Krisztus törvényének betöltése

Textus: Galata 6, 1-5 „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. Mert mindenki a maga terhét hordozza.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Szoktuk hallani, akár mondani is: „más tollával ékeskedik, büszkélkedik”. S ez a gondolat igaz mindazokra, akik mások mögé bebújva, akár önmagát is feladva úgy láttatja a dolgokat, mintha tőle származnának. Bennünk már kisgyermekkorunktól fogva él egy megfelelési kényszer, hogy jó gyermekek, okos fiatalok és sikeres felnőttek legyünk. A személyiségünk kialakulása közepette többször megtörténik önmagunk feladása, igényeink és szükségleteink elnémítása csak azért, mert talán félünk, vagy céljaink eléréséhez szükséges akkor is mosolyognunk akkor is, ha belül éppen sír a lelkünk. Amikor lehetőségem adódik, mélyen bele szoktam nézni az az emberek szemébe, s a szavakon túlmenően igyekszem megérezni, megérteni a szemben álló ember életét, gondját és sikerét. Mert ideig-, óráig akár palástolni is tudjuk az érzéseinket, vagy akár egészen másnak adni ki magunkat, akik éppen vagyunk. De hosszú távon előkerül mindaz, ami a mélyben örvénylik, vagy éppen a felszínre igyekszik törni. Éppen ezért azt tartom a leghelyesebbnek, ha utat adunk az emberi életünknek. S úgy nyitjuk meg a szívünket, arról beszélünk az életünkben, ami igazán lényeges és fontos számunkra. A szem a lélek tükre, s valóban a szemünkben benne van az életünk, a maga kihívásaival, nehézségeivel, örömeivel és bánataival. Ha valahol őszinték lehetünk az életben, az akkor maga a templom, az istentiszteleti alkalom, amikor Isten előtt állunk, vele beszélgetünk, tőle kérünk erőt. Itt nem lehet félre beszélni, a dolgokat megmásítani, az élet nagy díszletében színészkedni. Itt csak egyszerűen, őszintén, igazsággal telített szavakat lehet kiejteni, melyekben benne van az Isten előtti könyörgésünk. Az ember a saját fejlődésének a kerékkötője, az igazi és méltóságteljes földi évek gátlója.

Ezért is gondoltam arra, hogy a mai alkalommal a felolvasott szentírási versek alapján az én, a személy felelősségéről és a mai világ kihívásairól fogok beszélni. Nagyon sokszor beletörődünk abba a torz felismerésbe, hogy nem tehetünk semmit. Pedig Jézus minden egyes példázatában és tanításában azt hangsúlyozza, hogy igenis van választási lehetőségünk. Az értelmünk és kezünk által boldoggá, sikeressé és elfogadhatóvá tehetjük szűkebb és tágabb környezetünket. Mi unitáriusok is azt húzzuk alá és mélyítjük el hitfelfogásunkban, hogy az ember, mint Isten teremtett gyermeke részt vesz a teremtésben és az e világról való gondoskodásban. Ma egy olyan világban élünk, amikor az önállóan gondolkodó személyiségeket egyáltalán nem díjazzák, uniformizálni akarnak, most már nemcsak öltözetben, táplálkozásban, kultúrában, szokásban, hanem személyiségben. S egyre elfogadóbbak vagyunk a kívülről ránk erőszakolt és a gazdasági élettel érkező egyszínűségre. Pedig, bennünket, székelyeket nem ez jellemzett. Ha elolvassuk a történelmünket, akkor azt látjuk benne, hogy itt helye volt a más nemzetiségűeknek, a felekezeteknek, a különböző gondolkodásúaknak. Én nem olyan szeretnék lenni, amilyennek mások elvárnák, hogy legyek, hanem olyannak szeretném magamat, amilyennek az Isten teremtett, és folyton elvárja, hogy fejlődésemben kövessem Őt.  Reményik Sándor: Ne ítélj verse jutott az eszembe

 

Istenem, add, hogy ne ítéljek –

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

 

Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak –

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolultak.

…………………………………………

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen s erő

S mégis egyre inkább simogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

 

I.” „ Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel.” Pál apostol három fontos gondolatot fogalmaz meg ebben a mondatban. Az első az, hogy a mindenkori emberi esendő, bűnt követhet el, a második az, hogy vannak lelki emberek, és azok ti vagytok, lehettek, harmadikként pedig hangsúlyozza, szelíd lélekkel kell őket helyre igazítani. Hitünk szerint Isten az embert a jó cselekvésére hívta el. Ez azonban nem történik magától. Ennek gyakorlása erőt, tudást és kitartást igényel. Ez a jóság nemcsak magát a személyt, a családját érinti, hanem az egész társadalmat, amelyben él. Hiszen megtörténik, ami jó, és előnyére válik a személynek, az akár lehet kárára is a családnak, vagy éppen a közösségnek. A jót gyakorolni kell, és éppen ennek a jóságnak megvalósítása közben jövünk rá arra, hogy mennyi mindent elmulasztunk az életben. Pál apostol a galatai gyülekezetet éppen erre tanítja. A közösségben nincs még meg a megbánás, az őszinte megbocsátás. A test cselekedeteiről és a lélek gyümölcseiről beszél az ezelőtti szentírási versekben. A bűn felfedezése és feltárása még nem ok az igazságtételre. A keresztény ember jobbító szándékkal mondja el észrevételét. De aki tisztában van önmagával, az nem hallgatja el, nem tussolja el a dolgokat. Nem tesz úgy, mintha nem történt volna semmi. Ma nagyon sokszor megtörténik, ha hibáinkat elmondják, a szemünkre vetik, máris támadásnak vesszük. Úgy érezzük megaláznak, kisebbé akarják tenni személyiségünket, pedig megtörténhet, csak jobbító szándék volt az egészben. Mint ahogyan egykor tették és teszik szüleink, hogy értelmes és áldásos életet élhessünk. A bűn és a tévedés jelenléte az Istenhez való közeledésünket még jobban kell, serkentse, mert aki Istenhez közel van, annak egyre nagyobb az elmélyülése a jóság világában, és könnyebben mond nemet a tévedésekre.

Ha valamikor volt szüksége az emberiségnek a lelkiségre, akkor most van az idő. Olyan lelkileg érett, gazdag és kitartó személyekre van szükségünk, akik mind vallásban, mind gazdaságban, de akár még nemzetpolitikában is mind Istenre alapoznak. Maga a keresztény eszme nemcsak istenhit, nem is csak egyfajta erkölcs, hanem maga az emberi életvitel középpontja. Isten szent lelke mozgatja az életünket, és nem fordítva, a világ, vagy éppen a testünk a mi lelkünket. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk, lelkes, és az ellenkezőjét: lelketlen. A lelki ember folytonos fejlődésben van. Divatos szóval élve, tanfolyamon vesz részt. Egy képzésnek a részévé válik ezen a földön.  Ennek a kézikönyve a Biblia, és az előadó, maga az Isten. Nem vége ismerhetetlen számokat és történeteket kell, elsajátítson, hanem magáról kell, tanuljon, az ő földi életéről. Jézus az a mesterünk, aki ezen a tanfolyamon végig kísér bennünket. Ő segít a belépésben, az eligazodásban, lelkiségünk megtalálásában. Ebben a könyörtelen világban, amikor közvetlen környezetünkben háború dúl, a széthúzás veszélye fenyegeti közösségünket, s minden az ember, az egyén, a személy érvényesülését és boldogságát hirdeti és kínálja, nekünk szükségünk van arra a lelkiségre, mely bennünket Istennel kapcsol egybe. Sosem engedi elfelednünk, hogy mi Istentől származunk, és érte, s önmagunkért éljük az életünk.

Szelíd lélekkel kell, őket helyreigazítani tanítja tovább az apostol. A megtérést és megváltozást nem lehet kierőszakolni. Azt ki kell és lehet az emberből szeretni. Odafordulással, megértéssel, öleléssel lehet éreztetni és felvillantani a változás lehetőségét. A legtöbb alkalommal olyanok vagyunk, mint a dackorszakban élő gyerekek. Ha ránk szólnak, netán bírálnak, még a csak azért is parancsa érvényesül. Ellenállunk még akkor is, ha kezdetben látjuk és tapasztaljuk, tévedéseink gyűrűjében fetrengünk.

II.” De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.” Pál apostol az igazul élő gyülekezeti tagokat is félti. Attól, hogy mások vétke őket is megfertőzi. A kísértés őket is érinti. S néha könnyebb beleavulni a többsége, mint elmondani, bizonyságot tenni a keresztény elkötelezettségről. Ma is, amikor baj van, hallgatunk. Elzárkózunk, némák maradunk. Távol tartjuk magunkat az eseményektől. Szavainkkal és cselekedeteinkkel nem akarunk ellenségeket keresni. Miközben éppen magunkkal hasonlunk meg. Isten törvényét hágjuk át. Mert nehéz megértenünk, az igaz barát mindig egyfajta tükröt tart elénk. Elkísér, ha kell a szakadékig is. Szemünkbe mondja tévedéseinket. S két kulacsos személyként,  nem kacag a szemünkbe, s hátunk mögött ócsárolja életünk.

III.” Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” Amikor itt ma a teherhordozásról beszélünk, egyre jobban kell éreznünk az egymásra való utaltságot. Nagyon jó érezni a családban, akár a közösségben hogy vannak támogatóink. Ezek lehetnek a szüleink, vagy éppen közösségünkben a pályázatok. De tudnunk és tapasztalnunk kell, hogy az általunk megvalósított dolgok mindennél többet érnek. Mert a források, melyek táplálják életünk általunk voltak, és vannak kiásva, megalkotva. Szentendrén is megtapasztaltuk, hogy a jól elvégzett munkának milyen öröme van. S a siker az, ami bennünket is előrelendít. Amikor a tavaly ősszel asszony testvéreink elvállalták a nőszövetségi zászló elkészítését, összevarrását egy adott ponton azt kérdeztem a feleségemtől, hogy miért pont ti vállaltátok el, amikor amúgy is nem értékelik kellőképpen a nőszövetségi tevékenységedet. S legutóbb még a közgyűlés megszervezését is akadályozták. Ő pedig eltökélten haladt a felvállalt úton, hogy bizonyossá tegye varrótársaival együtt, hogy a rendszeres munkának és Irmus szakképzetségének megvan a maga eredményessége.

IV.” . Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.” A legtöbb alkalommal az ember nem mást, hanem önmagát csalja meg. Jézus a szolgálatról tanít, a kisebbek felkarolásáról, a gyengébbek megsegítéséről. Amikor mi saját magunk nagyságát hangsúlyozzuk, megfeledkezünk arról, hogy bennünket Isten egyenlőnek teremtett.

V. A saját tetteink tesznek bennünket érdemessé Isten szolgálatára. Cselekedeteink rólunk beszélnek. Ami van a szívünkben és lelkünkben, az vetül ki, valósul meg a fizikai életben.

Beszédemet egy történettel zárom, melynek címe, A nevem: IDŐ

Nem voltam mindig, és nem is leszek mindig, de most vagyok, hogy megmérjem az életet.

Az emberek várnak rám, alárendelik magukat nekem, félnek tőlem, és Istenen kívül senki sem tud feltartóztatni. Isten a kezében tart, s ha Ő szól, az én utamnak vége...

A legtöbb ember azt hiszi, hogy én mindig leszek. De ez nem igaz. Ha én majd elmúlok, az örökkévalóság jön...

Akkor már késő lesz!

Túl késő lesz a bűnbánatra, túl késő Istennel megbékülni. Túl késő lesz hinni. Akkor már csak az „örök" lesz: örök békesség és öröm, vagy örök rettegés és ítélet.

 

Ma van a megváltás napja. Azt, hogy mi leszel az örökkévalóságban, ma döntöd el. Ma még vagyok, és haladok. De eljön egy nap s nem lesz többé így. Akkor már nem leszek veled... s neked nem lesz lehetőséged többé örökkévalóságod.

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim! Kezdd el még ma a lelki életet! Folytasd azt a bensőséges kapcsolatot Istennel, mely erőt ad, kitartást, céltudatosságot, alázatot. És segíts, gyógyíts, ápolj, alkoss, építs, ölelj az életeddel és imádságaiddal! Ebben segítsen az Isten, ma és mindenkoron. Ámen.