Jónak lenni

Textus:  Róma 12, 12-17 „ A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírokkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Évekkel ezelőtt egy konferencia alkalmával volt alkalmam meglátogatni Budapesten a Terror Házát. Azóta is bennem él az élmény, hogy mennyire hűen, a valósághoz nagyon is reálisan meg tudták alkotni, szemléltetni a kommunizmus rendszerét bemutató tényeket. Emlékszem a fogoly cellában hallatszott a megkínzottak szomorú hangja, a beszolgáltatást jelképező szobák falát zsírtéglákból építették fel. Aki csak végigjárta azokat a szobákat, s esetlegesen semmit nem tudott a rendszer elnyomó gépezetéről abban is az iszonyat és rettenet érzése született meg. Szomorú az a tény, hogy évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az emberek rájöttek arra, hogy a rendszer egymás ellenében játssza ki őket, és osztályellenségnek nevezi azt a réteget, aki megtermelte, megalkotta a társadalom és a közösség megélhetését. S nem riadt vissza nemcsak az emberi méltóság megalázásától, de ha kellett még emberi életeket is kioltott, valaki/ valakik rögeszméjéért. Talán még szörnyűbb évek voltak az elmúlt évszázadban levő világháborúktól, mert ott legalább tudni lehetett az ellenséget.  A besúgók és a titkosrendőrség, az államapparátus egy olyan rendszert hozott létre, mely a félelemmel próbálta fenntartani az állami gépezetet.

Mai beszédemben az emberi méltóságról, szabadságról, és az életünket körülölelő korlátokról szeretnék beszélni. Hiszen az ember mindig is vágyik elképzeléseit megvalósítani. Vágyik egy olyan világra, ahol boldogabb, szabadabb lehet. Egy olyan ideális környezetre, melyben összhang van, s ahol önmagát tudja megvalósítani. Mindig is foglalkoztatott az a gondolat, hogy hol van az emberek ingerküszöbe, ami kiváltja, elindítja a megváltozás folyamatát. Mi az, ami alá már nem lehet süllyedni? S minek kell megtörténnie, ahhoz, hogy a világ felkapja a fejét, s ellenálljon, akár személy, közösség vagy éppen ideológia agressziójának.

Nemrég a máramarosszigeti börtönmúzeumban jártam, ahol az egyházakat ért atrocitások is be vannak mutatva. Többek között Moyses Mártonról is írnak, aki egyetemistaként megfogalmazta meglátásait az elmúlt rendszerrel szemben. Saját magának, kivágta a nyelvét, hogy ne tudjon válaszolni a faggatásokra. Majd később Brassóban a pártbizottság előtt, üzemanyaggal leöntve magát, felgyújtotta, s ebbe halt bele, így tüntetett a rendszer elnyomása ellen. Majd halála után Nagyajtán temették el. Ebből is világosan látszik, hogy mi emberek különbözőképpen dolgozzuk fel a történteket, és egyeseket jobban, másokat kevésbé viselnek meg a dolgok. Nem egyformán dolgozzuk fel, akár értjük meg ennek a világnak a történéseit.

A külső világ történései ellenére a vallásos ember egy belső szabadságot él meg. Természetesen befolyásolják a körülmények, érik, érhetik meglepetések, de az Istenben bízó ember, a belső világára figyel. Ezeknek hatásait tanulmányozza, és főleg éli meg, ami külső környezetét is megváltoztatja. Az apostol is erre tanít a felolvasott szentírási versekben a következők szerint.

I.„ A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” Ebben a mondatban három fontos dolgot fogalmaz meg az apostol: az örvendezést, a kitartást és az állhatatosságot. Az öröm a lélek tápláléka. Akárcsak a testnek az élelemre, a léleknek is szüksége van a boldogságra. Az apostol azt tanítja, hogy a reménységben örvendezzünk. A vallásos ember sohasem csak a jelent nézi, a mostani valóságot, hanem azt a lehetőséget, ami történhet az életében. Ez teszi képessé a beteget a gyógyulásra, a bajban levőt az abból való kilábalásra. Aki örvendeni tud az ő reménységével, az Istenbe kapaszkodik bele. Az tudja, hogy maga Isten a történelem ura, aki megváltoztatja az életsorsokat és élethelyzeteket.

 

Dsida Jenő: Az én kérésem versében olyan szépen mondja

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immár tudom, hogy nem maradnak itt,

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –

Az élet erre lassan megtanít.

 

Mert mi az élet? Percek rohanása;

Fagyos viharként száguld mindenik,

Mögöttük sír a kertek pusztulása,

S a rózsabokrot földig letörik.

 

Az ember életét az ábrándok fűtik. Hiszen bár ezen a földön élünk, mégis mindig valahova elvágyakozunk. Isten megáldott egy olya lélekkel, amely nem ragad le erre a földi terekre, hanem szárnyal, felülemelkedik e látható világ fölé. Az apostol a kitartásról tanít. A római keresztények nyomorúságban éltek. Az élet alapvető feltételeit sem tudták sokszor biztosítani a saját maguk és családjaik számára. Mégis nem egy másik várost, nem egy másik élethelyzetet javasol az apostol nekik, hanem a kitartást. Mert a hűségnek meg lesz az eredménye, hiszen aki kitart a nyomorúságban, az értékeli azt a kisebb vagy nagyobb változást, amely életében meg fog érkezni. Fogjanak össze, tartsanak ki egymás mellett, viseljék el a római társadalom megalázását, mert a kitartásnak meg lesz a maga gyümölcse. Elsősorban nem fizikai tettekre bíztatja Pál a gyülekezetet, hanem az imádkozásra. Mert aki állhatatosan imádkozik, az megnyugtatja, lecsillapítja a lelkét. Elfogadtatja a sajátos élethelyzetét, de ugyanakkor készíti magát a változásra. Ez a változás pedig nem kívülről indul el, hanem belülről. Az állhatatosság itt a kitartást, a kiállást, a másik életsorsának a felvállalását jelenti. Az imádkozásban állhatatos ember felismeri Isten csodálatos világát. Azt a tényt, hogy semmi nem történik Isten akarata nélkül. S mindennel Istennel terve és szándéka van. Ezt a szándékot és tervet Isten azonban nem az ember nélkül, hanem főleg vele és általa fogja megvalósítani.

II.” . A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.” A közösség vállalás nem egy új keletű dolog. Hiszen az ember társas lény, akár örömünket, akár bánatunkat jó megélni a közösségben. Ezért jó ehhez az egyházközséghez tartozni, mert itt meg tudjuk osztani mindazt, ami egy héten, egy életen keresztül bennünket ér. Közösséget vállalni csak azokkal lehet, akikkel hasonló a nézőpontunk. Egyformán gondolkodunk, közös témánk van beszélgetésünkben, azonosan gondolkodunk erről a világról. A közösségvállalás a szükségben nyilvánul meg a legjobban. Akkor esik a legjobban a jó szó és cselekedet, amikor az sebet kötöz, amikor hullnak a könnyeink, amikor nagy szükségünk van panaszunk meghallgatására, vagy éppen örömünk megosztására. Nálunk nincsenek szentek, de vannak példaképek. Olyan személyek, kiknek élete követésre ösztönöz. Olyan példát állít elénk, ami bennünket is ösztönöz, hogy hozzájuk hasonlók legyünk. Ez egyben irányt mutat, de ugyanakkor energiát is ad a tovább haladáshoz. A vendégszeretet már csak családtagjaink és rokonaink irányában nyilvános manapság. Az apostol azonban itt egy olyan szeretetről beszél és tanít, ami minden keresztény embernek kijár. Hiszen Isten teremtményeként az ember Isten képmását hordozza magán. Tehát, aki embertársát segíti, az magát Istent tiszteli.

III.” Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírokkal.” Ez a mondat szinte érthetetlen a mi számunkra. Hogyan lehet szeretni az ellenséget? Miképpen lehet azt áldani, aki üldöz bennünket? Az apostol egy olyan feltételt szab a római keresztények számára, ami értékében magmaradt a mai napig, és ami Jézusnak is egyik örök tanítása. Ahhoz, hogy mi ezt meg tudjuk valósítani fel, kell fedeznünk magunkban azt az isteni képet és valóságot, mely mélyen bennünk él. Csak annak tudatában tudjuk ezt végrehajtani, ha magunkon érezzük Isten tekintetét. S meg akarjuk élni azt a belső képességet, mely éppen az Istennel való hasonlóságunkat támasztja alá. Az igazi szenvedésre, annak elviselésére Isten tesz képessé bennünket. A legtöbbször az a kérdés merül fel bennünk, hogy ha Isten van és létezik, akkor nincsen szenvedés. Mert Isten nem engedi meg. Az élet vele járója a fájdalom és a szenvedés is. Aki Isten szeretni tudja igazán az nemcsak a jót, de a rosszat is el tudja fogadni. A keresztény ember mindig is bátorítja a mellette levőt. Együtt tud örvendeni, de együtt tud sírni is, mert átérzi gondját és nehézségét.

Egyszer egy kisfiú leült az asztalhoz a színes krétáival és egy nagy üres lappal, és elkezdett rajzolni.

Az édesapja észrevette, milyen elmélyülten dolgozik. Megállt mellette, és megkérdezte: „Mit csinálsz, kisfiam?"

„Lerajzolom Istent" - mondta a kisfiú.

„De kicsim, Istent nem tudod lerajzolni" - felelt az apa. „Senki sem tudja, hogy néz ki Isten".

A kisfiú egy percre elgondolkodott, aztán így szólt:

„Hát - majd megtudják, ha elkészülök!" Abban, ahogyan mi élünk és dolgozunk, egy nagy hatalmas rajzot készítünk el, akárcsak ez a kisfiú. Lerajzoljuk Istent, azt az élő és igaz Istent, aki benne van a szavunkban, és megjelenítődik a tetteinkben.

IV.” Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat. A mai világban szinte már csodaszámba megy az egyetértés. Mert a közös nézőpontot, az azonos látásmódot, a hasonlóképpen való gondolkozást eléggé nehéz elérni. Mert miképpen lehet elérni azt, hogy miközben egyetértek a másikkal, nem adom fel saját magam. Talán úgy, hogy elfogadom a másik, a mellettem élő véleményét. Ha nem is egyezem vele, de tisztelem. S egyet értünk abban, hogy a különböző látásmód nem jelenti az egymástól való eltávolodást, hanem sokkal inkább a sokszínűséget és azt az áldást, mellyel gazdagabban látjuk és éljük meg Isten csodálatos világát.

A nagyravágyás emberi életünk egyik velejárója. Valahol mélyen bennünk él a szándék, hogy nagyobbak legyünk a mellettünk élőknél. Az egoista életmód tönkreteszi emberi énünket. A mai világ azt mutatja, hogy nem érdemes a közösségben élni. Csak egyénként lehet érvényesülni. A boldogulás útját csak a személyben és egyében látja. Holott az igazi boldogság a közösségben és a társadalomban valósul meg, amikor nemcsak én, hanem a mellettem élők is sikeresek, boldogok és megelégedettek.

IV. „Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.” A jóság egy relatív fogalom. De ahhoz sokat kell tennünk, hogy olyan jót tegyünk, ami minden ember szemében jó. Az ember egyik hívatása a jó megvalósítása. Ezt a jót tanuljuk, éljük és dolgozzuk, hogy ez által életünk ésszerű és eredményes legyen. Beszédemet egy történettel zárom, mely rózsabimbókról szól.

Milliónyi rózsa ontotta nap, mint nap illatát, élte mindennapos életét. A zsenge rügyekből egyszer, egyszerre pattant ki két egyformám harmatos rózsabimbó. Külsőre teljesen egyformák voltak ugyan, ám mindketten mást gondoltak rövidke életükről.

 

Az egyik így gondolkozott: ˝Gyönyörű ez a reggel, amint a nap kisüt, széttárom szirmaimat, hogy aki csak erre jár, élvezhesse illatomat.˝

 

 Így is tett. Amint a nap sugarai megsimogatták, kinyílt és bőven ontotta bódító illatát. Ám még szinte dél sem volt, szirmai hervadni kezdtek, és estére teljesen elhervadt.

 

A másik harmatos rózsabimbó így gondolkozott: ˝Én bizony nem fogok akárkinek illatozni. Az én illatom különlegesebb, mint a többieké. Csak annak tárom szét szirmaimat, hagyom élvezni illatom, akit én választok ki, aki érdemes erre.˝

 

Múltak az órák, de ő senkit sem talált megfelelőnek magához. Így jött el az este és ez a rózsabimbó is elpusztult, anélkül, hogy kinyílt volna.

 

A tanulságot mindenki vonja le magának...

 

Nagy hiba, ha arra várunk, amit megálmodtunk, amiről ábrándozunk.  Mindig jobbra és szebbre várva elszalasztjuk az élet lehetőségeit és mire észbe kapunk már késő.

 

Ezért érdemes úgy szétosztani az életünket, jóságunkat, hogy az valóban mindenkit érintsen. Ebben segítsen minket az Isten. Ámen.