Jézus az élő vizet ígéri

Textus: Jn 7, 37- 39 „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Rettentően nagy szárazság van. S ebben a tikkasztó hőségben a növény és állatvilág a víz és eső után könyörög. Talán rég nem látott idők kopogtatnak az otthonainkon, s nekünk csak észre kell vennünk, hogy óriási változás előtt állunk. Nemrég kint voltam a Szejkén, egy kaszálón, s szinte látni lehet, ahogyan a földön egyik napról a másikra repedések, szakadások keletkeznek, s mintha a földnek is lelke lenne, s áhítozná az éltető vizet. Utána azon gondolkodtam e mai beszédre készülve, hogy vajon a mai ember mire áhítozik? Vágyai között szerepel- e az Istennel való kapcsolat ápolása? S egyáltalán milyen befolyása van a mai embernek erre a teremtett világra.

Már gyermekkorunktól kezdve kialakul bennünk az óhaj, a méltóbb és szebb emberi életre. S ahogyan egyre világosabb lesz a gondolkodásunk, úgy a vágyaink is egyre gazdagabbak lesznek. Tanulni, szeretni, alkotni, otthont, munkahelyet és családot akarunk létrehozni. S ezek a vágyak úgy törnek fel bennünk, mint a mélyből jövő forrás. Természetes az az emberi kívánságunk, hogy fejleszteni, gazdagítani akarjuk az életet a magunk ész szeretteink javára. De mi van akkor, ha elfogynak az erőforrásaink, ha kiapadnak a kutjaink, ha összeszűkülnek a lehetőségeink. Ha egyszer csak kifogy az a forrás, ami a lelkünket, életünket táplálta.

A mai ember óriási szomjúsága az ismeretlen utáni vágy. Oltani akarjuk ezt a vágyat sokszor mohon, a kívánságunk tele van önzőséggel, s csak magunknak akarunk boldogságot szerezni. De hadd nézzük meg, mire is szomjazik a mai ember. Mindenki szeretne egy jó munkahelyet találni. Családi házban élni, örömben és boldogságban a mindennapokat tölteni. És ez nagyon sok személy és család számára sikerül is, mert, hogy megteremetik a feltételeket, ahhoz, hogy ezek a jólétforrások felfakadjanak, tápláló vizet és erőt adjanak.

Nemrég a Szerterlszen a nádas széki forrásnál egy műanyag palackba vizet bugyogtattam, s amikor a kezemet betettem a forrás vizébe, éreztem, hogy milyen simogató és egyben hideg érzést kelt bennem az a víz. A friss víznél zamatosabb íze semminek nincs, mert később akár meg poshadhat, ellágyulhat, s nem alkalmas már a szomjat oltásra. Amikor bő két évtizeddel ezelőtt megismertem a feleségemet szintén ebben a völgyben jártunk, és sorra próbáltuk ki a forrásvizeket. Mindegyiknek megvolt a különleges íze, s mindegyik forrásnak egy külön történelme volt, s a csordogáló forrásvíz szinte beszélt az erdő mélyének csendjéről, a természet szépségéről. Ez a víz pedig mindennap ontotta önmagából a tápláló, szomjat oltó voltát. S megtisztítva önmagát, felüdítve az oda betérő vándort, hirdette hasznosságát, alkalmasságát és csodálatát.

Valahogy ilyennek tartom az Istennel való kapcsolatunkat is. Mindig, minden alkalommal rácsodálkozunk az ő mélységes és kiapadhatatlan forrásvizére, és mi szomjazó lelket, ráfigyelünk, őt hallgatjuk, ahogyan felbuzog minden alkalommal a mi lelkünkből. De hadd figyeljünk, ahogyan a lelkünket megérinti, szomjunkat oltja ma is a Jézusi szó és tanítás.

I.” „ Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus és így kiáltott:” A tegnap este az erdélyi tv- ben hallottam két lelkész beszélgetését, akik a világjárvány által okozott helyzetről beszélgettek, arról, hogy miként érintette az istentiszteleteket. Közülük az egyik gondolatsorára lettem figyelmes, aki azt mondta, hogy nem járnak a templomba, merthogy még nem volt gond az életükben, nem érintette a baj még a családjukat. Ha ezt a vízhasználatunkra fordítom el, akkor úgy értelmezem, addig, amíg megvan a szomjat oltó vizünk nem is gondolunk arra, hogy mennyire fontos a szervezetünknek. Így vagyunk az imádsággal, az együttlétekkel, a közösségalkotásunkkal. Ebből a mondatból ki szeretném emelni azt a tényt, hogy Jézus felállt az ünnep utolsó napján. Vagyis az ünnep után valami rendkívülit akar mondani. Bennünk is itt vannak, léteznek, jelen vannak a jézusi tanítások. Tudjuk, ismerjük őket, mégis nagyon sokszor beporosodnak, ellaposodnak, elhalkulnak. Szükségünk van arra, hogy letörüljük a port ezekről a tanításokról, élővé és elevenné tegyük az életünkben. Felfrissítsük a gondolatainkat, érzelemvilágunkat gazdagítani tudjuk. A másik ige, amelyet hangsúlyozni akarok ebből a mondatból, az hogy Jézus kiáltott. A mai embernek sem elég a csendes beszéd. A mindennapok zaja, megszokott rutinja, földi dolgaink fölött való aggodalmaskodás elnyomja bennünk a jézusi hangot. S ilyenkor vasárnap rá figyelünk, a hangját keressük, az életünk forrását megtisztítjuk. Én, amikor gyerek voltam szinte minden dűlőben volt szülőfalumban egy kisebb kút. Ezeket a forrásokat használtuk, amikor kapálni, kaszálni mentünk és szükségünk volt a forrásvízre. Lehet, hogy ezek a források nem voltak bevizsgálva, de szinte mindenki ezt a vizet használta a nyári munkák végzése közben. A forrás védeni, megtisztítani mindenkinek kötelessége volt. És a forrás jéghideg vize erőt adott a megfáradt embernek felüdítette, és egy újabb napban lehetővé tette a munka további végzését. Nem volt ennyi üdítő, cukros víz, vagy éppen palackozott ásványvíz. Mindenki maga ápolta, tisztán tartotta, és használta otthon is forrásának vizét.

Ma is Jézus erre hívja fel a figyelmünket. Hogy megtartsuk, tisztítsuk, használjuk belső forrásainkat. Legyen tápláló erővé bennünk az Istennel való kapcsolatunk. Milyen jó lenne, ha ez a kiáltás sokunk lelkében visszhangra találna. Ha nem pazarolnánk el az életünket, s arra használnák, amire az Isten teremtette. Mert a forrásoknak van egy nagyon fontos tulajdonsága, ha használják, akkor annál tisztább és dúsabb, üdítőbb lesz annak a vize. S ha nem megposványosodik, a természetben békanyálassá válik, használhatatlanná, s várja a tisztítást. Mert a víznek mindig folynia kell, ebben van az önmagát megtisztító volta, mint ahogyan az emberi életnek is állandó mozgásban kell lennie. Az emberi létet is az állandó mozgás, a gondolkodás, a hit ereje tartja fent. Aki magát elengedi, csak az ágyban marad, eltunyul, az előbb vagy utóbb, de beteg lesz, s kihal benne a vágy az életre. Így vagyunk a templomlátogatással is. Aki eljön ide és felüdül vasárnapról- vasárnapra, az várja, hogy Isten igéje hozzá szoljón, neki beszéljen, igényli a közös imádkozást és zsoltáréneklést. II.” Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Ma már háború van, az élelemért, az energiáért, holnap talán már a vízért. Ady Endre – Imádság háború után, című versét találom ide valónak

 

Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

 

Nézd: tüzes daganat a szívem

S nincs, ami nyugtot adjon.

Csókolj egy csókot a szívemre,

Hogy egy kicsit lohadjon.

…………………………..

Uram, láss meg Te is engemet,

Mindennek vége, vége.

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

 

Erre a békére vágyik a lelkünk, amikor e hajlékba érkezünk, hogy minden hét után itt megtapasztaljuk a csendben, a lelkünkben, az élet csodás értékeit.

A tegnap este a szombatfalvi temetőnkben találkoztam egy hölggyel, aki szerető családtagjának sírjára hozott vizet, hogy megöntözze a virágokat. S a száraz föld szinte másodpercek alatt beitták az öntőzőből érkező vizet. A temetőbe vezetendő vízről kérdezett, s válaszoltam neki, hogy már tavaly elkezdtük az engedélyezését, s sajnos még a mai napig 4 méter ásásért várjuk az engedélyt. Valószínű ebben az évben már nem is lesz készen a virágok locsolására. Ilyenkor düh, értetlenség, néha megalázottság van a szívünkben. Én mégis hiszem, hogy mi, akik ennek a közösségnek vagyunk a tagjai, mint apró vízcseppek egybegyűlünk, és nem lehet olyan nehézség, szikla, ami az utunkba tudna állni, s mi apró cseppjeinkkel feloldjuk, porszemekként azokat a sziklákat, melyek elzárják előlünk hallottaink kegyeleti helyének gondozását, Isten dicsőséges világát. Jézus ma is hív bennünket, szomjazó, a vele találkozni kívánó embereket, hogy igyunk, szomjat oltsunk. Többször megkérdezték már tőlem, hogy mi a titka a mi közösségünk összefogásának, akár annak a ténynek, hogy az elmúlt héten is több mint 5o személy együtt lehettünk Sükőben? A válasz nagyon egyszerű és egyértelmű, éspedig az, hogy én, és ennek a közösségnek a vezetői, az a sok önkéntes, akik nekünk mindennap, vagy programoktól függően rendszeresen munkát végeznek, azok csepegtetjük, gyerekekbe, fiatalokba és felnőttekbe azokat a vízcseppeket, melyek hozzásegítik ezt a közösséget, hogy mint egy virágszál kinyíljon, szirmait kibontsa, illatával elkápráztasson. És ezt nem magunktól tesszük, hanem isteni indíttatásból, nem magunkért, s még csak nem is annyira közösségünk külső, látható fejlődéséért, hanem Isten dicsőségéért és csodájának megvalósulásáért. Az, aki hozzánk fordul, annak éreznie kell, hogy mi nemcsak egy földi intézmény vagyunk, hanem ennél többért szolgálunk, Istenért, és az ő világáért. Aki hozzánk betér akár vasárnap, akár hétköznap, annak tudnia és éreznie kell, hogy mi őt is szolgáljuk, s mindenben a segítségére sietünk.

III.” Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” Az elmúlt héten két szertartást végeztem, egy temetést és egy keresztelőt. Még a temetés alkalmával is születik valami új. Érzés a szívekben, felfakadnak a bánat és szomorúság könnyei. S meg vagyok győződve, hogy jó sírni, még nekünk férfiaknak is. Mert valami olyan forrás tör fel bennünk, ami táplálja, ápolja az édesanyához, a családtaghoz való viszonyunkat. Ahhoz, hogy belülről élő víz folyamai ömöljenek szükséges feltétel a hit. Hit nélkül lehetetlen élni, s aki így él, azután semmi sem marad. De végeztem egy keresztelési szertartást is, s a kicsi legény szemében az az isteni csillogás volt jelen, ami a víz tükrében megfürdő napsugárt fényét jelenti. Hiszen Isten önmagát jelentette ki ebben a gyermekben is a család számára. S hogy miként lehet forrásokra lelni az életünkben? Én erre csak azt felelem, hogy Istenre hangolódunk, s engedjük, hogy akár a bánatban, akár az örömben, mint forrás bennünk felbuzogjon. Ennek az ömlő víznek a folyamai a fiatal családok számára a gyermekáldás elfogadását jelentik, a szülőknek a felelős gyermeknevelést, a felnőtteknek a szakma és munka hivatásszerű gyakorlását, az egyre idősödő szülőknek felvállalását, és ha szükséges a gondozását. Nemcsak a föld lehet kiaszott, száraz és terméketlen, hanem a lelkünk is. A megdolgozatlan föld nem fog termést hozni, s a dudva veri fel. Egyre jobban elvadul, tövisek lepik be, s mind nehezebb lesz kipucolni, takarítani. Ma földnek, s az ezzel kapcsolatos munkáknak nincs meg a megfelelő becsülete és értéke. Egy eszköznek tartja a mai gazdaság, pedig a föld ennél több, egy élő valóság, hiszen belőle élünk, és vagyunk. Az ember értéke is válságban van, sok esetben egy eszközt látnak benne, egy munkát elvégzett robotot. Pedig az ember egy olyan élőlény, akinek nincsen párja ezen a földkerekségen. Az ember egy olyan érzékeny lény, akit rá lehet hangolni az Istenre, erre a világra, de ugyanakkor az örökkévalóságra is.

Ma is az élő víz folyamai a szentírás szavaival meglágyítják lelkünk kérgességét, termővé teszik, új életre hívják küldetésünket.

IV.” Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni.” Jézus a szentlelket ígéri nekünk. Istennek azt az erejét, aki mindennap ránk árasztja fényét. Mi emberek egyedül, vagy akár a családban, közösségben is esendők vagyunk. Néha büszkék és erőtlenek. De a vallásos ember ereje az Istenben van, aminthogy a víznek is a forrásban.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Jöjjetek és üljünk le életünk forrása mellé. Figyeljünk Istenre. Hallgassuk az Ő szavát. Keressük és értsük meg, mit akar az életünkkel. És engedjük, tápláljuk azokat a forrásokat, melyeket ő fakaszt fel bennünk. Mert, ha így teszünk, szomját oltja a vándor, enyhületre lel a beteg, hazatalál a hazavágyó. S forrásaink tükrében önmagunkat látjuk, Istent és magunkat halljuk a dalban és imádságban. Tisztítsuk hát meg lelkünk forrásait, s oltsuk szomjúságunkat Istenben, szeretetben. Ámen.