Lelkünk csillogjon, mint a kehely!

Textus: Gal 6, 7- 1o “ Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a test arat majd pusztulást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”

Kedve gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Talán kevesen tudják, ezért elmondom, hogy gyülekezetünk egyik legrégebbi kegyszere, kelyhe a XIX. század végéről származik. Pontosan egy ilyen napon, 1899. április 21 – én adományozták az egyházközségnek. Ezelőtt 135 évvel Báró Bánffy Jozefina kegyes adományt tett az egyházközségnek, és alig egy pár évvel e gyülekezet létrejötte 1870 után, ez a kehely is hirdeti az unitárius eszmék jelenlétét, Székelyudvarhelyen. Ennek a közösségnek a létjogosultságát ebben a városban. A kelyhet megviselte az idő, egy kissé meg is sérült. S hosszas tervezés után az énekvezérünk javaslatára megkértük Csiky Gábort, hogy kapcsolatai révén újítassa fel nekünk a kelyhet és a boros kancsót.

Gábor nagypénteken hozta vissza az elkészült kelyhet, s ámulattal csodáltuk meg a felújított kegyszert. A kelyhen csüngő szőlőgerezdek, ősi díszítések, valamint az adományozó emléke áll. Isten iránti hálából, elkötelezettségből felajánlásként újult meg a kelyhünk, mely több mint egy évszázadon keresztül hirdette és bizonyságot tett Jézus életéről, haláláról feltámadásáról.

Ez a kehely ontotta magával az éltető nedűt, több ezer embernek adott hitet, az úrvacsora vételek alkalmával központi eleme volt a Jézusra való emlékezésnek. Ez a kehely a mi büszkeségünk, összetartásunk forrása és elkötelezettségünk záloga.

Az őszi hálaadási ünnepünk után egy kissé megsérült, s akkor még nem tudtuk, hogy Istennek célja van minden történéssel, csak most jövők rá arra, hogy egy útra, a belső megújulás ösvényére vezetett.

Nagypénteken szinte remegő kezekkel vettem át Gábortól a kelyhet, s annak fényében láttam az elmúlt évtizedek történéseit. Éreztem a múlt súlyát, az elkötelezettség mélységét, a Jézushoz való tartozás magasztosságát. Ma behoztam a templomba, letettem az úrasztalára, hogy Önök is lássák, elteljenek ezzel a csodával, s megtapasztalják az Isten felé vezető út felemelő voltát.

Minden év április 22- én a Föld napját ünnepeljük. Mert rájöttünk, hogy túlságosan is kihasználjuk. A figyelem központjába került az a bolygó, melyen élünk, s melyet a jó Isten ránk is bízott. Ezért is arra gondoltam, hogy e mai alkalommal a megtisztulásról, megigazulásról fogok beszélni. Hiszen keresztény, vallásos emberi életünk egyik igen fontos kulcs, mozzanata, hogy megbéküljünk, önvizsgálatot tartsunk, s úgy lélekben, mint testiekben időről- időre visszanyerjük az egyensúlyunkat, tisztaságunkat. Mert, ha őszinték vagyunk, elég sok minden beszennyez minket. Ma már gond van a levegővel, a vízzel, talajjal, de talán már az élelemmel is. Az egyre többre, jobbra, minőségibbre való fokuszálás oda vezetett, hogy közben feláldoztuk mindazt, ami az élettér tisztaságát és üdeségét jelentette. De talán még van lehetőségünk megtartani, fenntartani azt az egyensúlyt, mely az utolsó években, évtizedekben megbomlani látszik. Reményik Sándor: Csak azt ne verse jutott ma reggel eszembe, miközben erre a beszédre készültem, ahol a költő a következőket írja:

 

Csak azt ne engedd meg, én Istenem,

Hogy másba belelássam, átvigyem

A rosszat, ami bennem van csupán.

Bűnök burjánja vert fel engemet,

De közelemben rózsaligetek

Illatoznak igazak udvarán.

Égek a magam- fűtötte pokolban,

De jobbra, s balra tőlem mennyország van:

Ó Isten, e hitemet el ne vedd.

Szentek veszik a máglyámat körül,

S bár eloltaniuk nem sikerül,

Lángomba hullatják könnyeiket.

 

A felolvasott szentírási versek alapján, ma a következő gondolatokról fogok beszélni: Isten megcsúfolása, a testnek való vetés, a lélekből való aratás, a kitartásról és a jó cselekvéséről. De hadd lássuk mit is jelentenek a szentírási versek alapján ezek a gondolatok.

I.” Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni.” Két fontos gondolatot fogalmaz meg Pál apostol ezekben a szavakban. Ma egy olyan világrendben élünk, amikor szinte szisztematikusan, rendszere van a megtévesztésnek. Olyan erők dolgoznak a felszín alatt, mely erőszakosan, durván a keresztény értékek és erkölcs ellen dolgoznak. Ha felismerjük, ha nem, vagy éppen részt veszünk ennek terjesztésében, észre kell vennünk, óriási csapda van felállítva még az Istenben bízó, vallásos ember számára is. Az individualizmus, az ego, a saját magam boldogulása olyan mérteket öltött, hogy már senki és semmi nem számít, csak az egyén boldogulása. Veszélybe kerültek a családok, a gyermekek, az idősek, a keresztény és kulturális értékek, a nemzet, az egyház. Ha megfigyeljük, egyre több kritika hangzik el az egyházak irányába is, s nagyon sokszor a szító, feltüzelő, a forrongó ösztönzések látnak napvilágot, mintsem, a megnyugvást, a türelmet, az alázatosságot hirdető személyes vallomások.

Rengeteg eszközünk van a fizikai térben való eligazodásra, hosszú utakat teszünk meg, jól kiszámított célokat valósítunk meg, miközben egyre távolabb kerülünk az emberségtől, a közösségtől és magától az Istentől. Rossz az irány, de legalább lassan haladunk, hallottam nemrég valakitől. Vagyis a cél meghatározásban óriási a felelősségünk. Úgy vagyunk, mint egy vásári forgatagban a kisgyermek, aki messze került a szüleitől, s már nem tudja a visszafelé vezető utat. Nekünk is hívnunk kell, keresnünk kell az Isten, hogy mint Teremtőnk, ránk találjon, nála biztonságos otthonra leljünk.

Lehet, hogy rosszul hangzik, de igaz, a dolgokat a maguk rendeltetésének kell használni. A templomot az imádság házának, a temetőt a halottak kegyeletének, az iskolát a nevelésnek, a kórházat a gyógyulásra. De ma már tudjuk, a templomokból kocsmát, vendéglőt alakítanak ki, a temetőket állatokkal legeltetik, s több helyt felveri a gaz, az iskolákat bezárják, mert nincs elég gyermek, a kórházakat felszámolják, mert nem elég költséghatékony a működésük. Az egyik legékesebb példája a szentírásban Isten megcsúfolásának az, amikor a jeruzsálemi templomot kereskedésre, az áldozati állatok elhelyezésére, földi dolgokra használják.

II.” Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a test arat majd pusztulást” Nyilvánvaló, hogy a testnek való vetés növekvő tendenciát mutat. Ez a világ s benne az ember szinte mindent megteremtett, ahhoz, hogy ápolja, karban tartsa, gyógyítsa a testet. S ez jól is van, hiszen azért élünk, hogy meg legyünk elégedve a testünkkel. A mozgás, az edzés, a szépségipar, a szórakozó helyek, a kirándulások mind a testnek vannak alárendelve. De vajon mi lesz a lélekkel közben.

Elég, ha csak személyesen arra gondolunk, hogy mennyi időt fordítunk a testünkre, és mennyit a lelkünkre. Mekkora áldozatot hozunk a szépségünkért, s milyen gyakorisággal mondjuk el imádságainkat az Istennek. A test és a lélek összhangban van. Nem lehet erős testben gyenge lelkiség, és sem erős léleknek beteges teste. Mert a kettő kölcsönhatásban van egymással. S mindannyiunk számára az a nagy kihívás, hogy e kettő között meg keressük, és megtartsuk az egyensúlyt. Harmónia kell, legyen a lelkünkben. Összhang a családjainkban. Boldogság az otthonunkban.

A tegnap 4 kisgyermeket kereszteltünk meg. 4 család volt hálás az Istennek ezekért a gyermekekért. És ezt az örömöt nem lehet kifejezni, csak az ünneplő ruhában, a rokonok és barátok társaságában. Ez annál sokkal több. Ez a lélekben való vetés momentuma és alkalma.

A test mulandó. Minden igyekezetünk ellenére is egyszer visszatér oda, ahonnan származik. De a lélek Istenhez érkezik és számot ad földi életéről.

III.” aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” Az ember vágyik a hallhatatlanságra, az öröklétbe. És ezt meg is kapja éppen a lélek által. Nemrég a házas csoportban válaszolnunk kellett bizonyos kérdésekre. Nekem az jutott és belőle azt választottam, hogy az örök ifjúságot, a hallhatatlanságot választanám. Meg is jegyezték, hogy mellőlem mindenki elmenne, s ott maradnák magamban, az örök fiatalsággal. Mert igazán mindennek akkor van értelme, ha van kivel megosztanom az élményeket, az életemet. Az teszi értékessé az ember életét, hogy ha szeret, és szeretve tisztelve van. Az életnek nem csak úgy magában van az értéke, hanem a körülményekben, ahogyan éljük a mindennapjainkat.

Nemrég hallgattam meg a világhálón egy édesanya vallomását, akik a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyereküket életének utolsó szakaszában az ágy közepére helyezték. A férje, ahogy ő fogalmazott, minden gyertyát meggyújtott, ami csak a házban volt. Az ágy közepén levő gyermeket átölelték. És abban a gyertya fényárban szinte látták, hogy megnyílik a mennyország kapuja. És a rettenetes fájdalomban, kínban, szenvedésben, örömöt éreztek, mert tudták Istennek adják át ezt, gyermeket és hálásak voltak, hogy ideig- óráig nevelhették, az övéké is volt.

Testvéreim, a lélek erősebb, mint a test, mert olyan dolgokat is le tud győzni, amire a test képtelen. A lelki ember pedig elnyeri az örök életet, a menny világában. Haza érkezik az ő Teremtőjéhez.

IV. „a jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” Ezen szentírási gondolatok kapcsán a kitartásról szeretnék beszélni. Mi a legtöbbször azt szeretnénk, ha azonnal eredménye lenne a munkánknak. Gyors visszajelzést várunk még az Istentől is. A hosszú távú tervezés helyett a rövid távú célokat részesítjük előnyben. Nehezünkre esik tűrni, akár szenvedni, a másságát elfogadni. A jót úgy tenni, hogy igazán semmit nem várunk érte. Minden ember képes valamire. S úgy még a nevelés- oktatás terén is átestünk a ló túlsó felére, többnek tartjuk az oklevelet, mint az igazi tudást. Az oktatási intézmények lassan diploma gyárak lesznek, miközben lasszóval kell keresni a szakembereket. S szinte alig lehet találni, ha valami elromlik, és már, nincs, aki megjavítsa. Vagy egyáltalán olyan világban kezdünk élni, amikor egyszer használatos termékeket vásárolunk, s mikor elromlanak, akkor máris vesszük a másikat. Csak ez kihat az emberi kapcsolatainkra. Azokat pedig nem lehet kicserélni, azokat javítani, ápolni, védeni kell.

Kitartásunk legfőbb mozgató ereje pedig az lehet, hogy tudjuk Isten mindenért kárpótolni fog. S jóságunkért elnyerjük a jutalmunkat.

V.” amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” Minden, ami tőlünk származik, visszaszáll ránk. Az emberi jóságnak is van egy visszatérő ereje. A jó gyakorlása által még jobban megérezzük Istentől való elhívatottságunkat. Megtanuljuk és megtaláljuk a helyünket ebben a világban. S ráébredünk, hogy minket Isten valóban az Ő munkatársaivá tett.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Jöjjetek hát és nézzünk ma különlegesen az úrasztalán levő kegyszerünkre, a kehelyre. Fedezzük fel benne a csodálatot! Lássuk meg a múltban gyökerező közösségünk élni és tenni akarását. És éljünk úgy, valósítsunk meg olyan dolgokat, melyek évtizedek, évszázadok múltával is beszélnek helytállásunkról, vallásos elkötelezettségünkről. Legyen a lelkünk is ilyen szép, fénylő, csillogó, megújított, mint e közösség kelyhe is. Ebben a munkában segítsen bennünket az Isten! Ámen.