Megbocsátás

Textus: Mt 18, 21- 23 „Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki el akarja számoltatni a szolgáit.

Mt 18, 34- 35 „ És ura haragjában átadta  őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.”

Kedves testvéreim! Keresztény gyülekezet!

Az összetűzés, harag, rosszindulat, gyűlölet egyre nagyobb mérteket ölt világszerte. A régi világ letűnőnek látszik és egyre új világrend van kialakulóban. Rengeteg konfliktushelyzet, a tettlegességig elfajuló ellentét, sőt akár a gyilkosság, vagy éppen a háború a következménye annak a gondolkodásnak, mely elveti a megbocsátást, és előtérbe helyezi a bosszúállást. S hogy ennek mikor lesz vége annak csak a jó Isten a megmondhatója. Egy biztos, amíg nem lesz megbocsátás személyek, családok vagy éppen nemzetek között, addig nem beszélhetünk igazán a keresztény elvek érvényesüléséről, és nem is áll vissza a világbéke.

A mai beszédemben arra keresem a választ veletek együtt, hogy mi okozza nekünk, embereknek a legnagyobb gondot a megbocsátásban? Miért az az első reakciónk, amikor megbántanak, hogy nekünk vissza kell vágni? És mennyire mehetünk el a konfliktusok gerjesztésében, megélésében, s mi segíthet hozzá, hogy megbocsássunk?

Ezek alapvető emberi kérdések, hiszen, ami felgyűl a szívünkben, az fog kivetülni belőlünk, arról beszélünk, gondolkodunk, vagy éppen az alapján viselkedünk. És ezek a viselkedés minták tanulhatók, a legtöbb esetben tovább adjuk akarva, vagy akaratlanul a mellettünk élőknek.

A szentírási történetnek, amit ma beszédem alapjául választottam, csak a bevezető és a befejező részét olvastam fel, de éppen e két rész közötti leírás adja meg ennek a tanításnak a lényegét, melyet később majd ismertetek. Viszont, amit itt ki szeretnék emelni, az a tudatosítás, vagy kapcsolódás, ahogyan mi az Istenhez kötjük az életünket. A hovatartozásnak az érzete, és azoknak a belső szálaknak a kiépítése, melyek bennünket az Istenhez és embertársainkhoz kötnek.

Van egy mély belső emberi szükségletünk, hogy ha megszületünk erre a világra, akkor felelősséggel tartozunk a szüleinknek, a testvéreinknek, rokonainknak, barátainknak. Van egy kötelesség tudatunk, mely kialakul évek folyamán keresztül, hogy hol és miben van a helyünk ezen a világunk. És céljaink elérésében milyen eszközöket, módszereket fogunk felhasználni, ahhoz, hogy sikeres és eredményes életet élhessünk.

De mély, belső lelki igény az is, hogy az Isten dolgaiért is felelősséggel tartozzunk. Mert az Ő szentlelke által, az ő szavát szóljuk, és az Ő elvárását jelenítjük meg. Talán nagyon sokszor az istenképünk is torzul, vagy az istenséget leképezzük, a saját magunk gyarló, bűnös, néha tehetetlen világunkra. Ilyenkor azt gondoljuk, hogy azt Isten ezt megengedi nekünk, pedig éppen fordítva számon kéri ezeket tőlünk. Az Isten hangja sosem némul el bennünk, csak a legtöbb esetben, mi nem akarjuk meghallani, vagy nem vagyunk nyitottak az Ő intéseinek elfogadására.

E gondolatok kapcsán Szabolcska Mihály: Krisztus keresztje verse jutott eszembe, ahol a költő a következőket írja:

 

Krisztus keresztjén

Az van felírva,

Hogy az igazság

Nem vesz a sírba!

– Örvendjen, akit

Bántalom ér;

Ha lelke tiszta,

Szíve fehér!

 

Krisztus keresztjén

Az van felírva,

Hogy a szeretet

Nem vész a sírba!

– Mind e világ bár

Életedre les;

Csak te bocsáss meg,

Csak te szeress!…

 

Csak te bocsáss meg

A gyűlölőknek,

S oszd szét a szíved

A szenvedőknek!

– Megmozdult a kő

Sírja felett…

Örökkévaló

A szeretet!

 

Igen. Egy óriási erő kell, működjön bennünk. Táplálnunk kell a lelkünket, azért, hogy meg tudjunk bocsátani, vagy éppen bocsánatot kérni. Bennünk egy olyan mély és elkötelezett szeretet kell, legyen, mely képes még a bántónak, a megalázónak, a gyűlölködőnek is megbocsátani. Ma ezek mentén értelmezem a sajátos egyénis és közösségi életünkre ezeket a szentírási verseket.

I.” „ Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle:” Ez a mondat két lényeges dolgot tartalmaz. Az egyik, hogy Péter odament hozzá, és a másik, kérdezett tőle. A mai Istentől és embertől elrugaszkodott világban, odamegyünk- e emberi kérdéseinkkel Jézushoz? Van- e bátorságunk, hitünk és elég alázatunk ahhoz, hogy kérdezzünk?  Mi Jézus követői, tanítványai vagyunk, ezért a szívünkben- lelkünkben nekünk is kérdéseket lehet feltenni ma is. Mert már magában a kérdés felvetésében benne van a válasz keresése, a szükséglet, és az igazság megtalálása. Akik odamegyünk ma is Jézushoz, azok elszegődünk őt követni, a tanításait alkalmazni, új erőt nyerni, és a megigazulás szándékát megerősíteni. Én csak ahhoz tudok odamenni és kérdezni, akihez van bizalmam, akivel jó a kapcsolatom.  Csak annak tudom megnyitni a szívem, akiben tudom sosem csalatkozom. A kérdésem feltevése által elindulok vele együtt a megoldás szintjén. Tudom azt, hogy egyedül képtelen vagyok az adott élethelyzetben uralkodni magamon és a környezetemen. De biztos vagyok abban, hogy Jézussal, az Ő tanításával sikerülni fog. Péterben mély érzések kavarogtak. A régi, az ószövetségi világ törvényei, és az új, az újszövetségi, Jézus tanításának világa a szívében küzdelmet vívott. Már nem értette, hogy kinek és minek is kellene engedelmeskedni. Össze volt zavarodva. És ő legyűrte a büszkeségét, utat engedett lelki kívánalmainak, és ekkor megkérdezte:

II.” Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Ez a gondolkodás az ószövetségi törvényekből származik. A hébereknek a hét egy misztikus szám. De már a hétszeri megbocsátás is egy kihívás Péter számára. Ez a hétszeri megbocsátás is megdöbbentő és alkalmazhatatlan Péter számára. Túl gyengének, esetlennek találja magát, ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani. De a válasz nem késik.

III.” Mondom neked nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Vagyis a megbocsátás nem is számokhoz kötött, hanem végtelen kell, legyen az esetek száma. És ezzel kapcsolatban mondja el Jézus a következő történetet. Egy király elszámoltatja a szolgáit. Az első szolga, akit eléje visznek, tízezer talentummal tartozik neki. Amikor be akarják rajta hajtani a tartozását, akkor rájönnek, nincs mivel fizetnie. Esetlegesen az életével, feleségével és gyermekeivel fizethetne. Rimánkodik és a király szíve megesik a szolga láttán. Elengedi a tartozását. De hazafelé tartva találkozik a szolgatársával, aki neki 1oo dénárral tartozik. Előveszi, a tömlöcbe juttatja, hiszen nem tud neki fizetni. És itt van a történet csattanója, amikor a szolgatársai ezt látván bevádolják a királynál. De ekkor már a király sem kegyelmez, hiszen gonosz és rosszindulatú szolgával áll szemben. Ezért az előbbi tartozását, bűnét is számon kéri rajta.

Ez a kettősség jellemzi emberi életünket. Azt már csak elvárjuk, hogy nekünk megbocsássanak, de mi nem állunk készen a megbocsátásra. Nem vagyunk eléggé erősek, felkészültek, jóindulatúak, vagy éppen alázatosak arra nézve, hogy bocsánatot tudjunk gyakorolni. És nekünk ebben kell jeleskedni. Itt kell megerősödni. Az úrvacsora vételben mi, ha őszintén készültünk arra, bocsánatot nyerünk Istentől. Elsősorban nem is magunk igazságáért, hanem Isten kegyelméért, aki mindenkinek megbocsát. De ez a megbocsátás egyfajta bizalmat is megelőlegez. Mint, ahogyan elmondjuk minden alkalommal a Miatyánkban, bocsáss meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk. És ez egy óriási kihívás minden keresztény ember számára.

Nemrég olvastam a Kinek van igaza?  Kedves rövid történetet, melyet mai beszédemben megosztok:

Két gyermek egymással versenyezve rohant be a konyhába, ahol édesanyjuk főzött. Persze a nagyobb lány hamarabb beért és lihegve kezdte panaszáradatát:

-Anya! Öcsi már megint elvette a zöld zsírkrétát, pedig nem is az kellett volna neki, csak állandóan az enyémet veszi el…

-Nem is igaz! Én nem vettem el, te mondtad, hogy most még nem rajzolsz vele…

Édesanyjuk szomorúan nézett rájuk és nem szólt bele veszekedésükbe. Egy idő után mindkét gyermek elcsendesedett és várta az ítéletet.

-Kinek van igaza? – kérdezte a kislány.

-Igen, anyu, mondd meg! Ugye, nekem adsz igazat?

-Nem, fiam!

-Na, ugye, megmondtam, hogy nekem van igazam, minek vetted el tőlem a zsírkrétát?

-Nem, kislányom, nincs igazad!

A két testvér értetlenül bámult hol egymásra, hol anyjukra.

-Igaza, a megbocsátani tudó szívnek van!

IV. „ És ura haragjában átadta  őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását.” E szentírási történet befejező része nagyon is földi, vagyis a tartozást meg kell fizetni. Világos történet, megfelelő követelményekkel és következményekkel. Ez az emberi értelem gondolatvilágának a folytatása. A haragot haraggal, a bűnt- bűnnel, a gyűlöletet- gyűlölettel viszonozni kell.

Egyfajta figyelmeztetés is, hogy itt e földön elkövetett bűneinkért nekünk is bűnhődni kell. A megbocsátatlan bűnök csak úgy maguktól nem tűnnek el.

És maga a lélektan tárja fel azon dolgoknak összességét, melyek mi megbocsátatlan dolgokként magunkkal hordozunk a szívünkben, mérgezve ez által sajátos életünket.

V.” Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.”  Ez a kép egyfajta feddés, figyelmeztetés arra nézve, mi fog következni, ha szívből meg nem bocsátunk egymásnak. Nagyon sok alkalommal éppen mi büntetjük saját magunkat azzal, hogy elkövetett, elmulasztott dolgokért lelkiismeret furdalásunk van. És ez így van jól. Mert ez az érzés serkent, ösztönöz megbocsátani, és bocsánatot kérni.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Legyen ez a mai vasárnap alkalom és lehetőség, amikor feltérképezzük hibáinkat, erényeinket. Felsoroljuk magunkban azokat, kiket megbánthattunk, vagy akiket mi bántottunk meg. Imádkozhatunk azokért, kiknél el szeretnénk nyerni a bocsánatot. És magunkat megváltoztatva, megerősítve, elkötelezzük Isten ügyének felvállalására és teljesítésére. Így megőrizve szívünk nyugalmát és a mellettünk élőkét.

Ebben segítsen minket az Isten! Ámen.