Jutalom

Lk 18, 28-30 „ Ekkor így szólt Péter: Íme, mi ott hagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért az sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örökéletet. ”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Emberi világunknak egyik ige lényeges kérdése a jutalom. Mit kapunk azért, ha jó gyermekei leszünk a szüleinknek? Vagy mivel viszonozzák az óvodában, iskolában a jó viselkedésünket?  Miért kell, jól éljünk? Hiszen rengeteg alkalommal több örömet jelentene és szerezne a mi számunkra az, ha elvetnénk az erkölcsös életet. És engednénk, hogy az ár magával ragadjon. S ennek a világnak megannyi lehetőségeivel élve testi, fizikai vágyainkat ki tudnánk elégíteni. Mindennek feltétele van, s ha ezeket nem teljesítsük, akkor sajnos csak ideig- óráig lehetünk boldogok, hiszen ez nemcsak egy pillanat, hanem egy folyamat az életünkben.

Nemrég a kertben dolgoztam és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy csiga beesett egy gödörbe. Először megijedt, összehúzta magát, bebújt a házába. Majd kis idő elteltével érzékelte a területet, ahova véletlenül került. Kibújt a házából, csápjaival érzékelte helyzetét. Majd határozott mozgásaival mind följebb és följebb haladt a veremből. Mindaddig, mígnem egyszer csak kiszabadult a fogságából. S amikor már kint volt, folytatta a tőle megszokott mozgásokat, melyekkel helyet változtatott.  Utána elgondolkodtam, milyen kicsi ez az állat, magával viszi a házát és milyen türelemmel, de hősies kitartással halad élete céljai felé. Nekünk, embereknek szinte semmiség az a távolság, amit ő meg tud tenni. De mégis mekkora akarat, elszántság, és kitartás kell ahhoz, hogy egy- egy ilyen veremből kiszabaduljon. Nem is kell sok idő, inkább elköteleződés. Helyzetfelismerés, gyors döntés és céltudatos haladás a kijelölt hely irányába.

Ahogyan a csiga a csápjaival, úgy mi keresztény emberek is, a hitünkkel érzékeljük, felmérjük és felismerjük a sajátos élethelyzetünket, merre kell elindulnunk és haladnunk.

Szintén a keretben fedeztem fel, hogy milyen nagy értéke van a mi munkánkból származó növényeknek. Mert természetesen van egy fizikai ára, amivel meg tudnánk vásárolni. De az általunk létrehozott, megalkotott dolgoknak a reális értékén kívül van valami többlet, ami nekünk személyesebbé teszi. Így lesz az élelmünk, a ruházatunk, az alkotásaink, vagy éppen az otthonunk személyessé. Amitől sokszor már akkor sem tudunk megválni, amikor már elromlott, hasznavehetetlenné vált. Hiszen az már hozzá tartozik személyesen is az életünkhöz. Mi ezért kötődünk a földekhez, az erdőhöz, mezőhöz, eszközökhöz. És ezért vannak szétszakíthatatlan szálak közöttünk. Hiszen minden kapcsolatunk tárggyal, eszközzel vagy éppen személlyel az igencsak mély, egyedi és megismételhetetlen.

Ma azért is akartam ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert vége van az iskolának, az egyetemeknek részben. A VIII- os, a XII- es, vagy éppen egyetemet végzett diákok záró vizsgát tettek, tesznek. És sokszor a mindennapi munkának nem látszik eléggé az eredménye ezért letörtek, elcsigázottak lehetnek. De úgy gondolom a szülőknek, pedagógusoknak és nekünk mindanniyunknak kötelességünk bizonyságot tenni arról, hogy a rendszeres munkának meg van az eredménye. Meg vagyok győződve, hogy az elmúlt napokban és e vasárnapon is sok szülő és diák hálásan mondja el fohászát Istennek, azért, hogy megsegítette és megáldotta az ő tehetségét. Hiszen ezek a vizsgák, állomások, döntések és helyzetek, hogyan és merre kell indulni a további tanulásban. Ezeknek tekintetében szeretném kibontani a felolvasott szentírási verseket.

I.„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi ott hagytunk mindent, és követtünk téged.”  Ebben a mondatban három fontos dolog van megfogalmazva.

A.Az első az a mozzanat, amikor Péter apostol Jézus elé áll. Valószínű már rég foglalkoztatta a tanítványokat az a gondolat, hogy mi lesz velük. Ezért a tettükért mit fognak kapni. Bizonyára rég érlelődött bennünk az érzés, hogy feltegyék ezt a kérdést Jézusnak. Talán egy kis szemrehányás is van benne. Hiszen ők mindenről lemondtak. Nemcsak a biztos megélhetésüket hagyták el, hanem még a családjaikat is magukra hagyták. Vagyis azokat, akiket ők kellett volna, gondozzanak, ők kellett volna, megszerezzék a betevő falatot, gyermeknek, házastársnak, idős szülőnek. A hagyni igében benne van mindaz, amit birtokoltak, de ugyanakkor az is, amit meg tudtak volna szerezni maguknak.

Bizonyára mindenkivel megesett már gyermek vagy éppen ifjúkorában, hogy milyen nehezünkre esett feltenni akár egy kényelmetlen kérdést a szüleinknek. Magunkról, családtagjainkról és szeretteinkről. De az emberi kíváncsiság, az eligazodni vágyás, vagy éppen a jövőbeni tervezés hatására készek voltunk és vagyunk még ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni. Így hát Péter is előállt és Jézus elé tárta gondjaikat.

B. Mindent otthagytunk, mondja Péter. Ez a minden nemcsak a látható dolgokat jelenti, hanem a láthatatlanokat is. Nemcsak a családi életüket számolták fel, hanem a foglalkozásukat és azt a gondolkodásmódot, mely addig el az életüket jellemezte. A gondolkodásmódot, az életvitelt, az anyagiak rabságát, a mindennapi élelemről való gondoskodást.  Vagyis mindent, ami az életük szerves részét képezte. Ha az ember Istent választja, előfordulhat, hogy szakítania kel addigi életvitelével, vagy le kell mondania, ami addig el az öröm forrása volt az ő számára. S amikor választani kell, Isten ügye mellett kell dönteni még akkor is, ha látszólag ezt szenvedést jelent is.

C. Követtünk téged, mondja Péter.  A bizonyost felcserélték a bizonytalanra. A láthatót, kézzel foghatót a láthatatlanra. És úgy tűnik, most meg vannak ijedve, vagy legalábbis a kétségbeesés uralkodott el rajtuk. Követték Jézust, mert valami megmagyarázhatatlan erő kerítette a hatalmába. Egy kis számonkérés is van ebben a mondatban. Na, jó, elhagytunk mindent. Követtünk téged. De mi lesz velünk? Gondoskodol- e rólunk?  Jézus követése abban az időben rettenetesen nehéz volt, mert sem a vallási közösség sem a politikai társadalom nem fogadta el. Mintha közösségen kívül helyezettek lettel volna, és így mentek településről- településre, hogy hirdessék Isten országát.

II.„Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért az sokszorosát kapja vissza.” Lukács evangélista felsorolja azokat a dolgokat, melyeket a tanítványok elhagytak Jézusért. A házat és a családtagokat. A szöveg azt is jelzi, hogy a keresztény hitre térés a családi jogok elvesztésével és a javak elkobzásával is együtt járt a római társadalomban. Előzőleg a gazdag ifjú példázatát olvashatjuk az evangéliumban. Ez az ember meghátrált, de a tanítványok hűségesek maradtak Jézushoz. A tanítványi mivolt rendkívüli feltételekhez kötődik, de vannak előnyei is. A tanítványok farizeusi módra felszámolják mindazt, amiről lemondtak. Azonban a jézusi gondolatvilág szerint már ebben a világban olyan gazdagságra tettek szert, amiről álmukban sem gondoltak. Mert Isten gazdagságában és elhívatásában volt részük. Ezt pedig semmi sem múlhatja felül. Ebben a mondatban van egy lényeges szempont, a lemondás, a megválás és az elszakadás. Ebben az esetben egy célért, magáért az Isten országáért. Csak az tud ennek az országnak a tagja lenni, aki le tud mondani. Aki áldozatot tud hozni. Aki át tudja adni magának az Istennek. Aki érzi az ő élete Isten kezében, és ott van a legjobb helyen. Miért élek, miért dolgozok, miért vagyok? Isten országáért. Istenért vagyok, és nem önmagamért, Istent dicsőítem és nem a magam dicsőségét keresem. Nagyon szép Jézus ígérete, a sokszorosát kapja vissza. Vagyis sokkal többet, mint amiről lemondott. Mert Isten birtokában van ez a világ és ő többet ad mindig, mint amiről lemondunk Ez az óra is, amit az Ő tiszteletére élünk meg, lemondás, de ennél többet kapunk a szívünkben, lelkünkben az érzéseinkben.

III.„Már ebben a világban.” Mivel a diákok életét hoztam ide beszédemben, hadd folytassam velük tovább a felvezetésemet. Miért tanulunk az iskolában, az egyetemeken? Azért, mert jó szakemberek szeretnénk lenni. Céljaink vannak, és azokat meg akarjuk valósítani. Az ember mindig újat alkotott. Ha úgy tekintjük a teremtés nem lezárt, Isten nemcsak megalkotta ezt a világot, hanem a munkatársaivá tett bennünket. Nemcsak szemlélői, túlélői vagyunk ennek a világnak, hanem alkotói. A kertész, az esztergályos, a fafaragó, az orvos, a miniszter akkor ér el sikereket, amikor gyönyörködni tud az alkotásaiban. Sokan úgy gondolják, a megélhetésünkért választunk szakmát. Én azt vallom, hogy a hívatásunk gyakorlása tart fent bennünket. Mert mindenkin meglátszik, aki csak kényszerből, az anyagiakért, vagy szeretetből, elhívatásból is végzi a maga munkáját. Nincsen nagyobb áldás, mint amikor a szakmabeli ember örömmel végzi azt, amivel önmagát és családját is boldogítani tudja. És végtelen szeretet, elköteleződés kell ahhoz, hogy munkánk a belső örömünk forrása legyen.

Gyerekkoromban, az édesanyám minden héten sütött. Talán nem is voltak ilyen jó minőségű lisztek, mint napjainkban. A fa elő volt készítve. A kemencében ropogott a tűz, a bevetett kenyérnek és lepénynek különleges illata volt. Felejthetetlen ízek, melyek ma is itt vannak a számban, az emlékeimben. Így a zöldség és gyümölcs, a fafaragás, a meggyógyult ember, a jóléti társadalom, a pedagógusnak a diák, mint a munka eredménye köszön vissza ma és hosszú évek távolából.

Egy biztos, sok mindent újra lehet kezdeni, amit elrontottunk. De a nevelést, a tanulást, az elköteleződést, a hívatás megsejtését és gyakorlását már sosem lesz lehetséges. Mert az embert nem lehet eldobni, mint egy nem jól sikerült darabot az esztergán. Csak javítani, foltozni lehet azokat a hibákat, melyek a szív és a lélek mélyén sérültek. Ezért is nagy a felelősségünk, nekünk és mindazoknak, akik emberekkel, személyekkel foglalkozunk.

IV.Ezt ígéri nekünk Jézus, akárcsak Péternek. „A jövendő világban pedig az örökéletet.” A keresztény ember jutalma az üdvösség. Látszólag egyformák a temetések. És azt gondoljuk, hogy nem számít mennyire élünk istenfélő életet ezen a földön. De mégis ahogyan minden élet különböző, úgy az üdvözülés útjai is másak lesznek mindannyiunk számára. Hiszen imádságainkkal, Isten és ember szeretetünkkel ebben a földi életünkben éppen ezt az üdvösséget munkáljuk.

Egy ötödikes osztályban történt, hogy Éva néni azt mondta, ő mindegyik diákját egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, hiszen az osztályban létezett egy kisfiú, aki rendetlen és figyelmetlen volt. A tanárnő valóságos élvezettel írta dolgozataira a legrosszabb érdemjegyet. Egy nap a gyerekek régi bizonyítványait nézte át. És Peti előző tanítójának bejegyzéseit olvasgatta:

"Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója. Másodikban így szólt a jellemzés: "Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet." Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban." Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: "Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből. Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: "Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani. És ebből a gyerekből egyetemet végzett, családját szerető és védelmező ember lett.

Kedves Gyülekezet! Mindnyájan különlegesek vagyunk. Mert Isten így teremtett bennünket. És hiszem személyre szabott oktatásban részesültünk az által, ahogyan mi fogtuk fel a tudomány, az érzések világát a lelkünkben. Jöjjetek hát és ne legyünk restek a jutalmazásban. Örvendjük a gyerekeink, unokáink eredményeinek. Ne feledjük el mindennap megjutalmazni magunkat és a mellettünk élőket. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc