Két lábbal a földön

Textus: Ap Csel 14, 8-10 „Lisztrában élt egy sánta lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. Ő hallgatta Pál beszédét, aki rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezért hangosan így szólt hozzá: Állj a lábadra egyenesen! Ekkor az talpra ugrott, és járt.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Mi emberek hiányosságokkal születtünk erre a földre. Többé- kevésbé hasonlítunk egymásra, de mindegyikünk magán hordozza azt az istenarcot, mely el van benne rejtve. A teremtés koronája a tökéletesség felé igyekszik, de mindig van valami javítani, kiegészíteni való az életében, ahhoz, hogy felfedezzük, éltessük és számon tartsuk a mindennapjainkban az élő Istent. Mindig is ezt a hiányérzetet igyekszünk pótolni, idővel, együttléttel, anyagiakkal, fizikaiakkal. Szinte mindig tapasztaljuk a fizikaiak igényét akár a szervezetünket, fizikai testünket nézzük. Akár a szűkebb, tágabb környezetünkre összpontosítunk.

A világ mindig egy olyan forgásban, mozgásban, fejlődésben levő folyamatban élt, hogy szükség volt az örökös változásra. S az emberi értelem, az akarat, igyekezett a tudás által jobbá, elviselhetőbbé és szebbé tenni ezt az életet. Amikor az ember a folyók, patakok mellett élt, a földbe vájt üregekbe, hiányát érezte egy biztonságos otthonnak. Az élelem és az ital, a megélhetést jelentő helyet találta a legszükségesebb dolognak az életében. Egy- egy cél megvalósítása mindig is újabb szükségleteket teremtett. És soha nem volt megállás a fejlődés történetében, amikor az ember tökéletesen meg lett volna önmagával elégedve. De amiről szeretnék e mai prédikációmban beszélni az nem más, mint önmagam felkészítése, edzése annak a dolognak az elérésére, melyre vállalkoztam. Mert én ebben látom a böjt célját. Felkészülni arra, amire egy egész életen át mindannyian összpontosítunk. Megtalálni a boldogságot. Rájönni a hívatásunkra. Felfedezni önmagunkat ebben a világban.  Meglátni a szenvedés célját, elfogadni a fájdalmat. És értelmet találni a mindennapi tevékenységben.

Van, aki a böjtöt a test sanyargatásának tartja, vagy az élelem, ital megvonása időszakának. Mások a böjtöt a szórakozástól való távolmaradásban látják. Ismét vannak, akik számára a böjt csak a külsőségeket jelenti. De nagyon sokan vannak, akik a böjt időszakát a belső, lelki élet vizsgálatára fordítják. Feltérképezik az Istennel való viszonyukat. Mérleget készítenek mindarról, ami az életükben már megtörtént, és keresik a forrásokat, melyekből töltekezni lehet. Ahol meg lehet pihenni és erőt gyűjteni egy újabb út, munka megtételéhez.

Bizonyára emlékeink vannak a böjtről, miként tartottuk meg gyermekkorunkban a szüleinkkel. Vagy akár hogyan gyakoroljuk ma a családjainkban! A külsőségek mellett, azonban volt és van egy jól meghatározott és erős belső oldala. A lelkemmel, a belső énemmel való foglalkozás időszaka. Én ebben látom a böjt időszakát és hasznosságát. Így válhatunk a böjtölés által igazabb, szeretetreméltóbb gyermekei Istennek.

Ha nagyon sarkítok, és általánosan fogalmazok, akkor három embertípus van. Az első kategóriába azokat sorolom, akik a kihívások elől elmenekülnek. Ilyenekkel szinte naponta találkozunk, akár a közösségeinkben, akár a munkahelyeinken. Nem szeretik a konfliktus helyzetet, ezért úgy tesznek, mintha a probléma nem is létezne. Ők azok, akik takargatják a bajokat, nem vállalják fel a véleményüket. Lehetőleg igyekeznek mindent elsimítani, habár tudják, hogy csak ideig- óráig teszik tovább a gondokat. Mézes mázasan beszélnek, de ha konkrét kéréssel igényeljük a segítségüket, akkor nem tudnak, nem akarnak megoldásokat találni, adni a mi számunkra. A második típus az, aki megijed. Fél a sikertelenségtől. Eluralkodik rajta a borúlátás, ezért meg sem próbálja kérdéseit megoldani, ezért rögtön feladja. A gondok, bajok és szenvedések erőt vesznek rajta, és alul marad az élet eme harcában. És aztán vannak, akik szembe szállnak, felvállalják magukat, nehézségeiket. Körbe járják a témát és igyekeznek ésszerű válaszokat találni az élet kérdéseire.

E harmadik típusú emberről szeretnék beszélni, aki nem elég erős, hogy kérdéseit megoldja, de tesz azért, hogy erőre tegyen szert. Ezt az erőt nemcsak kívülről várja, hanem önmagban keresi a lehetőséget, erőforrásokat, ahonnan töltekezni tud.

Nemrég Per Petterson: A lótolvajok című könyvét olvastam, amelyben a szerző nagyon szemléletesen és olvasmányosan családok és benne a személyek életét írja le. Az egyik gyerek, fiatal, aki éppen a testvérére kellett volna, vigyázzon, játszani megy. Kalandot szervez az egyik barátjával, s éppen ebben az időben meghal a testvére, akinek felvigyázásával a szülők éppen őt bízták meg. És ezt a családi tragédiát már nem tudja sem elfogadni, sem feldolgozni, ezért elmegy a családi háztól, hogy többé ne is halljon róla. De igazán nem tudja ez az eseményt végérvényesen kitörülni az életéből, mintha nem is történt volna meg.

A böjt számomra azt jelenti, amikor felvállaljuk magunkat. Sem legyintően, sem nem takargatva, hanem szembe nézve a gondokkal, az élettel, igyekszem megtalálni a helyes utat, döntést, ítéletet és követendő eszményt önmagam és családom számára. Jézus életében is a böjt a megpróbáltatás időszaka volt, amikor nem mással, hanem éppen saját magával nézett szembe. Eközben pedig imádkozott, táplálta a lelkét és Istenre talált rá.

Amikor ezt a történetet mai alkalomra választottam, akkor arra gondoltam, alkalmazhatjuk a saját életünkre is. Mert rengeteg dologban járatlanok vagyunk. Sokszor nem tudjuk, miként kellene beszélni, hogy kellene élni és cselekedni.

I.„Lisztrában élt egy sánta lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni.”  A mai ember annyi kihívással találkozik. A gondok és nehézségek nemhogy megszűnnének, hanem ahogyan látjuk, és tapasztaljuk, egyre tornyosulnak. És nagy kérdés, miként válaszolunk rá. Járatlanok vagyunk bizonyos témákban, akárcsak a születésétől fogva sántán élő ember. Rengeteg szakképesítésünk van és lehet, azonban az élet megannyi, talán leglényegesebb dolgaira, mint amilyen a lelki életünk és az Istennel való kapcsolatunk, nem vagyunk benne eléggé járatosak. Sok szolgáltatás épült ki az emberi élet igényeit kielégítve, de egy sem tudja igazán az embert teljesen boldoggá tenni. Pillanatnyi örömeink vannak. De az ember a belső békére, a lélek összhangjára vágyik. És ezt mi vallásos emberek a böjt, önmagunk megpróbáltatása, lehetőségeink és értékeink tisztázása által érhetjük el. Mi is úgy élünk, akik nem ismerjük ennek a járásnak a titkait, ennek az útnak, ösvénynek a szépségeit. Úgy élünk, akik már lassan bejárják a földrészeket, akár a világűrt is, de bénák, sánták vagyunk az Istenhez való közeledésben. A születésétől fogva sántán élő embernek azonban van egy hőn áhított vágya, hogy járjon. És így a vallásos embernek is van egy vágya, és ez pedig az Istenhez való közeledés.

Olyan szépen fogalmazza meg a költő  Ady Endre: Imádság háború után című versében

 

Imádság háború után

 

 

Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

 

Nézd: tüzes daganat a szívem

S nincs, ami nyugtot adjon.

Csókolj egy csókot a szívemre,

Hogy egy kicsit lohadjon.

 

Lecsukódtak bús, nagy szemeim

Számára a világnak,

Nincs már nekik látnivalójuk,

Csak Téged, Téged látnak.

 

Két rohanó lábam egykoron

Térdig gázolt a vérben

S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,

Csak térdem van, csak térdem.

 

II. „Ő hallgatta Pál beszédét, aki rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon.”  A mai istentiszteleten is emlékezünk az elhunytakra, akik a házastárs és az édesanya/ édesapa elvesztése folytán sebet kaptak. Sebzik a szívük és a lelkük. S a gyász útján egyedül, vagy éppen a családtagokkal nem könnyű a járás- kelés. Ők is, velünk együtt Istenre néznek. Hallgatják a beszédét. És hiszem, Isten ránk néz. A böjti megigazulás által megbizonyosodik arról, hogy van hitünk a gyógyuláshoz. Bár nehéz a kereszt, és szörnyű a fájdalom, s több sebből is vérzik a szívünk. De mi meg akarunk gyógyulni, vele és általa. Mellettünk tudva a szeretteinket, mint ahogy ők ma is itt vannak. Hiszen ez a hit tesz képessé a böjt vállalásához, a nehézségek leküzdéséhez. Tóth Árpád: Istenoltó kése versében mondja:

„Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem.”

III. „Ezért hangosan így szólt hozzá: Állj a lábadra egyenesen! Ekkor az talpra ugrott, és járt.”

 

Egyszer két ember útnak indult. Magukkal vitték az útra lámpáikat, amelyről tudták, hogy addig tart ameddig az életük. Valamennyit mentek. Megszólalt az első:

- Hosszú út áll még előttünk. Ki tudja, hogy a végére érünk-e valaha? Elhatároztam, mielőtt még késő lenne, visszafordulok.

- Miért torpannál meg? - felelte a másik- Alighogy elindultál. Ha visszafordulsz, elveszíted mindazt, ami még előttünk áll. És különben is kihez térsz vissza? Ott nincs senki, aki visszavárna.

 

- Hogy egész életembe menjek?- makacskodott tovább az első. Nem, inkább visszafordulok, és nyugalomban élek. Itt éhség gyötör, ott meg bőség. Megérem az öregkort, és meghalok, ahogy mások is, éjjel álmomban, anélkül, hogy valamit éreznék.

- Akkor, egyedül folytatom az utam - szólt a másik. Talán nem megyek rajta végig, de mindent elkövetek, hogy minél nagyobb távot tegyek meg, és a fényt minél távolabbra vigyem. Az úton járás adja meg az élet értelmét. Az út végén biztosan vár valaki, és hiszem, szüksége van rám.

Ha semmi egyebet nem tudok adni neki, legalább egész életemen át feléje tartok, közelségének melegében egyszerűbb lesz meghalni, és az én közelségem pedig talán melegséget áraszt rá.

S ki-ki, ment a választott irányba.

Sok-sok idő múlva, az út nagy része után, a másik fáradtan megállt. Botjára támaszkodva, gyönge látásával, a megtett út felé tekintett.

- Öreg vagyok már. De még annyi út áll előttem, mint amennyit meg tettem. Nem. Nem érek célba soha.

Távol vagyok attól, ahonnan elindultam...., és távol attól is, ahova tartok.

Levertségéből egy melegen csengő hang rázta fel:

- Nem vagy távol. Megérkeztél. Azon a napon, amikor hozzám indultál, én is elindultam feléd.

Kerestél, de én is téged. És most, amikor találkoztunk, örökre együtt maradunk.

És most megérezted, mit jelent az utazás, mert megérezted, mit jelent az élet.

Kedves testvéreim!Az emberi élet egy utazás, mint maga a böjt is. A lélek zarándoklata.  Isten segítsen a húsvét felé vezető úton. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc