Láss a lelkeddel!

Textus: 5 Móz 32, 48-49 „Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr: Menj föl ide, az Abárim hegységbe, a Nébó hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van. Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak a birtokába adok!

Jn 9, 6-7 „Ezt mondta és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában, ami azt jelenti küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Egy vallomással kell kezdenem mai beszédemet, amelyet különlegesen az egyházközségi közgyűlés alkalmával mondok el. Egy pár hónapja lassan arra jöttem rá, hogy egyre gyengébben látom a szentírás apró betűit. S az egyik alkalommal, amikor a ravatalozóban temetési szertartást végeztem egy késő délután, talán a homály, a késő délutáni szürkület is közrejátszott, de alig tudtam kiolvasni az alapgondolatként választott mondatokat. Egy kicsit restelltem is magam, hogy nehezemre esik az olvasás. Aztán hosszas töprengés után eldöntöttem, hogy bár sosem voltam szemorvosnál, vizsgálatot kell, végezzenek, és ezen túl szemüveggel tudom kiolvasni a kisebb betűket írásokat. Várakozás közben pedig egy érdekes és sokatmondó felhívásra lettem figyelmes, a mondat így szól: A látás élet. Egy kicsit mellbe ütött ez a figyelmeztetés, hiszen eddig el szinte nem is foglalkoztam a látással, mert ez annyira természetes volt a számomra.

Amikor a mai beszédemre készültem azon gondolkoztam el, hogy azok, akik nevelünk, diákokkal, fiatalokkal, vagy éppen felnőttekkel foglalkozunk, mi is egyfajta látásra akarjuk bírni őket. Meg akarunk mutatni egy olyan szellem, vagy éppen lelki világot, fel akarjuk az érdeklődésüket kelteni egy olyan világ megtalálására, mely a saját és a közösségi boldogságot teremti, meg és azt szorgalmazza. És valóban a gyülekezeti, a közösségi életünk is erről szól. Meglátni az Isten, az embert, a közösséget és ebben a látásban nemcsak részesülni, hanem segíteni azokat, akik még nem eléggé, vagy csak homályosan látnak.

A Benedek Elek iskola elemi tagozatos diákjai pénteken a „Zöld napok „keretében meglátogatták a templomot, amelyet bemutattam nekik, és a vallásórát tartó pedagógusok, valamint a szentegyházi lelkész a templom ismertetése után egy templomi tárgyakat képező lapot adtak át, melyet minden diáknak ki kellett festeni, és bejegyezni, hogy mit talált a mi templomunkban, és főleg érteni, mire is használjuk.  

Az elmúlt héten hiterősítő istentiszteleteket tartottunk vendéglelkészek szolgálatával és mindegyik szolgálatot végző kollega a saját maga meglátásán, tudásán keresztül érzékeltette Isten csodálatos világát. Egy külön képet festettek számunkra a szentírási versek alapján arról a világról, melyet mi Isten világának nevezünk Jézus tanításain keresztül. A beszéd, a szavak és mondatok, bennünk mind képekben és hangokban rögzültek, és maradtak meg. Mert az embernek nemcsak külső, fizikai látása van, hanem belső, lelki látás is. S ezt a látásunkat erősítették, tettük és tesszük színesebbé minden istentiszteleti, közösségi alkalommal. Én ma ezt az Isten látást, és a rá találást szeretném mindannyiunkban erősíteni és főleg feltérképezni, hogy mennyire haladtunk feléje az elmúlt egy éven keresztül. S mindenkit bíztatok, bátorítok, hogy velünk tartson, még akkor is, ha gyengék, erőtlenek vagyunk, vagy máskor egyébbel köti le figyelmünk ez a világ kihívása. Berde Mária: Irgalom versét olvasva ezeket a gondolatokat osztom meg:

 

Ki soká nem olvas emberi könyvet,

Az megtanulja, mit a felhők írnak.

Ki soká nem lát egy emberi könnyet,

Azért az esők patakokat sírnak.

Ki földi csókot immár sose kóstol,

Arra az ég lehajlik csillagostól,

S megérzi egyszer, hogy az Isten szája

Csókol a napban le reája.

 

A felolvasott szentírási versek alapján 4 dologról akarok ma itt beszélni: az isteni megbízásról, a cél fogalmáról, a vakságból való gyógyulásról és a látás visszanyeréséről.

I.” „ Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr: Menj föl ide, az Abárim hegységbe, a Nébó hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van.” Az ószövetség tele van szebbnél- szebb isteni megbízásokkal. Jelen alkalommal a 40 éves pusztai vándorlás befejező mozzanatának vagyunk a tanúi. A héber, zsidó rabszolgaságból a szabadságra, Kánaánba vágyó személyek és családok szinte mind kicserélődtek. Útközben meghaltak, új gyermekek születtek, egy új nemzedék készül belépni az Ígéret földjére Józsué vezetésével. A Nébó hegye jó kilátást biztosított Mózesnek ahhoz, hogy ha nem is tud bemenni arra a földre, legalább láthassa a tejjel és mézzel folyó országot. Ebben a mondatban megfogalmazott szavaknak mély értelmük van és nagyon is szimbolikusak. Isten úgy beszél Mózeshez, mint egy ember. Parancsot, utasítást ad neki, mint ahogyan 40 éven keresztül tette a vándorlásban, vagy éppen az Egyiptomból való szabadulásuk idején. Mózes hallgatott Isten szavára, s tudta, hogy neki hatalma van mindenre.

Ma ugorjunk egy nagyot és jöjjünk közelebb saját világunkhoz. Érzékeljük, ahogyan Isten ma is megszólít, megbíz bennünket. Mert én meg vagyok győződve arról, hogy Istennek ezzel a mi közösségünkkel is terve van. El akar vezetni bennünket a tejjel és mézzel folyó földre. Ki akar vezetni bennünket is a szolgaságból. Szabaddá akar tenni. Éreztetni akarja velünk, hogy ő nemcsak elindítja az életünk, de velünk is van annak minden percében. Isten ígéretéből mit hallunk meg ma, és hogyan vagyunk képesek ezt az ígéretet valóra váltani. A legtöbbször, amikor összeomolnak közösségi épületeink, amikor megromlik intézményrendszerünk, amikor nem tudunk feljutni a csúcsra, nem is annyira a tégla, a kő, a megkorhadt fa, léc a fájdalmas, hanem ami mögötte van, az érdektelenség, a közömbösség.

Ennek a közösségnek minden programja, lelki és szellemi találkozásaink, tervezéseink, adományaink, megvalósításaink, mind- mind hitünk belső és külső világában való bizonyosságok és megnyilvánulások. Amikor ma is tervezünk, kivitelezünk akár a családban, akár a közösségben, a társadalomban, nekünk mindig Istenre kell figyelnünk. Isten ma is noszogat, bíztat, bátorít egy- egy ügy felvállalására, megbíz tervének véghezvitelére. Bennünk is vannak megtorpanások, mint ahogyan Mózesben is volt, amikor azt mondta, ő nem tud beszélni. Ő fél a fáraótól! Ő nem lesz képes erre. Nézzék meg csak az elmúlt évet, terveztünk, de nem voltunk biztosak, hogy befejezzük a templom javítását. Széppé akarjuk tenni a templom előtti teret, két éve tervezzük, s most úgy néz ki, hogy a befejező szakaszban vagyunk és módosulni fog, azért, hogy ez a csodálatosan szép templom nyitott legyen a városlakók előtt. Lassan javítani kezdtük a kántori lakot, a szeretet otthont. A közösségi alkalmaink szépen és gördülékenyen történnek. Sokszor mi is homályosan látjuk céljaink megvalósulását. De az imádsággal, az elkötelezettséggel tisztábbá válik a kép, hogy mi milyen közösségben szeretnénk élni és dolgozni. Ez az ígéret földje mindig előttünk van. Mert mi ezért élünk. Ezt akarjuk felépíteni, megvalósítani. Sokszor látom a kételyeket, akár a közömbösséget. De ugyanakkor megerősít az a tudat, hogy Istennek sosem a többségre, hanem az elszánt kisebbségre van szüksége ahhoz, hogy a győzelmet diadalra juttassuk, mint ahogyan történt Gedeon életében is. Az isteni megbízás pedig ma is szól neked, nekem, mint ahogyan a költőnő is írja, Losonczi Léna: ÉRINTÉS versében mondja

 

Nem földindulásban,

hangos zivatarban,

sziklát hasogató

zúgó szélviharban,

nem perzselő tűzben,

láng-csipkebokorban,

de halk, szelíd szóban

érint meg az Isten.

………………………………

De téged is szólít,

ki e sort olvasod (verset hallgatod),

szelíd, hívó hangját

te is meghallhatod.

Talán egy Igében

váratlanul, csendben

érinti meg lelked,

s gyújt tüzet szívedben.

Mert szeret az Isten!

 

II.” Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak a birtokába adok!”  A cél helyes látása egy különlegesen nagy áldás. Dr. Ungváry Lilla leírásában olvastam, az inspiráló rovatban, hogy Anna Bambridgenek már születése óta rendellenségek voltak a szemével. Ezért gyermekkorától fogva egy erősebb szemüvegeket írtak fel a szakemberek, mígnem 10 dioptriás szemüveget kellett viselnie és ezzel is egyre rosszabb lett a látása. Mígnem az egyik szakember az ellenkezőjét végezte el folyamatosan vele, egyre gyengébb dioptriás szemüvegeket írt fel, hogy ne az eszköz, hanem a szeme legyen erősebb.

Lehet, furcsának hangzik az én számból, de az egyház, mint intézmény célja nem az, hogy egyre erősebb legyen, és jobban tudja tükrözni Isten jelenvalóságát, hanem a mi célunk az, hogy az egyházközségünkben levő személyek látása legyen, egyre erősebb lehessen a közösség szolgálata által. Hadd mondjak példát is erre, hogy érthetőbb legyek, ahol a szolgálati lakás, papilak nagyobb, mint maga a templom, jobban karbantartott, ott egyre a dioptria erősödik, és gyengébb lesz az isteni látás. Vagy a templom fűtésére és egyéb közösségi tevékenységekre nem fordítanak elegendő anyagiakat, mert fontosabb az alkalmazottak fizetése, ott egyre gyengül a látás és súlyosabb kár éri az Istenre való tekintést. Hitem szerint a kettőnek összhangban kell lennie. Elsősorban nekünk kell látnuk az ígéret földjét, és aztán tennünk közösségileg azért, hogy oda meg is érkezzünk. Ma sok közösségi vezető azt gondolja, hogy az emberek nem látnak, Néha szemfényvesztés is van pár pillanatra, hogy elvarázsoljanak. De akiknek egészséges látásuk van, azok tudjuk, hogy a fény és a sötétség váltakozására azért is szükségünk van, mert a szemünk megpihen, akár alkalmazkodik, s majd úgy szívja magába az éltető fényt, hogy az új világot, új képet szül bennünk. A mi közösségünknek tudnia és éreznie kell, hogy elsősorban Istenre, és saját magunkra vagyunk utalva. És ez erőssé, elkötelezetté tesz minket, és áldást hoz a munkánk után. A mi célunk pedig az Isten dicsőítése és az ember segítése, közösségi életünk által.

III.” „ Ezt mondta és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire,” Nem tudtam, nem láttam, nem hallottam, fogalmam sem volt róla. Szoktuk hallani, vagy éppen válaszolni, akár önvédelemmel azokra a kérdésekre, felhívásokra, melyekben nem vagyunk járatosak. És bizonyára sok minden vakok vagyunk, a szeretetlenségben, az ellentétekben, az egymás ellen való feszülésekben, akár közömbösségben. Ady Endre: Az Úr érkezése versben írja:

 

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

 

Az ember szeme a kereszteléssel kezd el megnyílni Isten világára és az Ő értékeire. Jézus pedig példázataival mindig sarat készít, a szemünkre keni, és elküld mindannyiunkat életünk Siloámjának tavaihoz.

IV.” majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában, ami azt jelenti küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.” Ez a mai közgyűlési alkalom jó lehetőség a mosakodásra, a megtisztulásra. Mert Isten újból elküld bennünket, egy újabb útra, újabb tettek megvalósítására. Ma főleg visszatekintve a megtett útra világosan látjuk botlásainkat, a nehézséget, az akadályokat, de ugyanakkor az eredményeket is. A küzdelmekről, a homályos látásunkról megfeledkezünk, és tisztán látjuk Isten arcát az égben, szemének fényességét egymásban és erejét a közösségi összefogásban.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Én ma azért imádkozom, hogy Isten, aki megvizsgálja a látásunkat késznek találjon az ő országában való munkálkodásra. Azért imádkozom, hogy mindannyian igényeljük azt a belső fényt, mely minket vezet, irányít ebben az összekuszált világban. Azért imádkozom, hogy Isten fénye és dicsősége bennünk és általunk ragyogjon.

Jöjjetek és érezzétek meg, hogy a látás valóban életet jelent. Nemcsak emberi, hanem isteni életet is. Ebben a fényben, dicsőségben haladjunk földi életutunkon! Ámen.