Méltóan és alázatosan, embernek lenni

Efézus 4, 1-6 „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek, ő van mindenek  felett, és mindenek által, és mindenekben.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Gyerekeink, unokáink vizsgáztak az elmúlt napokban. Talán sokkal több imádság hangzott el a diákok, szülők, nagyszülők ajkáról, mint máskor. Kéréseink többsége Isten segítségéről szóltak, melyben diákjainknak kértük a sikert, Isten gazdag áldását. Akár a VIII- ik, osztályt végzett, és vizsgát tett, akár XII- ik osztály után érettségit tett fiataljainkra nézünk, akár egyetemre járó diákjainkra tekintünk, mindig valami új titok nyílik meg előttük, ami hozzásegíti őket az élet jobb megértéséhez és megéléséhez. Emlékszem diákkoromra, amikor akár a középiskolában, akár a teológián vártuk a sorunkat, a vizsgán. Azok a percek egy örökkévalóságnak számítottak, alig vártuk, hogy megkapjuk a tételt, tételsort, hogy meggyőződhessünk annak ismeretéről, vagy éppen hiányáról. Én egyedül a jó Istenek és édesanyámnak köszönhetem, hogy tanulhattam és lehetőséget kaptam tőle, hogy a szellemvilág útjait bebarangoljam. Édesapám korai halála talán nem tette volna lehetővé, hogy iskolába járhassak, és hosszú éveken keresztül, akár a bentlakást, akár az utazást, vagy egyéb kiadást fedezhessünk. De valahol mélyen volt egy elkötelezett szándék a családomban, Isten tervét mindenki a szívén viselte, és így nekem lehetőség adódott, hogy magam művelhessem. Az egyik unokatestvérem, sokat segített a családjával együtt, azért, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt középiskolás éveimben. S nemcsak fizikaiakat ajándékozott, hanem belelátást a családi életükbe, hiszen heteket, hónapokat tölthettem el akkor Szovátán gyerekeikkel. Nemrég mélyebben beszélgettünk a feleségemmel a gondokról és egy mondata mélyen a szívembe vésődött. Történjen bármi, amit elértél Isten és a képességeid segítségével valósítottad meg. Ezért is gondoltam arra, hogy a felolvasott szentírási verseket fogom választani mai beszédem alapgondolatául és ezt a témát bontom ki e beszédemben. Mai beszédemnek azt a címet adtam, méltóan és alázatosan embernek lenni. Ugyanis azt tapasztalom, hogy az emberi méltóság fogalma és tartalma veszélybe került. Nincs elegendő tisztelete a személynek, s aszerint megy az ítélet, hogy milyenek a kapcsolatai, a társadalmi berendezkedése, a közösségben elfoglalt helyzete. Pedig Isten mindannyiunkat egyenlőnek teremtett, képességekkel, tehetségekkel és értelmi, érzelmi intelligenciával.

Pál apostol második misszió útja során kevés időt tölt az efézusi gyülekezetben. Harmadik misszió útja során azonban két évet töltött el ebben a városban. Tanított, nem kis eredménnyel Turránus rétor, szónok auditóriumában. A krisztológiai viták során több zsinatot tartottak itt. 451- ben a kalcedoni zsinat Efézus metropolitáját alárendelte Konstantinápoly metropolitájának. A középkorban az iszlám előretörésével az efézusi gyülekezet veszített tekintélyéből. Valószínű, ebben a gyülekezetben halt meg János evangélista. Tehát ennek a gyülekezetnek mondja Pál apostol ezeket a szentírási gondolatokat.

 

Reményik Sándor: A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,

De felhők felett, de vizek alatt

Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

 

Legyen tanyám kietlen szirtorom

Vagy börtönöm pokol mély vártorony,

Én amit akarok, azt gondolom!

 

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:

Repülni! Dús képzeletem, ne félj,

Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

…………………………………….

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,

Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,

S nincs, aki Téged bekerít, határol.

 

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,

Szabad, mint a morajló tengerár,

S csak öntörvényed s korlát, határ.

 

Élet, Halál: minden beléd merül,

És bíróul fölötted ki sem ül,

Csak aki lát – az Isten egyedül.

 

 

Ezt a szabadságot segíti imádságunk, zsoltáréneklésünk és istentiszteletünk. Mely mind hozzájárul lényünk legbensőbb kereséséhez. Hiszen Isten olyan titkokat rejtett el bennünk, melyek még magunk előtt sem ismertek. Ezek fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket kibontani.

I. „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért:” Ebben a mondatban három gondolat fogalmazódik meg, az apostol kérése, az ő fogsága, és fogságának tárgya, az Úrért. Az apostol úgy tekint a keresztény gyülekezetekre, mint azokra a közösségekre, kik megélik Isten országát ezen a földön. Az ő kérése így tehát, nemcsak embernek a kérése, hanem az isteni igény és szükséglet tolmácsolása. Az apostol nem magának kér, nem is a saját személyét helyezi előtérbe. Nem ő maga, és az élete a fontos. Hanem sokkal inkább Isten, a jézusi tanítás és ezeknek megvalósulása. Kérése a lélek mélységéből fakad. Abból az igényből, mely képes még saját magát is feláldozni ezekért az eszmékért. A második gondolata itt az apostolnak a fogság. Ez a fogság nem a fizikai korlátokat jelenti, hanem Isten titkainak felismerését. Aki magát Isten világának megismerésére szentelte, keresi és kutatja annak titkait, az nem tud szabadulni ezektől a titkoktól. Isten világának a fogságában él, és ez a fogság a végtelen szabadságot jelenti. Azt a belső szabadságot melyre minden ember vágyik. Mert mindenkinek ebből a titokból Isten valamit feltár. S olyan jó, ha ezt a belső szabadságot megérezzük és elkötelezzük magunkat eme titokvilág megismerésére és szeretetére, megvalósítására. Ez a fogság nem önmagáért van, hanem az Úrért, magáért Istenért. Vagyis minél mélyebbre ásunk lelkünkben az Isten keresésében, annál közelebb kerülünk Ő hozzá.

II.” Éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok,” A hívatás kérdése egy mély értelmű teológiai gondolat. Több alkalommal feltehetjük a kérdést magunknak, mi alapján döntünk, hozunk ítéletet, vagy éppen határozunk. Mi az a belső szándék, erő, vagy éppen ösztönzés, ami alapján munkát vállalunk. Szakmát választunk, megkeressük a magunk és családjaink számára a mindennapi kenyeret. Hajlamaink, irányultságunk, képességeink vannak egy- egy szakma végzésére. És nem mindegy, egyáltalán nem, miként végezzük tennivalóinkat. Mindenkin meglátszik, ha szereti a munkáját. Mert aki szeretettel végzi, az örömét leli benne. Élvezettel, kedvteléssel, mély belső örömmel teszi a munkáját. Az ilyen embernek sikere és öröme van az elvégzett munkájában, mert szívvel és lélekkel teszi. Minden szakmának, hívatásnak megvan a maga méltósága. Még a leghíresebb szakmákat is le lehet járatni, vagy éppen fordítva, úgy el lehet végezni a munkát, hogy annak méltósága és becsülete legyen. Jánosfalván volt egy idős személy a lelkészi lakás szomszédságában. Azon a nyáron veszítette el a feleségét, amikor mi odakerültünk. Bár csak VIII. osztályt végzett, akkora bölcsességgel rendelkezett, hogy sokunknak, akik felsőfokú végzettséggel rendelkezünk nincs akkora tudása az életről, mint amit ő már tudott. Mindig méltósággal, tisztán mondhatnám még idősen is fiatalos lendülettel érkezett a vasárnapi istentiszteletekre. A kalapot mindig megemelte Dénes bácsi, szemében csillogás volt, a múlt emlékeiből töltekezett, és volt egy jó szava, tanácsa, mondata a közösségi élettel kapcsolatosan. Többször leült a lelkészi lakás konyhájában, s mesélt a falu történéseiről. A kollektivizálásról, a pártagok beszervezéséről, az elnyomásról, a föld szeretetéről és Isten tiszteletéről. Körülötte mindig nyugalom áradt, szavai úgy áradtak a lelkéből, mint egy békésen alányúló folyó vize. Beszélgetéseit mederben tartotta, gondolatai tiszták voltak, szíve tele hálával és szeretettel még akkor is, amikor fájt a felesége elvesztése. Az elhívatást én az életem, a sorsom kutatásának tartom. Imádságban, könyörgésben, munkában keresem és kérdezem Istent, mit akar velem? Hogyan tudom Őt, a családomat, közösségemet minél jobban szolgálni. Dsida Jenő: Tekintet nélkül verséből idézek

 

Be kell látnunk:

Ha kérdeznek, becsületesen

felelni kell.

A harcot becsületesen

fel kell venni,

az úton becsületesen

végig kell menni,

a szerepet becsületesen

el kell játszani,

keményen és tekintet nélkül.

……………………………………………………..

És este a tűzhely mellett,

vagy szuronyos zsandárok között

hátrakötött kézzel,

mégis mondogatni kell

a fellebbezhetetlen,

sziklakemény,

erősítő,

vigasztaló

igét:

 

Krisztusnak és Pilátusnak,

farizeusoknak és vámosoknak,

zsidóknak és rómaiaknak

egyformán szolgálni

nem lehet.

 

III.” teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.”  Ezek olyan fogalmak, melyek hiánycikként jelen van a társadalmunkban. Mert az alázat, szelídség, türelem, szeretet, a lélek egysége és a békesség köteléke szinte már teljesen kiveszett. Az alázat nem jelent meghunyászkodást és szolgalelkűséget, a szelídség pedig emberséget és jóindulatot, a türelem önuralmat és béketűrést, a szeretet kötődést és ragaszkodást, az egység a részek és szerkezet összességét, a béke a nyugodtságot és kiegyensúlyozottságot jelenti. S ma végtelen önuralomra és béketűrésre, kötődésre és ragaszkodásra, nyugodtságra és kiegyensúlyozottságra van szükségünk. Ezek mind, olyan mély lelki fogalmak, melyek örökös harcban állnak a külső világgal, s jó időnként erre a mély belső lelki értékekre lelni, és őket védelmezni, érdekükben belső bizonyosságot lelni.

IV.” Egy a test, és egy a lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is:” A test és a lélek szétválaszthatatlan. Sokáig úgy gondolták e kettő egymástól külön is létezhet. De magunkon érezhetjük a legjobban, mert ha fáj a testünk, akkor a lelkünk is beteg lesz. S ugyanez fordítva is igaz, a lélek betegsége érinti a testet is. Hányszor látjuk és tapasztaljuk, hogy külsőleg, fizikailag erős és egészséges emberek, máról- holnapra leromlanak, elveszítik életkedvüket, belsőleg összetörnek, elveszítik életcéljukat, mert valami megmagyarázhatatlan dolog történik velük. A vallásos ember számára mindig is reménység volt, hogy érdemes jónak lenni, mert Isten az örök Atya megítéli életünket. S ez a látható világ csak egy szakasza az életünknek. Születésünk előtt is volt élet, s utána is létezünk az üdvösség világában, lelkünk és Isten szeretete által.

V.” egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek, ő van mindenek  felett, és mindenek által, és mindenekben.” Szállóigévé vált az unitárius jelmondatunk, Egy az Isten. Nála, előtte senki nem volt, és nem is lesz. Ő van mindenek felett és mindenekben. Isten jelen van az emberi szívben, de jelen van a forrásvíz tükrében, az emberi szem csillogásában, a kézszorításban. A kérdés már csak az, hogy érezzük- e, és teret adunk- ezen Isten létezés, szentség megnyilvánulásának. Mert hiszem és vallom, hogy az Isten azért tesz bennünket az ő munkatársai, hogy megéljük és segítsünk az Ő világa építésében. Ezt a világot pedig, csak méltósággal, alázatosan és emberségesen lehet építeni. Ezért figyeljünk a világ jeleire, hallgassunk a szívünk szavára, és éberen imádkozzunk Isten jelenlétéért az életünkben.

Embernek lenni emberfeletti feladat

Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)

Amikor a homokozó láda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.

Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.

Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.

A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:

- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?

A kisfiú megsemmisülten zokogta:

- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!

- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!

Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Amikor elfogy minden földi erőnk, és lehetőségünk türelmetlenek, erőszakosak leszünk. De éppen itt kezdődik az Isten világa, amikor rá bízzuk az életünket. Várjuk a segítségét, imádkozunk és kérjük életünk megváltoztatását. Jöjjetek, ma azért imádkozzunk, hogy bennünket megáldjon, minket meghallgasson, és életünket jóra fordítsa! Ámen.