Jézus, az igazi szőlőtő!

Textus: Jn 15, 1- 5 „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi, és amely gyümölcsöt terem azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, aki énbennem marad, és én benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

E mai vasárnap a reformációt ünnepeljük. Hiszen 1517. október 31- án valami rendkívüli dolog történt. Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette a 95 tételét, mely Isten dicsőségének elmélyítéséről, a korabeli egyház megújhodásáról, és az emberi méltóság tiszteletéről szólt. Isten, az intézmény, társadalom és a személy állt a reformáció középpontjában. Luther Márton nem akart új egyházat alapítani, még csak háborúságot sem szítani, hanem békésen beszélt Isten irgalmas, és könyörületes szeretetéről, a szegények felkarolásáról, az emberi üdvösség, a lélek örökkévalóságának lehetőségéről. És ugyanakkor hirdette a visszásságokat, elítélte a bűnbocsátó cédulák használatát. De sajnos az egyház hatalmasai tételeit személyük és az intézmény aláaknázásának tekintették és hallani sem akartak a megújulásról.

A reformátorok tanításainak és gondolkodásának középpontjában a megváltozás, és megújulás szándéka volt, azonban a beidegződött tanítások, a személyi, és csoportos érdekek ezt sokáig nem tették lehetővé. Reformátorok és közösségek áldozták fel életüket, hogy az igazi isteneszme, tanítás és vallásosság érvényre jusson. S azóta is minden évben megállunk kegyelettel a protestáns templomokban és fejet hajtunk őseink emléke előtt, s imádságainkkal, fohászainkkal értük is imádkozunk.

Nemcsak a protestánsok és katolikusok, hanem később Jézus személye és a szentháromság dogmája miatt, nagy sok és mély ellentét alakult ki. Akár odáig is elmenve, hogy prédikátorokat és hitvitázókat némítottak el, akik az életüket áldozták fel tanaik védelmében. Egyházalapító püspökünk: Dávid Ferenc életén és halálán túlmenően unitárius prédikátorok áldozták fel életüket azért a szent ügyért, melynek győzelmében és terjedésében bíztak és hittek.

Ilyen volt 1588. augusztus 29- 3o- án Skariczai Máté és Válaszúti György közötti hitvita, mely végül is az unitárius fél elnémításával végződött, és életét adta az ő hitéért. Érdemes elolvasni a Pécsi Disputáról való írásokat, hogy még jobban megerősödjünk unitárius hitvilágunkban és elköteleződést vállaljunk egyházunk sorsa iránt.

 S mindezt ma azért mondom el, mert az emberi erőszak nagyon sokszor állta el az isteni igazság útját, és szükség volt a reformátorokra azért, hogy az igaz eszme, az igaz hit újból győzedelmeskedjen.

A reformáció nem egy lezárt folyamat. Hitünk szerint örökös megújulásra vagyunk elhívva, erre ösztönöz az úrvacsoravétel, az imádság és az istentiszteletek buzgó lélekkel való látogatása.

Ma is egy lelki útra hívlak, titeket, Önöket, hogy azon elmélkedjünk, mit szeretnénk és tudnánk megváltoztatni e közösség életében is azért, hogy ebben a gyülekezetben jól, itthon, szeretettel eltelve érezzük magunkat. Az első dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmet az, hogy vallásunk középpontjában az Isten áll. Ő reá nézünk fel, figyelmünket mindig rá vetítjük. A templom, a gyülekezet, a tudásom és hitem csak segít annak a vallásosságnak a megélésében, mely Istenhez vezet engem közelebb. Ma már nem is annyira egy külső, hanem belső reformációra van szükségünk, a belső megújulásra. Életünket Isten felé kell irányítanunk, Ő kell, legyen az elindulásunk és megérkezésünk mérföldköve. Engedjék meg nekem, hogy egy pár dolgot megemlítsek, amiben a változást kellene gyakorolnunk. Az első annak a nézetnek a felülvizsgálata lenne, ami arról szól, hogy az istenhit és a vallásosság mindenkinek egyéni ügye, és az nem köthető az intézményhez. Az ember társas lény, így tudását, cselekvő képességét és minden tehetségét a közösségben élheti meg. Így a vallás is, nem magánügy, hanem a közösséghez való tartozás igénye és szükséglete. Így hamissá válik az a nézőpont, hogy teljes vallásos életet élhet az ember a gyülekezeten kívül is.

Másodsorban egyre jobban elhatalmasodik az a világrend, mely az egót, az önzőséget, és a magunknak valóságot hangsúlyozza. Ma sokan, annyira erősnek és tehetségesnek érzik és tartják magukat, hogy azt tapasztalják, nincs szükségük sem az Istenre, sem az emberre. Pedig a keresztény elvek, éppen azt tanítják, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk. Gondjainkban, nehézségeinkben Isten és a közösség segítségünkre siet.

Harmadsorban a mai ember világnézete túlsúlyban csak erre a földi világra koncentrálódik. Nem foglalkozik, vagy éppen nem eleget azzal, hogy mi lesz az elmúlás után. Pedig a keresztény hit túlmutat ezen a fizikai életen. Éppen ez a földi élet készít fel az örökkévalóságra. Még sorolni lehetne a változásra való szükségességet, de én ma ezeknek a fényében szeretném kibontani a felolvasott szentírási verseket és sajátosan az életünkre alkalmazni.

I.” „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda.” Két fontos gondolatot találunk ebben a mondatban János evangélista fogalmazásában. Jézus magát megszemélyesíti, és azt mondja, hogy az igazi szőlőtő. Ma már ezeken a tájakon is egyre többet tudunk a szőlőről. Ápoljuk, gondozzuk, a hideg elől védjük. A szőlőtő különös bánásmódot igényel. Csodálatosan érzékeny növény a szőlőtő, amely hajszálgyökereivel lenyúl a mélybe, hogy felszívja annak nedvét, virágba borul, szőlőgerezdeket ereszt, és az éltető fény, édes szőlőszemeket érlel a nyár és ősz szépségében. A termés pedig bizonyságot tesz a szőlőtőről. Jézus magát igazi szőlőtőnek nevezi, ami feltételezi, hogy vannak hamisak is. Mi hisszük és valljuk, hogy Istenhez csak Jézus tanításán juthatunk. Az Ő példázatai Isten jóságában gyökereznek, s belőlük végtelen szeretete és szentsége árad.

Aki életén érzi az isteni tekintetet, az tudja, hogy Isten gazdálkodik az ő életével. Nem véletlenül született erre a világra, és nem is céltalanul jár, kel, él a mindennapokban. Az ember szolgálatot végez. És az Istennek végzett szolgálat túlmutat az anyagiakon, végtelen elégtételt ad, felüdíti a lelkünket, megsokszorozza lelki kincseinket. Aki úgy tud tekinteni az Istenre, mint az ő gazdájára az tudja és érzi, hogy Isten áldással lesz az életén.

II.” Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi, és amely gyümölcsöt terem azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.” Aki szőlővel foglalkozik, annak nem kell különösebben mondanom, hogy a nemes szőlőt ilyenkor kevésbé metszik és elföldelik, hogy a fagy ne tegyen kárt benne. Majd tavasszal kibontják, meghagyják a termő vesszőket kötözik, több alkalommal zöld metszést végeznek benne. A legjobb és legegészségesebb ágakat hagyják meg, melyek alkalmasak a gyümölcs termésére. Megtisztítja, ahogyan Jézus mondja János evangéliumában. A cél ebben a munkában az egészséges, jó és többlet gyümölcs. A keresztény ember életében is szükség van a metszésre.  Szükség van arra a munkálatra, mely nélkül hosszú távon nincs szőlős, és nincs keresztény vallásos élet. Az én gyermekkoromban még ültettek szőlőt a szülőfalumban. A földet előkészítették, három ásó nyomni mélységben hatoltak alá, ahogy nálunk nevezeték liganéroztak, hogy könnyűvé, tegyék a szőlő hajszálgyökereinek a behatolását a földbe. Minden kora tavasszal mély kapálását hajtottak végre, mielőtt a rügyek még kihajtottak volna. És többször kapálták meg, zöldmetszést végeztek nyáron, hogy a szőlőtő a termésbe szállíthassa az energiáját. A levágott ágakat összegyűjtötték, hogy a betegségek ne terjedjenek a szőlősben. A szőlő könnyének nevezték azt a nedvet, mely metszés alkalmával a szőlőfán megjelent.

Ha úgy tekintünk emberi, családi életünkre, mint egy szőlőfára, akkor be kell ismernünk, hogy nekünk is szükségünk van, rajtunk is Isten metszeget. Együtt ásunk le életünk talajába, közösen gondozzuk életünket, vigyázzunk a termésre, hogy az szép és egészséges legyen. De nagyon sok szőlőst otthagytak gondozatlanul, a gaz, a dudva, verte fel az óta. A szőlők vesszők össze- visszanőttek, olyan lett belőle, mint a dzsungel, és többé már nincs termés ezekben a szőlősökben. Nagyon sokszor ilyen összekuszált, meggondolatlan, ápolatlan és termésre alkalmatlan a mi szellemi, lelki, de akár a fizikai életünk is.

III.” Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” A tisztaság az egyik alapja az emberi életünknek. Ma már eljutottunk egy olyan fejlettségi szintre, amikor a fizikai tisztaság nem jelent különösebb gondot családjainkban. De annál nagyobb kihívásokkal állunk szemben a szellemi és lelki világban. Hiszen fertőzi az életünket a fejlettséggel együtt járó, újrahasznosíthatatlan melléktermékek, amivel úgy igazán senki nem foglalkozik. Nézzük csak meg, hogy mennyi szemetet termelünk a háztartásainkban, akár munkahelyeinken. Csak egy példát mondok, az elmúlt héten a tábor negyedi temetőből haton alig egy másfél óra leforgása alatt több mint három és fél köbméter szemetet gyűjtöttünk össze, aminek az 5o %- a pillepalackokból, az elmúlt évek halottak napi mécseseiből állott. De a szemét özönlik felénk az egyre nagyobb erőszakosságra intő zenében, az ocsmány szavakat használó versekben, a szép köntösbe öltöztetett, úgynevezett kultúrában. Ezek a betegségek a lelket sem kímélik, hiszen a lelki megtisztulást hirdetik kurzusokon, összemossák az emberi tudatot a lélekkel, Istent a világmindenség Teremtőjét, a káoszból származó világrenddel. A jézusi tanítás azonban mindig bennünket megtisztít, hív egy másfajta gondolkozásra, életmódra.

IV.” Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem.” Az emberi élet nagyon törékeny, akárcsak a szőlő indája. A vele dolgozó gazda tudja, hogy csak szépen, érzékkel lehet ezeket az indákat hajlítani, összekötni, a napfényre vezetni. Mi is ebben a gyülekezetben személyként és családokként ilyen szőlőtövek vagyunk. Akik termést akarunk látni magunkban és családtagjainkban. Igényünk van arra, hogy életünk hajszálgyökereit a mélybe eresszük, hitünk által Istenbe. És ki akarunk bontakozni, kamatoztatni akarjuk tehetségünket, látni akarjuk eredményeinket. Olyanok vagyunk, mint a szőlőszemek, akik egy gerezden érzékelik Isten csodálatos fényét, hogy zamatos, ízletes szőlőszemmé formáljon minket a Teremtőnk tündöklő arca. Olyan is van, aki e gerezden elsatnyul, megkövesedik, és nem válik ízletes táplálékká életével, Isten szőlőskertjében, mert megkeményedik a szíve, gőgős és felfuvalkodott a lelke. De, aki megmarad Jézus tanításában, annak az élete, szőlőgerezdje tápláló, életet jelentő imádság és cseledet, jókedv és derű lesz szerettei asztalán.

V.” Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, aki énbennem marad, és én benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”

 

Reményik Sándor: Utolsó munkás versében írja

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát

Aranyozza az alkony, Istenem.

Munkásaidat látom fenn mozogni,

Apró bogárkák, serény hangya-népek,

Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.

Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:

Mondtad s elküldted mindannyiokat.

Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.

Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,

És felszállt áldozati páraként

S virágillat lett: édes öntudat

És boldog, tiszta lelkiismeret.

……………………………….

Álltam valami messze piacon,

És tarka rongyként ráztam lelkemet,

Így tűnt a hajnal, így futott a dél,

És így jött rám a késő alkonyat.

Utolsó munkás és utolsó óra –

Most itt állok a szőlőhegy tövén,

Napszámodba szegődnék, Istenem.

Egy óra még, és itt van a sötét.

 

Ezt az utolsó órát add nekem.

 

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A jó Istennek, őseink által elültetett szőlőskertje vagyunk, ahol szőlővesszőinkkel benne gazdálkodunk. Isten aranyló napsütésben érleli termésünket, s fájdalmon, veszteségen, könnyhullatáson, betegségen keresztül érezteti meg, hogy meg kell válnunk, el kell búcsúznunk a megszáradt, gyümölcstelen, szőlőfáinktól. Isten áldásával, gyülekezetünk vezetői azon dogoznak, hogy gaz, dudva, betegség ne fertőzze az ő szőlőskertjét.

Légy te is ma reformátor, akit hitvitában, meggyőződésben kiállsz unitárius vallásod mellett! Áraszd magad körül azt az illatot, szépséget, mely a jól gondozott, aranyló szőlőszemek bódító varázsát keltik. Dúsan raktározd el a nyárnak, ősznek meleg napsütését, hogy jókedvre-derűre derítsd a megfáradt, közömbössé vált kihűlt lelkeket. És légy életed szőlőskertjének művelője, aki mindig érzed, hogy Isten a gazda, Jézus a szőlőtő, és te vagy benne a szőlővessző. Az a szőlővessző, aki a múltban gyökerezik, a jelenben rügyezik, virágzik és főleg a jövőnek ontja termését, szépségét és áldását. Ebben segítsen az Isten! Ámen.