Nehézségek az Isten felé való emelkedéseben
Textus: 2 Móz 24, 15- 18 „ Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai hegyre. Hat napig borította azt a felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izrael fiai, mintha emésztő tűz lett volna a hegy csúcsán. Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Minden vasárnap különleges a maga szépségével, hiszen az Úr napját ünnepeljük. S valami különös érzés járja át ilyenkor a szívünket. Megérezzük az élet magasztosságát, nagyszerűségét, ahogyan vissza nem térő perceknek, pillanatoknak vagyunk a tanúi. Ilyen mélységes találkozás, amikor együtt lehetünk az Istennel egy néhány percre és sajátosan tárhatjuk fel neki az életünk. Minden félelem, kétség, vagy éppen gátlás nélkül elmondhatjuk neki azokat a dolgokat, melyek egy héten, egy életen keresztül bennünket érintettek.
A tegnap egy keresztelési szertartáson vettem részt, oda ültem az énekvezér mellé a karba, segítettem énekelni. S a templom csendjében gyönyörködtem e hajlék szépségén, szentségén. Mert ahány szögből látjuk ezt a templomot, annyi újdonságot, csodálatosságot lehet észlelni rajta. Az őszi napfény megtört az ablakokon, s a déli csendben szinte megsimogatta a testünket- lelkünket. Érezni lehetett e hely szentségét és méltóságát, azt a meghittséget mely árad, ebből a helyből, s mely által út, ösvény készül Isten csodálatos világa felé.
Történelmünk is tele van ilyen szép és nemes istenélményekkel, ahogyan őseink az igazság utáni vágyban mindig is Istenre vágyakoztak, és semmi el nem tántorította őket elveik, álmaik megvalósításától. Október 6- a, 13 aradi vértanú halálának, kivégzésének gyásznapja is egy azok közül, mely népünket és nemzetünket ma is felemeli abba a szellemi, és emléki valóságba, ahol ma is Istennel együtt vagyunk, a szabadság utáni vágyban.
Ady Endre: Október 6 című versében írja
Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.
…………………..
Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.
Igen. A küzdelem tovább folytatódik ma is iskolákért, megélhetésért, nemzeti önazonosságért. És tudnunk kell, hogy ebben a harcban nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen mellettünk vannak az őseink, s Isten segít, megáld minket ebben a nemes küzdelemben.
Ma is a szentírási versek üzenetével szeretném áldottá tenni ezt a vasárnapot, és éreztetni, hogy ebben a történetben mi is benne vagyunk, akik Isten keressük, s szívünk falára az ő törvényeit, szabályait akarjuk egy életre szólóan mondatait felvésni.
I.” „ Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai hegyre.” Az ószövetségi könyv írója nagyon képeket használ az ember és Isten találkozásának érzékeltetésére. Bizonyára vallásórákról, vagy éppen prédikációkból nagyon sok szép történet idéződik fel bennünk. Az ószövetség egy igen kiemelkedő prófétája maga Mózes, élete elevenedik meg ezekben a versekben. Mózes az, akit Isten kiválasztott, gondját viseli, megpróbálja, istenélményben részesíti, majd feltárja előtte Isteni tervének kivitelezését. És Mózes mindig szabadkozik, hogy ő nem tud beszélni, fél a fáraó hatalmától, majd a népe, nemzete nem érti meg őt. Velük van az éhínség idején, és látja, hogy törvényekre, szabályokra van szüksége egy nép vezetésében.
A szerző ebben a mondatban három lényeges dologról beszél, Mózes a hegyen van, a felhő beborítja a hegyet, és alászáll az Úr dicsősége. Vegyük sorra ezeket a szentírási képeket. A vándorlás közepette Mózes elhagyja a tábort. Szüksége van az Istennel való találkozásra. A puszta és a sivatag lemeríti emberi erejét. Fáradt, elcsigázott, elbizonytalanodott közösséget vezet. Sokkal több a kritika, az elégedetlenség, az éhség, szomjúság, mint amekkora öröm van a szívükben azért, mert Isten megszabadította őket az egyiptomi rabságból.
Ha ezt a képet párhuzamba állítjuk a mai világgal, láthatjuk, érezhetjük, hogy szinte azonos az emberi hozzáállás, semmi nem jó, sok a kritika, az elbizonytalanodás, a kétség az élet területén való érvényesülésre. Lehúz a mindennapok munkája, kihívása. Nem találunk erőtartalékot, erőforrásokat, ahonnan töltekezni lehet. Sokszor elfeledkezünk, honnan jövünk, és merre tartunk.
Ha a szabadságharcban elesett katonákra, huszárokra gondolunk, akkor megállapíthatjuk, hogy ők örömmel, kitartással harcoltak. Nem hátráltak meg. Nem szaladtak el a veszélyek elől, még a halált is vállalták nézeteikért, a szabadságért. Hol vannak azok az idők, és az az emberi jellem, mely nem alkuszik, nem gyáváskodik, hanem ellenáll, kiáll, a saját hitéért.
Milyen jó lenne felmenni erre a hegyre legalább minden vasárnap, kiszabadulni a mindennapi élet kötelékeiből, s tapasztalni a végtelenséget, a szabadságot, az élet örömeit, és boldogságát. Ma egy ilyen hegyre akarlak felvinni ezzel a beszédemmel, ahol egyedül és közösségben vagyunk az Istennel. És ebben az emelkedésben mi vagyunk ott, a gyengeségeink, az eleséseink, a sebeink, de ugyanakkor az apró sikereink, a csillogó szemeink. S olyan határtalan örömmel tesszük meg ezt az utat, hogy érezzük minden lépéssel közelebb kerülünk Isten világához.
Amikor Mózes felér a hegyre, akkor azt tapasztalja, hogy felhő borítja azt be. Vagyis nem tárulkozik ki a látvány előtte. Isten nem mutatja meg magát. Még keresni kell őt. Ma is nagyon sokan itt és most akarják látni az Istent. S ha ez nem adatik meg, akkor nagyon gyorsan feladják. Ez a felhő egy újabb akadály a tájékozódásban. Hiszen veszélyessé teszi a hegyi örvényt, talán néha járhatatlanná is. Nem lehet látni és tudni, hol vannak a szakadékok, a mélyben rejlő örvények, a megmászhatatlan csúcsok. Csak egy bizonyosság van ebben a ködben és felhőben, az emberi akarat, aki Isten felé törekszik. S aki tudja, hogy útja végén ott áll majd az Isten.
A mózesi könyv szerzője ezt a felhőt egyenesen az Úr dicsőségének nevezi. Vagyis közel van már az Úr, hiszen itt van, jelen van az Ő dicsősége. Még ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is, az emberi hitvilág megerősödik az Úr dicsőségének közelsége láttán. Bár nem látható, de mégis érezhető, tapasztalható, hogy Isten igenis nagyon közel van, szinte érezni lehet a közelségét, tapasztalni hatalmasságát.
II.” Hat napig borította azt a felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből.” Nekem nagyon tetszik ez a kép. Hat napig nem lehet látni, de a hetedik napon valami csoda történik, mert a hetedik napon Isten megszólítja Mózest. Mózes a Sínai hegyen 6 napon keresztül bolyong. Nem találja azt, amiért felment. Nem jut el a végcélig. És a hetedik nap valami különleges történik. Isten megszólítja a felhő közepéből. Munkás hétköznapjaink világában mi is többször eltévedünk. Összekuszálódik az életünk, bonyolulttá válnak a kérdéseink, nem találjuk a helyes ösvényeket önmagunkhoz, a családhoz, vagy magához az Istenhez. Hat napon keresztül bennünk is elnyomja az isteni hangot ez a világ, de akik bízunk benne, és a vasárnapot neki és önmagunknak szenteljünk, meghalljuk a hívó szót. Olyanok vagyunk sokszor, mint a kisgyermek, aki elveszíti szüleit egy forgatagban, elkezd sírni, jajveszékelni, majd örömtől ragyog az arca, s felszáradnak a könnyei, amikor meglátja az édesanyját, édesapját.
Ma is hiszem az Isten szólított meg a felhő, a tündöklő ég közepéből, hogy magunkra találjunk, megünnepeljük gyászünnepünket, de főleg rájöjjünk, hogy a forradalmi eszményeket nem lehet sem az aradi 13 vértanúval, sem egyébbel kiölni a szívünkből, mert azok sajátosan hozzánk tartoznak, és az miénk egy életen keresztül. Ez a szó ma neked és nekem eligazítást ad a következő hétre, mit és hogyan végezzünk, merre tartsunk, hogyan viselkedjünk, mit kezdjünk az életünkkel!
III.” Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izrael fiai, mintha emésztő tűz lett volna a hegy csúcsán.” Isten a tűzben jelent meg a Sínai hegyen, mint ahogyan beszélt az égő csipkebokor lángjából Mózesnek. Lent a táborban semmit sem tudtak Mózesről, már több napja hiányzott közülük. Kételkedtek egyáltalán abban is, hogy Isten velük van ezen az úton. Meg voltak győződve arról, hogy Mózes többet már nem tér vissza. Hiszen a tűz martalékává válhatott. Számukra ez már az önfeladást jelentette, a bizalmatlanságot és az elcsüggedést. Hogyan tudna Mózes rajtuk segíteni, ha még a saját életére sem tud gondot viselni? Ez az emésztő tűz a hirtelen haragú Isten képét vetítette ki rájuk, aki nem kegyelmez, nem irgalmas az Ő népéhez. A hegy lángokban állt, és ott már senki élő nem maradhatott. Mindent elpusztított az emésztő tűz.
IV.” Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel.” Ez a mondat Mózes és az Isten viszonyáról beszél. Mózes nem ijed meg a tűztől, vihartól. Egészen bemegy a felhő közepébe. A dolgok sűrűjébe hatolt. Ő nemcsak külsőleg akarta az Isten ismerni, hanem belépett az Isten szentségébe. A bizonytalanság és a beláthatatlanság nem eltántorította őt az Istentől, hanem még nagyobb erőt adott arra, hogy mélyebbre hatoljon az ismeretszerzésben. És amikor bemegy a felhő közepébe, akkor jön rá arra, hogy még magasabbra kell, emelkedjen. Így vagyunk mi is az Isten ismeretével. Ahogyan egyre közelebb kerülünk hozzá, úgy rájövünk, mennyire nem ismerjük, s még több erőt nyerünk a benne való elmélyülés, az ismeretszerzés gyönyörére.
Mózes nemcsak, hogy felmegy a hegyre és találkozik az Istennel a Hóreb hegyén, hanem ott is marad 4o nap és negyven éjjel.
A TERMÉSZET CSODÁJA
Egy baráti összejövetel alkalmával Ardis Whitman és egy orvostanhallgató barátja egy gyönyörű csokor virágot néztek. Az orvostanhallgató Blake sorait idézte:» Látni az eget egy vadvirágban. Tenyerünkön tartani a végtelent…«Majd amikor a medikus látta, hogy Whitman meglepődött, így szólt:
– Ön vallástalannak tart engem. Az is voltam, de megváltoztam. Nemrégen egy fiatalemberen végzett agydaganat-műtétet néztem végig. Ekkor láttam először egy élő emberi agyat. Éreztem, mintha az élő mindenség volna előttem, s amikor a műtőből kimentem, vágyakoztam arra, hogy imádkozzam, jobban, mint valaha is az életemben. Lehet, hogy most még nem vagyok mélyen vallásos, de ha mikroszkóp alatt élő lényeket látok, sejteket vagy éppenséggel virágokat, mindig csodát látok bennük.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Ma is Isten csodálatosan szép világára tekintettünk. Magunkban kerestük őt, az imádság csendjében, békéjében. Elvonultunk, félrehúzódtunk, magunkba szálltunk. És lelkünk mikroszkopikus világával őt találtuk meg.
Legyen ma is az Istenre való találás egy alkalom és lehetőség. Legyen ez az istenélmény erőforrás, segítség bajban, orvosság a gyógyulásban, és társ a zarándoklatban. Találjunk, leljünk hát Istenre ma és mindörökké! Ámen.