrzés, oltalmazás. Ezek mind olyan szavak, melyek az Istenhez kapcsolnak. Nagyon sokat lehet tanulni, rengeteg ismeretre lehet szert tenni. Meg is lehet szinte mindent indokolni értelemmel. Mégis a bölcsesség ennél jóval több. Még a legegyszerűbb ember, akinek csak alig van egy pár osztálya, tud bölcsen élni. Mert úgy tudja megszervezni az életét, s annyira hasznos tud lenni élete által, hogy majd éppen elhunyta alkalmával jönnek rá arra, hogy mennyire részletesen, és gazdagon élte meg érzelmileg is az életét. Mert nagyon sokan miközben habzsolják az életet, elfelejtenek élni, a mában, törődni, sírni, örvendeni, dalolni. És Isten ezt várja el tőlünk, hogy éljünk a mában. Örvendjünk annak a kevésnek, akár soknak, amit nekünk adott. Legyünk megelégedettek, boldogok.

Azt mondják az agykutatók, hogy az ember csak egy kevés százalékát használja az elméjének. S ha netalán megsérül, akkor az elménk rengeteg funkciót át tud venni, e megbetegedett résztől. Az emberi értelem annál hatékonyabb lesz, minél többet használjuk. És én hiszem Isten azért teremtett bennünket a teremtés koronájává, hogy céltudatos, előre eltervezett életet éljünk. S ha kell, menet közben korrigáljunk, kiigazítást végezzünk. Ez a megtérés, melyről Jézus, majd Pál apostol olyan szépen tanít.

Ma egy olyan világban élünk, amikor szinte minden már csak egyszer használatos. S ez nemcsak az eszközökre lesz igaz, hanem még az emberi kapcsolatokra is. Amikor e könyv írója itt a megőrzésről beszél, akkor az Atya tanításaira vonatkoztatja. Mennyi mindent eltékozol az utókor, melyért az idősebb nemzedék rengeteget dolgozott. Csak két dolgot említek, a szövés-fonás kiment divatból, s most mintha újból kezdené tanulni a mai fiatalság. S milyen szép dolgokat lehet festeni, varrni, szőni, fonni. S gondoljunk arra, milyen sokan eltékozolták az ősi házat, földet, erdőt, s lassan annak vagyunk tanúi egyre nagyobb ereje lesz a falvaknak, s gyérül a városok lakossága, mert munkahelyek hiányában nem lehet a városi létre építeni sem személyes, vagy akár családi életet.

Érdemes az oltalomról, a biztonságról is szót ejteni. Mert ma egyre több digitális eszközzel védjük vagyonunkat. Intézmények biztosítják a társadalom békéjét. S mégis megtörténik, hogy még a legfelszereltebb intézményekbe is bejutnak, a betörök. Megfélemlítenek személyeket, vagy akár ellehetetlenítenek embereket attól, hogy biztonságban éljenek.

De minden bizonytalanság ellenére Isten otthont ad a vallásos embernek. Megszilárdítja hitünket, erősíti akaratunkat.

 

IV.” Dicsőséget hoz rád, ha magadhoz öleled. Ékes koszorút tesz a fejedre, díszes koronát ajándékoz neked.” Mivel szerzi meg a mai ember a dicsőségét? Hogyan éri ezt el? Mert a vallásos ember nem a külsőségekre vágyik. Még csak nem is az elismerésre! Hanem a lélek csendességére. Aki minden hétvégén meg tudja ünnepelni a vasárnapot, az közel van ehhez a dicsőséghez. Mert ez nem kívülről érkezik, hanem belülről.

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma, ezen az istentiszteleten négy ajándékot szeretnék életednek, lelkednek tarisznyájába beletenni az alapgondolatként választott szentírási versekre támaszkodva. Ezek pedig a következők: a felhívás, vagy figyelmesség, a belső tekintélyt, az isteni bölcsességet, és az életünket megkoronázó dicsőséget.

Hallgasd hát ma és mindenkor az isteni felhívást! Légy figyelmes a szívedre, lelkedre, hallgasd, meg mit mond, üzen ezen keresztül az Isten neked. Légy figyelmes a melletted élőkre, mert Isten benned küldi el a vigasztalást, gyámolítást a bajban levőknek. Szerezd meg, s vigyázz a belső tekintélyre, mert ez tartást, emberi nagyságot, magabiztosságot ad minden időben. Ezt a tekintélyt nemcsak ésszel, hanem kiállással, gerincességgel tudod a legjobban megszerezni.

Maradj csendben, ebben a hangos világban is találd meg életedben azt a sarkot, az a pihenőhelyet, ahol a lélek mindig fog szólni, beszélni hozzád. Mert rajta keresztül küldi el Isten az Ő bölcsességét tenéked.

S emberi vágyad, óhajod ne csak e földi javakra, a láthatókra összpontosuljon, hanem vedd figyelembe azokat a lelkieket, láthatatlanokat, melyek a te lelked dicsőségét szolgálják. Ma azért imádkozom, hogy ez a figyelmesség, tekintély, bölcsesség és dicsőség kísérje a te életed mindennapjait. Ámen.