Készülődés Istenhez

Ap Csel 4, 13-17 „ Amikor látták, milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy írástudatlan és iskolázatlan emberek , elcsodálkoztak. Azt is megtudták, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük. Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és így tanakodtak egymás között: Mit tegyünk ezekkel az emberekkel?  Mert, hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakója, és nem is tagadhatjuk. De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma reggel Gyepesben jártam. S láttam, amint az új nap virradásában megfürdik az első napsugár. A zöldelő rét, a virágba boruló természet, a csörgedező patak mind Isten dicsőségét hirdeti. Ahogyan felszáll a köd, s a völgynek a mélyére is elhat a világosság, mind bizonyossá válik, hogy minden készülődik valamire. A harmatcseppek súlya alatt meghajló fűszálak, mint gyöngyfüzérek jelentek meg a virágos réten. Ilyenkor tapasztaljuk meg Isten csodálatos világát, ahogyan elénk tárulnak a szebbnél- szebb mezei virágok.

Az egész emberi életünk egy hatalmas nagy készülés valamire, valahová. És ebben a készülődésben mindig benne vagyunk mi magunk, a sajátos életvitelünk. Többször kérdezték meg tőlem, vagy úgy egyáltalán megjegyezték, hogy könnyű beszélni nekem, mert pap, lelkész vagyok. Bizonyára ez így van minden hívatást- munkát végző személlyel. Kívülről könnyűnek látjuk a tanár, orvos, diák, szülő testvér, a család életét. Azonban belülről azt állapíthatjuk meg, hogy a felelős szülő, házastárs, különböző beosztású vezető állandó készültségben van. Isten bennünket úgy teremtett meg, hogy az evilági és túlvilágú látásunkkal mindig keressük a lehetőségeket, alkalmakat a töltekezésre. Ezért mondom, melyet hiszek és vallok, hogy a vallásos ember élete egy örök készülés az Istennel való találkozásra itt a földön, majd elmúlásunk után odaát a mennyben. Én is mindig izgalommal készülők a mindenkori beszédre. Előtte vágyom a csendre, az elmélyülésre, Isten közelségre, hogy megértsem, s közvetíteni tudjam mindenkor az Ő üzenetét.

Az elmúlt napokban közelebbről is figyeltem a nőszövetségi tagok, az asszonyok készülődését a köri közgyűlésre. Figyelmemet megragadta az a pontosság, munka és felelősség leosztása, melyet nagy szakértelemmel és hűséggel végeztek. Amikor ezelőtt 1o nappal Szentendrén kaptuk a képeket az itthoni fejleményekről, az a jó, belső érzés kerített a hatalmába, hogy a jó közösség mindig együtt tud működni. S ennek a munkának célja és eredménye van. Mert távolról is láttuk a munkálkodást. S öröm volt érezni és tapasztalni a nőszövetségi tagok elkötelezettségét.

Amikor gyermek és fiatalkori éveimre gondolok, eszembe jutnak azok az események, amelyeket mindig megelőzött a készülés. Mert a készülés tette felejthetetlenné az óvodába, iskolába később a más településeken végzett tanulásra, szolgálatra, munkára való élményeinket. Ezekben a készülésekben velünk vannak a szüleink, testvéreink, barátaink. A karácsonyi kántálást, az újesztendei jókívánságokat mindig megelőzte a volt osztálytársakkal, barátokkal való egyeztetés, készülés.

Ma már meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak az elért cél, a megvalósított álom a fontos, hanem legalább annyira a munka folyamata. Hiszen csak akkor tudunk hegyet mászni, ha edzésben vagyunk, mindennap készülünk rá. Vagy akkor leszünk jó szakemberek, ha minden tudásunkat és tehetségünket alárendeljük elképzelt vágyainknak.

Szülőfalumban ilyenkor nyáron a ház előtti utat mindig megsepertük vasárnap reggel. Utána vízzel meglocsoltuk, hogy ez által meggátoljuk a por felszállását. Azelőtti héten bármi történhetett, az otthon takarítására fokozottabb figyelmet fordítottunk, felvettük a legszebb ruhánkat és azzal mentünk a templomba. Módosabb, vagy kevésbé módos családok tagjai méltóságteljesen indultak el a templom irányába. És ennek a készülésnek volt egy bejáratott gyakorlata. Az Istenhez való vágyakozás áthatotta egész életünket. Arról győződtem meg eddigi tapasztalataim alapján, hogy aki komolyan veszi az óvodát, iskolát, egyetemet, munkahelyet, családot, barátot az készül, hogy méltó legyen, ott befogadják, elismerjék, megdicsérjék. Ma egy ilyen készülésről és vizsgáról akarok beszélni a szentírási versek alapján. Mert minden szó, mely elhagyja az ajkunkat és cselekedet, amely tőlünk származik, nem más, mint elkötelezettségünknek tükörképe. Reményik Sándor: Ahogy lehet, verséből idézek

 

Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal –

Krisztus-követő bús próbálkozással,

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval,

Tenyérrel, mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé –

Keserű, tehetetlen nevetéssel

Békülve meg akármi rendeléssel –

Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett:

Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedést virágzó életet.

Ahogy lehet…

 

I.” „ Amikor látták, milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak.” A tegnapi nap folyamán Nyitrainé Deák Berta egykori lelkésznő egy új arcával, életének új világával ismerkedtem meg én is. Azt hallottam róla, hogy még az 1956- os eseményeket követő meghurcoltatás sem törte meg. Vállalta a nehézséget, a gyülekezetéből való elmozdítást, a gyerekitől való eltávolítást, és minden egyebet, amellyel a kommunista rendszer őt megalázta, és gyalázta. Bátorsága és kiállása ma is példaértékű és követendő sokunk számára, akik hiszünk az isteni igazságban, és az Ő értékeinek valóságában.

Ez a mondat három fontos gondolatot tartalmaz, Péter és János bátran beszéltek, felfogták, hogy ők írástudatlan emberek és elcsodálkoztak. Ma bátornak lenni, semmivel sem kevesebb erény, mint ezelőtt évtizedekkel. A félelem évtizedeit éljük ma is. Az egész környezetünk arról igyekszik bennünket meggyőzni, hogy rettegésben kell, éljünk. A rettegést terjeszti a média, s már kisgyermekkorunktól azt tapasztaljuk meg, hogy félni kell tanártól, paptól, orvostól, rendőrtől, egyszóval mindenkitől, mert nem a javunkat akarja. A félelem ellenkezője a bátorság. A bátrak legyőzik a félelmet. Eloszlatják a rettegést. Felfedik az emberi jóra való igyekezetét. A bátor ember egyedül Istenre tekint. Tőle és általa várja a megváltozást. Én személyesen nem tudom, mert még gyermek voltam, hogy milyen volt a diktatúra. Azt azonban állítom, hogy még ma is van valami, amiért nem merjük, nem tudjuk elmondani a véleményünket. Nehéz megfogalmazni, képviselni, akár megosztani. Mert talán jobban értékelik azt az embert, aki hallgat, aki sunyít, mint azt, akinek van véleménye a dolgokról és azt őszintén meg is tudja fogalmazni.

Péter és János azonban bátran beszélt. A pünkösd körüli eseményeket nem lehetett szőnyeg alá söpörni. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Péter és János hitet tesznek Jézus mellett. Ma látjuk és tapasztaljuk a megalkuvást. Elhallgatjuk az igazságot, nem mondjuk el a valóságot. Inkább távol maradunk az eseményektől, mintsem aktívan részt vegyünk benne, és részeseivé váljunk a történéseknek, melyben mi magunk leszünk benne szavunkkal és életvitelünkkel. A bátorság nem jelent vakmerőséget, erőszakosságot, rámenőséget, hanem kiállást, megingathatatlanságot, elkötelezettséget az értékek iránt. Bizonyára sokszor érnek fenyegetések, ha nem járunk valaki kénye- kedvében, akkor így meg amúgy lesz a munkahelyünkkel, személyünkkel, megélhetésünkkel. A környezet változott, de az alapvető emberi értékek sohasem. A bátor ember, azonban egyedül Istennek engedelmeskedik. Legyőzi félelmeit, s erőt vesz úrrá rajta az Isten lelke.

A tudás és az iskolázottság nem jár együtt az emberi jellemmel. Nem lehet azt mondani, hogy aki többet ismer, az erkölcsösebb. Meglátásom szerint itt a legfőbb az akarat. Mire határozom el magam? Hova szegődőm el? Milyen értékek mellett köteleződőm el? Az értelmesség csak abban befolyásol, hogy különbséget tudjak tenni a jó és rossz, az igaz és hamis között. De még sokszor ma is útvesztők elé kerülünk, s dilemmába kerülünk eldönteni, mit választunk, kit követünk? Hiszen nem minden arany, ami fénylik. A külső csillogás néha belső romlottságot rejt magában. A XVI- ik században ezért volt nagy szükség a változásra, de ma is, amikor a hamisságot, igazságnak hirdetik, és azt magasztalják. Nemrég fájdalmasan tisztult le bennem a felismerés, hogy az Isten felé vezető utaknak alapozói vagyunk. Építjük, szépítjük, alakítjuk, ápoljuk ezeket az ösvényeket. De ezt akár fel is számolhatjuk a sajátosan egyéni és közösségi életünkkel. A szentírásban annyi szép példa van erre, amikor éppen az ember gátolja az Istenhez való közeledést. Ezért tisztítja meg Jézus a templomot, ezért reformálják az egyházat, és ezért szeretnénk mi is minden alkalommal, hogy az isteni lélek bennünket is elhívjon úr életre.

E mondat harmadik gondolata a csodálkozás. A mai ember sokszor csodálkozik a technikán, a fejlődésen, az emberi találékonyságon. De akár ámulunk azon is, ha nem értjük, találjuk fel magunkat ebben a világban. Ebben a szövegkörnyezetben ez a gondolat azt jelenti, hogy csodálkoztak Péter és János apostol bátorságáról. A megfélemlítés minden eszközével éltek már, s mégis ők képesek voltak beszélni, vallani, elköteleződni Jézus világa, a tanításai mellett. Ha az ember által alkotott világra akkora kíváncsisággal tudunk tekinteni, mennyire jobban kell, rácsodálkozzunk arra, amit az Isten alkotott, ezt a szép világot, melyben élünk, a hegyeket, völgyeket, tengereket és földrészeket.

II.” Azt is megtudták, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük.” Nekem ebből a mondatból egy szó jut az eszembe, és ez pedig a feddhetetlenség. Mi a legtöbbször azért nem merjük elmondani a véleményünket, mert félünk, hogy majd visszaélnek vele. Akár ennek az ellenkezőjét állítják. Nem szól szám, nem fáj, fejem elvét gyakoroljuk miközben lépten-, nyomon találkozunk azzal a ténnyel, hogy rossza irányt vesz az életünk, vagy éppen a közösségünkké. Péter és János meggyógyította azt az embert, aki születésétől fogva sánta volt és az Ékes kapunál, a jeruzsálemi templom bejáratánál koldult. Ők éltek azzal a lehetőséggel, melynek birtokában gyógyítani tudtak. Péter és János bizonyságot tettek Jézusról. A saját életüket is kockára tették.

Bár egy keresztény világban élünk mégis a jézusi értékek még messze állnak sokszor attól, hogy érvényesüljenek. Több mosolygás, nagyobb jólét és béke lenne a földön, ha minden ember Istenre tekintene, és őt fogadná el Urának. Mivel Péter és János meggyógyították ezt a sánta embert, semmit nem szólhattak a nagytanács előtt ellenük.

III.” Mit tegyünk ezekkel az emberekkel?” – kérdezték egymástól a szanhedrin tagjai. Ma is, amikor valaki kimondja az igazságot, annak cáfolói nem tudják, mivel némítsák el az illetőt. Többször tapasztaljuk a sárdobálást a társadalomban, de bármekkora is a nyomás az igazságot nem lehet elferdíteni. Azt nem lehet elnémítani, mert maga Isten szüli a szívünkben és lelkünkben. Egy embert, vagy egy közösséget el lehet némítani, de attól az igazság árván, vádolhatatlanul mindig ott fog maradni a személy és közösség szívében.

IV.” fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se.” Érdekes tény ma is, hogy a világon a keresztények üldöztetést szenvednek. Ahol kisebbségben élnek, ott ma is megalázzák, kinevetik, istenhitükért gyalázzák. De még a közelebbi társadalmunkban is, ha valaki mélyen behatol a szentírás tanításaiba látja és tapasztalja, ahogyan az isteni hang szól hozzánk, bennünket figyelmeztetve a helyes és igaz életre. Reményik Sándor: Egy Istenarc van, eltemetve bennem verséből idézek,

Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Beszédemet egy történettel zárom, melynek címe a bohóc.

Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi.

 

Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.

 

A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot, és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szól a beteghez

 

- Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban? A műsorban fellép egy híres bohóc, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja, jót fog nevetni.

 

A rendelőben lévő férfi felzokogott, és így szólt:

 

- Az a bohóc én vagyok.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim! Igyekezzünk úgy élni, hogy életvitelünk, cselekedetünk Isten törvénye szerint történjen. Utjaink legyenek egyenesek, céltudatosak. Ebben segítsen az Isten! Ámen.