Kinek kell engedelmeskedni? Istennek- e, vagy embernek?

Textus: Lk 2o, 21- 26 „ Ezek megkérdezték tőle: Mester , tudjuk, hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személy válogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. Szabad – e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré. Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! Így tehát nem tudták tőrbe csalni a nép előtt, hanem csodálkoztak válaszán, és elhallgattak.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Megcsendültek az iskolák csengői, s hívták a gyerekeket, diákokat az iskolák falai közé. Szülőknek százai, ezrei indították, vezették el gyerekeiket az óvodákba, iskolákba, hogy a nevelők megtanítsák őket az élet alapvető ismeretére. A diákokban és szülőkben, feszültség és felszabadultság, nyitottság és érdeklődés alakult ki, ahogyan lehetőség adódott egy újabb osztályba, iskolába beiratkozni. A nevelés mindig is fontos volt az emberiség számára, de az utóbbi évtizedekben, az információ, mellyel találkozik felnőtt és diák szinte határtalan. Újabb felfedezések, ismeretek birtokában, az emberiség, más és új erőforrásokat talál meg, s az emberi boldogulás útjából megannyi akadályt gördít el, azért, hogy minél könnyebb és élvezhetőbb legyen mindenki számára ez a földi élet. Ma már nemcsak a diák, hanem a szülő és az oktató is folyton tovább kell, képezze magát azért, hogy hívatását megfelelően ellássa, vagy éppen diákként sikereket érjen el, szülőként gyermekének a tanulásban segíthessen. A tanulva tanítás szinte már egy jól bejáratott módszer, s újabb módszereket és technikákat kell, elsajátítsunk azért, hogy a gyermekek ingerküszöbét megmozgassuk, érdeklődésüket egy adott téma iránt felkeltsük. Az emberi elmét Isten olyan csodálatosan alkotta meg, hogy még a legfejlettebb számítógép sem tudja azt a maga gyorsaságával, többirányú tevékenységével elérni. Az emberi agy, mint az idegrendszer központja szinte csodákra képes, egymást kiegészítik, sérülés esetén a teljes funkciót szinte másodpercek alatt átveszik, vagy akár újra tanulják, a járást, mozgást, érzékelést.

Diákkoromban egy alkalommal az egyik tanárnőm elvitt egy táborba, és azóta is hálás vagyok neki azért, hogy elvitt távol a szülőfalumtól, láthattam egy újabb környezetet, találkoztam más diákokkal, megismertem az idegenséget. Amikor kisdiákokra néztem az elmúlt hétfőn ez az érzés élénkült fel bennem, hogy milyen állni egy ismeretlen világ előtt. Egy kicsit izgulva, egy kicsit kíváncsian tekintve arra a másik világra, amit az iskola, a nevelők, az újabb tantárgyak jelentik.

Minden tudományágnak, tantárgynak megvan a tankönyve, amelyből olvasni, tanulni lehet. A vallásnak is van egy ilyen könyve, ez a Szentírás, melyből Istenről, Jézusról lehet tanulni. Van, aki úgy gondolja, ebben jól el kell mélyülni, kell tanulmányozni, írásain el kell gondolkodni, de főleg meg kell élni, amit Isten tanít nekünk benne. S vannak olyanok is, kik tanításait semmibe veszik, fütyülnek rá, s miként a rossz diákok, várják akár a tanártól a könyörületet. Mai beszédemnek arra a kérdésre keresem veletek, Önökkel a választ, hogy kinek kell engedelmeskedni! Istennek vagy embernek! Mert nagyon leegyszerűsítve a felolvasott szentírási versek erről szólnak. Sőt, akár az ószövetséget, akár az újszövetséget olvassuk, azt találjuk meg benne, hogy minden történetben, példázatban benne van a választás lehetősége. A Szentírás szinte minden alkalommal nekünk szegzi a kérdést, kinek engedelmeskedsz: Istennek, vagy embernek. Vallásóráinkon, kicsiknek, és nagyoknak, de még az istentiszteleten is azt hangsúlyozzuk, hogy inkább kell Istennek engedelmeskedni, mintsem az embernek. De hadd bontsam ki a felolvasott szentírási verseket és halljuk meg, ahogyan ma Isten tanít minket az elkötelezettségre, az ügye mellett való kiállásra:

I.Az írástudók és a főpapok el akarják fogni Jézust, de ekkor még nem tudják, mert félnek a néptől. Jézus alapjaiban rengette meg Istenről és e világról való tanítása által az akkori nézőpontot, mely szerint a nép alárendeltje az írástudói és főpapi rendnek. A nép többsége tudatlanságban élt, az írástudók magyarázták a tanításokat, a papok pedig bemutatták az áldozatot. Jézus pedig arról tanít, hogy Istennek nem ilyen áldozatra van szüksége, és a szent iratokat ismerni kell és a szerint élni. Mivel hatalmukat veszélyben érzik, ezért készek Jézust elveszejteni. Nem tudják feladni régi önmagukat, tervet forralnak Jézus ellen. Ezért kérdést tesznek fel neki.

II.” : Mester, tudjuk, hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személyválogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját.” Az evangélista három fontos dolgot fogalmaz meg itt Jézusról. Az első a tanítás, a második a személyválogatás, és a harmadik az igazsághoz ragaszkodva tanítani Isten útját. Még az ellenségei is elismerik Jézusnak, hogy igencsak helyesen szól és tanít Istenről, még az ószövetségi törvények alapján is. A tanítás rendkívüli szakismeretet igényel. A tanító, nevelő különleges pedagógusi érzékkel megáldott személy kell, legyen. Az oktató nemcsak a tudásával nevel, hanem a személyiségével, az odaadásával és nagyon sokszor azzal, amit szavakban nem lehet megfogalmazni, de érezni, igenis lehet. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy van karizmája. Valami olyan kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan erő árad ki belőle, ami szinte szétárad, átragad, felvillanyozza a tanítványokat is. A diákoknak, s valljuk be nekünk is sokszor azt tetszett a legjobban, aki laza volt, nem kérték számon komolyan és korrekten az anyagot, amikor henyélhettünk. De idővel rájövünk, az a legjobb oktató, aki következetes, szigorú, számon kérő, mert igazán olyanok készítenek fel az életre, akik maguk is komolyan veszik saját hívatásukat. Már a kisgyermek is nagyon korán rájön arra, ha kivételeznek a társaival, és hátrány, vagy megkülönböztetés éri. Jézus minden személyt Isten gyermekének tekintett. Számára nem volt elveszett ember, csak Isten útjaitól elcsúszott, az élet gyötrelmeiben megfáradt vándor. Ezért mindenkire egyformán vonatkoztatta az Istenről alkotott tanításait. A bűnösöknek irgalmasságot, az öntelteknek alázatott tanított. Számára az igazság nem egy válaszható módszer volt a sok körül, hanem az egyedüli út, melyen át Istenhez lehet közeledni és megérkezni. Számára nem volt két igazság, egy emberi, és egy isteni igazság, hanem csak isteni igazság, melyhez az embernek is alkalmazkodni kell. Ő mindenkinél Istent nagyobbra tartotta, és az ő igazsága egy követendő eszmény volt, melyről lemondani, semmiért és senkiért nem volt szabad.

III.” Szabad – e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk:” Ez alkalommal a nemzetiségi kérdést akarják az írástudók és a főpapok kijátszani Jézussal szemben. Zsidó létükre, kell- e? Szabad- e adót fizetni a római császárnak. A héberek, zsidók több alkalommal voltak fogságban, Egyiptomban, a babilóniai fogságban, vagy akár a Jézus utáni időre gondolunk. Ez a kérdés nem új keletű, hiszen még napjainkban is egyesek használják. Már maga a kérdés feltevése is a cselszövés része. Hiszen akár az igent, akár a nemet válaszolná, mindkét válasz sértene egy nemzeti közeget. De Jézus már nagyon korán felismeri gonoszságukat. Megérzi, hogy tőrbe akarják csalni. Látja rajtuk és tapasztalja, hogy rosszat akarnak neki. Olyan kérdést tesznek fel, amire nincs jó válasz. Jézus azonban időben felismeri kétszínűségüket. És ezért nagyon okosan válaszol nekik. Vannak pedagógiailag is nyitott és zárt kérdések. A nyitott kérdésre el tudom mondani a saját meglátásomat, s abban a válaszban benne lehetek én magam is. Mert én magam vagyok, a szavaim és tetteim a válasz. A zárt kérdésre, azonban csak megadott válaszokkal, igennel, nemmel felelhetek, ami lehet egy zsákutca, és kizárja a megoldást, akár a kezdetét is. Már csirájában megfojtja az új élet, új gondolkodásmód, kibontakozásának lehetőségét.

Ezek a rosszindulatú és rossz akaratú kérdések nemcsak Jézus idejében hangoztak el. Hanem jelen vannak ma is, ezekkel a kérdésekkel együtt élünk. Lehet- e úgy élni Istennek, hogy közben részei vagyunk ennek a térnek, időnek és világnak, amiben élünk? Mi, hangsúlyozzuk a személyes döntéshozatal felelősségét! Hirdetjük az egyéni határozathozatal lehetőségét! Az egyéni szabadságvágy, és szabad akarat igényét mindig is hangsúlyozzuk! Nálunk nincsenek szerzetesrendek! Nem különítjük el az egyházaikat és világiakat! Mert valljuk, hogy mindenki a maga módján kell, Istent szolgálja. De tudomásul vesszük, vannak, akik, szakadékokat készítenek társaiknak, vannak, akik nem tudnak úgy élni, hogy ne ártsanak társaiknak, vannak, akik mások munkájára és eredményére építik fel életüket. Vannak, akik nem értik meg, nem fogadják el a mellérendelt szerepeket, hanem csak az alárendeltségi viszonyokban hisznek, és azokat éltetik. A fölé és alárendeltség azonban nem működik Jézus tanításában. Jézus egymás mellé rendel bennünket. És tanít, okít, nevel, hogy időben észrevegyük az álnok kérdéseket, melyeket ma is feltesz nekünk az élet.

IV.” Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré.”  A pénznem, adónem a császáré. Ezért Jézus nem is kérdőjelezi meg, hogy nem kellene a császárnak adót fizetni. A főpapokat és az írástudókat bevonja ennek a kérdésnek a megválaszolásába. Éppen velük mondatja ki, hogy a császár képe van a pénzen, tehát a pénz magáé a császáré. Jézus nem szembe áll az adófizetéssel, hanem engedi, hogy még jobban belebonyolódjanak a saját kérdésükbe, elméleti fejtegetésükbe. Mennyi ellentéttől, konfliktustól megszabadulnánk, vagy éppen mentesülnénk, ha elengednénk magunk mellett azoknak a kérdéseknek a megválaszolását, amelyeket igazán nem is nekünk kell megadnunk. Sokszor megfigyelem környezetemben is, hogy mennyire nagy indulatok feszülnek egymásnak. S amikor egymásra törnek, abból harag, gyűlölet, meg nem értés születik akár személyek, akár közösségek között. De akár a szél, ha fának ütközik, kicsavarja tövestől, ha felhőnek továbbviszi a fellegeket, de szabad utat, kap, úgy csak előbb- utóbb kifullad a saját dühében, s erejét veszíti. A tegnap csak ültem, néztem az esőcseppeket  a Szejkén, és éreztem, hogy milyen csodálatos szép és nagyhatalmú az Isten. Benne volt az erő, a nyugalom és a változás szentséges ereje és jósága.

V.” Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” Nem tudom sikerül e nekem, nekünk erre a kérdésre minden alkalommal felelnünk. Pedig igazán ezt akarjuk megválaszolni minden alkalommal. Az iskolai vallásórákon, az egyházközségi VEN foglalkozásokon, a kátéra való felkészítésben, a nőszövetségi, ifjúsági egyleti összejöveteleken. De még elárulom azt is, hogy az istentiszteleti prédikációim is ezt célozzák meg, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, ennek a világnak, ami ezé a világé. De adjuk meg az Istennek is, ami az Istené. Ezt az isteni világot szolgálni néha kényelmetlen, máskor nehéz, sokszor gyűlölnek érte, máskor megvetnek és félkegyelműnek tartanak. De olyan is akad, aki megélhetési vallásosságnak tartja ezt az életformát. Beszélünk róla, olvassuk a szentírást, de tetteinkben messze vagyunk a jézusi szeretetközösségtől.

Istené a szívünk, a lelkünk, a gondolatunk, az érzésünk, mindaz, ami nem testi. Mert éppen ezek a tulajdonságok emelnek ki bennünket a teremtett világból.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim! Vallom, hogy rengeteg jó ember van ezen a világon. És hiszem mindenki jóságossá tehető idővel. Imádsággal és cselekedettel a változás útja mindenki számára nyitott. Lehetőséget kell adnunk magunknak és másoknak, hogy Isten számára felajánljuk magunkat, időnket, tehetségünket. A pillangó történetével zárom beszédem.

 Egy ember a kertjében, az egyik bokor ágán megpillantott egy bábot. Remélte, hogy tanúja lehet egy pillangó születésének, így nem bántotta, hanem időről-időre visszatért hozzá, várva, hogy mi történik vele. Egy napon egy kis hasadék nyílt a bábon.

Emberünk leült, és több órán át figyelte a születő pillangó küzdelmét, ahogy az igyekszik szétfeszíteni a bábot és kipréselni testét az aprócska résen. Aztán a mocorgás egyszer csak abbamaradt, mintha képtelen volna megbirkózni a hatalmas feladattal. Úgy látszott, feladta.

Az ember elhatározta, hogy segít a küszködő állaton; hozott egy ollót, mellyel lefejtette a báb szorongató darabjait a testről, hogy könnyen ki tudjon jönni belőle. A pillangó azonnal ki is szabadult; azonban a teste nagyon duzzadt volt, a szárnyai pedig aprók és aszottak.

Az ember tovább figyelt. Arra számított, hogy a pillangó szárnyai bármelyik pillanatban megnőhetnek akkorára, hogy már elbírják a test súlyát; hamarosan kinyílnak és a pillangó boldogan elrepül. Azonban hiába várt – ez sosem történt meg. A pillangó egész hátralévő életét a földön kúszva élte le. Soha nem vált képessé a repülésre.

Amit emberünk jó szándékában, kedvességében és sietségében nem értett meg, az volt, hogy a szorongató báb, és a lassú, hosszú küzdelem, melyet a születő pillangó folytat az abból való kijutásért, elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a rovar duzzadt testének nedveit átpréselje a szárnyakba. Szorult helyzete és küzdelme a teljes élet záloga – mert szárnyai csak így tudnak megtelni élettel, és válnak elég erőssé a repüléshez.

Néha pont a küzdelmeinkre van szükségünk ahhoz, hogy kiteljesedettebb életet élhessünk. Ha nehézségek nélkül járnánk az életünk útját, az fogyatékossá tenne minket: nélkülük sosem lennénk olyan erősek, hogy képessé váljunk szárnyalni. Isten segítse diákjainkat, nevelőinket és minden jóakaratú embert ebben a szárnyalásban. Ámen.