Képmutatás nélküli szeretet

Textus: Róma 12, 9- 12 „ A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzőek, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Minden évben van egy nap, melyre mi unitáriusok különösen büszkék vagyunk, és ez január 13- a, a vallásszabadság napja. Az erdélyi rendek, és maga az országgyűlés, 1568- ban határozatba foglalta, hogy törvény védi a szabad vallásgyakorlást. Mert mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely felfogásával megegyezik, mert a hit Isten ajándéka.

A tegnap útközben Kolozsvár felé azon gondolkodtam, hogy mennyire magasztos lehet egy eszme, milyen magasra tették az őseink a lécet, a mértéket, de vajon mi a mai nemzedék be tudjuk- e tölteni az elvárásokat? Vagyis mit kezdünk a szabadságunkkal? Hogyan éljük meg a vallásosságunkat? S a szabadság, nem megy- e át néha szabadosságba. Mert a minden szabad elve alapján, az is belefér, hogy nem járok a templomba, nem vagyok tagja a közösségemnek, nem tartom hívatásomnak a munkámat, nem töltöm be a munkakörömet és még sorolhatnám.

A forma adott, ezt a lehetőséget kivívták nekünk az őseink, de nekünk kell megtölteni tartalommal. És óriási kihívást jelent nekünk ebben a mai világban olyan értéket megtartani, megélni, mely évezredeken keresztül megtartotta a népünket és nemzetünket.

Amit én nagyon sok helyen hiányolok az az istenközpontúság, a szentírás alapozottság, a vallásos értékek elmélyítése. Mert mi vallásos közösségként, egyházként nem egy társadalmi csoportosulás vagyunk, hanem Isten kiválasztott népe. Nekünk küldetésünk van ebben a világban. Mi tudjuk azt, hogy mit kell tennünk napról- napra, hétről- hétre.

Minket nem kívülről irányítanak és határozzák meg az életünket, hanem mi befelé fordulunk. Isten szentlelkére figyelünk és Ő küldi számunkra az üzenetet a szentírás olvasásán és értelmezésén keresztül, hogy nekünk mit kell tennünk. Dávid Ferenc egyházalapító püspökünknek és János Zsigmond fejedelemnek óriási munkája és alapos mérlegelése volt abban, hogy a vallásszabadság törvénye létrejöjjön. És közvetlen utána egyre több unitárius gyülekezet jött létre. A hívek száma szaporodott, mert Isten együtt volt a közösségeinkkel. A biblia olvasása elkötelezettséget szült a hívekben, a mértéket, az élet értékét a keresztény értékek adták meg. Nem a lazás, a hígulás, a társadalmi mederbe való mindenáron való beágyazódás, hanem az istenközpontúság, a mély hit, a kegyesség és szeretet jellemezte közösségeinket. S hiszem ma is erre van szükség. Olyan Istentől ihletett, elkötelezett gyülekezeti tagokra, akik nem rettennek meg a terhektől, nem is az önfeladásról és a túlélésről értekeznek, hanem kiszámított, jól megtervezett jövőképet állítanak fel családjaiknak.

Miközben a tegnap a kolozsvári templomban ültem, a teológus évek jutottak eszembe, az eltelt idő, a családom, a munkám, ez a gyülekezetem. És kerestem, keresem azokat a forrásokat, melyek tudnak táplálni. S keresem veletek együtt, akik együtt megyünk Isten szentsége felé, őt dicsőíteni és ezt a közösséget gazdagítani. Ma az elmondottak felvezetésével szeretném a felolvasott szentírási verseket kibontani és sajátosan a mai világra értelmezni. Reményik Sándor: Vissza versét találom idevalónak

 

Én nem tudom: hova.

Én nem tudom: mire.

Én nem tudom, hogy ki után.

Csak vágyom, vágyom – –

Talán egykor élt életem,

Talán sosem élt életem után.

 

Vágyom, vágyom –

És nem tudom, e vágy

Előre néz, vagy vissza:

A reménység, vagy az emlékezet

Felbuzgó talajvizét issza.

Vágyom, vágyom – –

Én azt hiszem, hogy vissza.

 

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott

Virág bimbókorába –

Így vágyhatik a meglett és megrendült

Férfi gyermekkorába –

Így a kipattant rügy a fába vissza –

Így a fa gyökerébe –

Így nemzet a talán valaha volt,

Talán sosem volt ősi dicsőségbe –

Így vissza, vissza

Egyetlenegy nagy fehér békességbe

Az össze-vissza tarka sokaság –

Istenbe vissza,

Vissza, vissza

A teremtett és megromlott világ.

 

Igen. Ezt a mai megbomlott világot kell nekünk helyreállítanunk, abba az idillikus, de valóságos állapotába, melyet Isten nekünk felkínál és megalkotott.

I.” A szeretet ne legyen képmutató.” Jézus is az evangéliumokban nagyon sokat tanít a képmutatásról. A képmutatás igazán álca, mellyel az ember fedezni akarja magát. Mert nem szeretné, ha az álarc mögé látnának. Hiszen nagyon sok alkalommal, csak ürességet találnának. És ezt az ember szégyelli. Többnek, jobbnak, igazabbnak szeretne látszani, mit, ami igaz is a maga valójában. A szeretetről rengeteget beszélünk, sokat lehet olvasni, hallani, s miközben egyre nagyobb az igény, annál kevesebb van belőle. Pedig az élet kulcsa, indítéka és mozgatórugója az a szeretet. Isten is szeretetből alkotta meg ezt a világot. Mi is szüleink szeretetéből, szerelméből születünk meg erre a világra. A szeretet valami olyan, amit körül lehet írni, de igazán csak érezni lehet. Ahol az embert szeretik, oda elmegy, ahol gyűlölik, onnan távol tartja magát. Személyes vonzódást, erős érzelmi kötődést jelent. Pál apostol a római gyülekezetnek egy olyan szeretetről tanít, mely nem önmagáért van, hanem másokért. Az Isten szeretete is értünk, halandó emberért van, azért, hogy hallhatatlanok legyünk, és szeretetünk által felemelkedjünk egy másik világba. Ez a szeretet nem csak úgy magától van, ezt ki kell érdemelni, és meg kell előlegezni a másik ember irányába. Amit nekünk, unitáriusoknak a tarisznyánkba kell tennünk és gyűjtenünk egy életen keresztül, az nem más, mint az a valóság, hogy Isten szeretetből küldte el az Ő fiát, Jézus Krisztust, és ezt a szeretetet élte, meg akkor is, ha tudta, hogy szenvedés, keresztre feszítés lesz a jutalma ezért. 

II.” Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz,” Az igaz és a hamis, a sötétség és a világosság, a rossz és a jó ma is jelen van a világunkban. S éppen abban áll az emberi nagyságunk, ha a szentlélek segítségével mi különbséget tudunk tenni. A jót tudjuk választani, e mellett pedig ki tudunk állni. A csábítás ma is jelen van, akárcsak az Éden kertjében. A gonosz nem alszik, szoktuk mondani. S nekünk azért kell imádkoznunk, hogy erősek legyünk. Belső lelki útjaink szilárdak, világosak és megbízhatóak. Amikor mi az Istent keressük, és hozzá közeledünk, akkor szinte észrevétlenül jobbá leszünk, mert az Ő közelségébe kerülünk. Belőle pedig örök szentség árad. Dávid Ferenc ellen tudott állni a csábításnak. Le tudta győzni a félelmeit. Rettegése a fogságtól és a haláltól nem gátolta meg őt abban, hogy Isten szent ügye mellett kiálljon.

Az emberi nagyság akkor mutatkozik meg, amikor teher és nyomás alatt vagyunk, de mi nem adjuk fel, mert bízunk az Istenben. Amikor a lélek könnyei potyognak a szemünkből, akkor felderül a belső lelki életünk, s a sóhajok által felszabadul az emberi fájdalom. Hiszem, hogy az egyháznak ma is kötelessége megmutatni a gonoszságot, melytől távol kell magunkat tartanunk. De főleg élnie és hirdetnie kell a jóságot, az emberi értékek, mélységek csodálatos varázsát. Amikor egy gyereket megkeresztelünk, mi ezt a jóságot, és az erre való igyekezetet helyezzük a szülők, majd a diák, fiatal felnőtt életébe. Amelyhez ragaszkodnia kell egy életen át, hiszen az Isten ez által az Ő oltalmába és gondviselésében fogadta.

III.” a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzőek, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok,” Az apostol testvérszeretetről, tiszteletadásról és szolgálatkészségről tanít. A legnagyobb ellenpéldája ennek a most is zajló háború. De nemcsak azok között, akik a frontokon harcolnak, és egymás életét oltják ki, hanem azokban is ott van, akik harcászati eszközökkel, vagy éppen pénzzel támogatják a háborút. Hiszen ez mind a haszonlesésről, a befektetésről, a zsarolásról, a másik kiszolgáltatottságáról szól.

Hol van a testvérszeretet, amikor gondjaink vannak a családjainkban? Nem beszélgetünk, vagy éppen nem eleget a mellettünk élőkkel. Van- e elegendő gyengédség a mai társadalmunkban, amikor szinte minden az erőszakról, és az erősebb érvényesüléséről szól. Pedig a keresztény eszme, éppen rászorulók megsegítéséről, a kisemmizettek felemeléséről, a megalázottak önérzetének visszaadásáról szólnak. Nem az legfélelmetesebb a nyugatról jövő áramlatnak, hogy a, templomok üresek maradnak,  és más célokra használják, hanem az ami mögötte van, a hitetlenség, az embertelenség, a személy, a család a keresztény értékek megvetettsége. És azért rémisztő, ami most történik Európában, mert alapjaiban rendül meg a keresztény társadalom. S egy olyan eszme keríti hatalmába az embereket, ami a nihilizmus álcájaként, a személyes érvényesülést és boldogulást hirdeti minden áron.

Számomra mindig örömet jelent, amikor a tiszteletet és megbecsülést látom. Ez növeli bennünk az empátiát. Jókedvre derít, s eltölti a lelkünket határtalan örömmel. Az egyházban csak úgy lehet szolgálatot végezni, ha azt önzetlenül tesszük. Mi azért semmit nem várunk el, de jól esik, ha érte megdicsérnek. Két jó tételt szeretnék mai beszédemben megosztani. Decemberben, amikor kételyeink voltak abban, hogy a feljavítási munkálatainkat be tudjuk fejezni és ki is tudjuk fizetni, többen jelentkeztek a támogatásra. Volt, aki hívás nélkül jött a termet rendbe tenni. Isten csodát tett velünk, olyan erőket mozgatott meg, amiről senki még álmodni sem mert. A szív és a lélek melységéből fakadtak az adományok, és ez mind az elkötelezettséget, a jóságot hozta a felszínre.

Nemrég jelentkezett valaki, hogy segítsen embertársának a templomba jönni. Mert az Isten felé való közeledés nemcsak a pap, a lelkész dolga, s én hiszem, mindannyian sokat tehetünk azért, hogy egyre közelebb éljünk az Ő világához.

 

IV.” a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.”  Ki lehet- e kényszeríteni valakiből a hitbuzgóságot? Nem. Ezt érezni kell. Erre készülni kell. Erre el kell köteleződni. Istent szolgálni valami csodálatos dolog. Az Ő ügyéért küzdeni, hatalmának megvalósulásáért különleges megbízatás. Rajtunk embereken, szinte látszik és érződik, hogy ragyog belőlünk, fénylik az istenség, de ennek a fordítottja is. Aki minél több fényt, világosságot és szeretetet kap az Istentől, az annál többet tud tenni a környezetéért. Csak csendesen, de büszkén mondom, meg szokták kérdezni tőlem, hogy e közösség fejlődésének mi a titka? És ezt a titkot nagy nyilvánosságnak szánva szoktam kibontani, és mindig az a válaszom, az a titok, hogy egyre több ember szívét érinti meg az Isten rajtunk keresztül. Mert van, akik foglalkozzanak a gyermekeinkkel, fiataljainkkal, időseinkkel. Egyre jobban látjuk a szükségét az Istennek, s minél jobban vágyunk rá, Ő annál jobban és többet megmutatja magát nekünk. Mi nemcsak a felszínességben élünk, hanem a mélységekben is. Nem tartjuk hiábavalónak az időt, melyet itt e templomban töltünk, hasznosak számunkra a beszélgetések, elmélyültek az imádságaink, és buzgó a vallásos életünk.

V. Reménység, nyomorúság, és az imádkozásban az állhatatosság az apostol utolsó felhívása. A keresztény ember számára mindig van remény, a nyomorúságból mindig van kiút. És az imádkozás egy olyan kút, melynek a vize sosem apad el.

Ma is kulacsunkat az imádság kútjába engedjük, hogy belőle megtöltsük erővel, hittel, jósággal szeretettel.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Mi a szabadság fiai és leányai vagyunk. Választhatunk az életünkben az értékek között. Hitünkkel és értelmünkkel meg tudjuk különböztetni ebben a világban rejlő Istenhez közeli, és istentelen, embertelen dolgokat. Legyünk, hát büszkék a vallásszabadságra. Éljünk ennek a lehetőségével. Ne feledjük, a szlogenek és szólamok kora eljárt. Ne feledjük, ha a tömlőben nincs ital, és a tarisznyában élelem semmit sem ér.

A mi életünk értéke is attól lesz gazdag, ahogyan és amikor másokért is élünk. Dávid Ferenci hittel, fejedelmi elkötelezettséggel.

Nekünk itt és most tennünk kell azért, hogy a gyermekeink, és az utánunk következő nemzedék békében, szeretetben, jólétben élhessen. Ma is ezért imádkozunk. Ebben segítsen az Isten! Ámen.