Nyitott füllel és csendes szóval

Textus: Mk  7, 32- 35 „ Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét, azután az égre  tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz, Nyílj meg! És megnyílt a füle és nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni.”

Kedves Gyülekezet! Világhálón követő Testvéreim!

 

Mai beszédemnek azt a címet adtam, hogy nyitott füllel és csendes szóval. Mert e mai beszédemben a hallásról, és a beszélésről akarok szólani. A Szentírásból, úgy ismerjük ezt a történetet, mint a süketnéma meggyógyítását. Jézus elhagyta Tírusz határát, és Szídonon át a Galileai tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor visznek hozzá egy beteg embert, akit Jézus meg is gyógyított. Jézus csodatételei közé soroljuk a felolvasott szentírási részt, de mondanivalójában ennél sokkal többről van szó.

Ma egy olyan világban élünk, amikor mindenki beszél mindenről. Ma már nem tudjuk, hogy ki az, aki szakképzett és tudja, miről beszél, vagy csak beszél, azért, mert neki ez tetszik a legjobban. Olyan emberek, személyek töltenek be pozíciókat, akik a legjobb esetben is csak a szakemberek után beszélhetnének, de ők kikérik maguknak, és beszélnek össze vissza mindent, csak éppen értelmes dolgokat nem. Sajnos a gabona összevegyült a polyvával, és idő kell, amíg az idő azt kirostálja. Szinte naponta követem a környezetünket érintő írásokat és azon gondolkodom, tényleg csak ennyire vagyunk képesek. Vagy ez a legfontosabb, ami a közösségünket érinti. Nehéz eltávolodni attól a sok negatívumtól, ami megfogalmazódik az emberek ajakán. És néha biza keserűen érint, megmérgezve ez által a mi életünket is.

De amikor a kezembe veszem a Szentírást elfeledkezem mindarról, amit az elmúlt percekben olvastam. S egyedül csak Isten világára összpontosítok. Mert olyan jó Istenre hangolódni. Elfeledni a szószátyárokat, akik csak szavakkal, akarják megváltani a világot. Vagy éppen méreggel és métellyel töltik meg a szűkebb közösséget. Elferdített igazságokat, lehetetlen tényeket közölnek, vagy éppen önmagukat szép és kiváltságos helyzetbe öltöztetik.

Úgy tűnik, mindenki a jót akarja. És mégis néha az az egoizmus szele, megbillenti az önzés áhítatát és rájövünk, a szóvivők zászlai alatt, a kihűlt hamuban hányan szeretnének sütögetni. Vagy éppen a hamuban sült pogácsával újabb mérföldeket megtenni.

A vallásos ember számára a biblia, Isten szava a mérce. Hozzá viszonyítunk, a szentíráshoz mérjük, Jézus tanításához hasonlítjuk azokat a tényeket, melyekkel nap, mint nap találkozunk.

Mert a vallásos ember hallása, nemcsak erre a földre összpontosul, hanem az égre is. Mi nem csak erre a világra nézünk, hanem Istenre is. Elsősorban nem ezt a világot halljuk meg mi, hanem az isteni világot. Nekünk van egy olyan belső hallásunk, ami nem a fülből, az agyból és értelemből áll, hanem az ember lélekből áll. Ezért is mondom, hogy a hithű, vallásos ember, nem a bosszúságot, nem az értetlenkedést, nem a széthúzást viszi tovább. Hanem az együttélés szabályát, a szeretetet, a megbékélést. A vallásos ember tudja és érzi, ő Isten követe ezen a földön, és neki ezt a hívatást kell teljesíteni. Ezért, ha kell süket lesz a földi bosszúságok, értetlenkedések, gyűlöletek meghallására. És nyitott Isten csodálatos terveinek felvállalására.

Az elmondottak fényében szeretném a szentírás felolvasott verseit ebben a beszédemben kibontani, és világossá tenni, Jézusnak ezt a gyógyítását. Mi unitáriusok idegenkedünk Jézus csodatételeitől, de ha külön- külön foglalkozunk ezekkel a tényekkel és elmélyülünk a mondanivalójukban, meggyőződhetünk, hogy igencsak gazdag tartalma van a mi számunkra is.

A héten egy könyvet olvastam, melyben a lelkész szerepéről volt szó. A lelkész, mint gyülekezet szervező, mint prédikáló, mint a közösségben benne élő személy. És az szerző három fontos dolgot említ: a profetikus, hírnők szerepét betöltő, lelkész. Az, aki Isten üzenetét hozza. Másra nem figyel. Egyéb nem is fontos. Csak az isteni üzenetet kell továbbítani. Olyan, mint egy királyi hírnők, aki a király parancsát, elviszi az ország lakóihoz. A hírnők típusú lelkésznek, nem fontos, hogy hol, mikor és kinek mondja e, csak az, hogy a küldetést tudja betölteni. És úgy elgondolkoztam, ez nemcsak a lelkészre érvényes, hanem mindenkire, aki közösségben él. Azt vezeti, és szervezi mindennap. Hiszen ez vezetési elvekről szól. Kinek mi áll a legközelebb az egyéniségéhez, mit tud a legjobban felvállalni. Miben tudja a legjobban érvényesíteni önmagát.

A másodi típus, az a pásztor jelleme. Ez az ember odafigyel azokra, akik az ő gondjaira vannak bízva. Úgy beszél és cselekszik, hogy a nyáj, kinek őrzésére megbízták, az mindvégig mellette maradjon. És lehetőleg hallgasson is az ő hangjára. Figyeljen útmutatásaira. A pásztor nemcsak egyesekre figyel, hanem mindenkire. Tudja az megbízatása, nemcsak egy szűkebb körnek szól, hanem mindenkinek. Ez a típus, nemcsak a szolgálatról, hanem az önfeláldozásról is szól. A pásztor önmagát adja az övéiért.

A harmadik személyiség típus, az elbeszélő, mesélő gyülekezeti vezető. Ő mindig beszél, mesél, körüljárja a témát. De nehezére esik a döntés.  A felelősség felvállalása. Szeret csendes vizeken hajózni. Az elbeszélés számára lételem. A téma körülírása, elmagyarázása van a középpontban. És engedi, hogy majd a hallgatóság hozza meg a maga döntését.

 

Azonban az életben ez a három típus nincs meg tiszta formában. Bennünk van mindhárom forma, s mi magunkon hordozzuk, ezeket a jegyeket Van, amikor az egyik, máskor a másik van jelen hangsúlyosabban az életünkben.

De hadd értelmezzem a szentírás felolvasott mondatait. Hitem és tudásom szerint három fontos tanítást rejt magában:

I.” Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét.”

Testvéreim! Rettenetes lehet az az állapot, amikor nem tudunk beszélni. Hiszen a beszéddel fejezzük ki állapotunkat. Elmondjuk, elmeséljük érzéseinket, életünket. Az elmúlt hét történéseit. Aki magából nem tudja ezeket kibeszélni, annak a lelke megtelik keserűséggel. Bizonyára mindenkinek van élménye, hogy gyerekkorában a szülők, ha nagyon haragudtak rá, akkor az volt a büntetés hogy vonuljunk el a szobánkba és maradjunk bent. Vagy nem szóltak hozzánk. De ez megtörténik még a házastársak, gyermekek, testvérek és barátok életében is. Nem akarunk beszélni az illetővel, mert haragszunk rá.

Bizonyára itt a Szentírás egy fizikailag sérült emberről beszél. De a fizikai és lelki sérültség elválaszthatatlan. Mekkora bizalom, és odaadás kellett legyen a szülőkben,  barátokban, hogy Jézushoz vigyék el ezt a süketnémát. Már az elindulásban benne volt a fél siker. Vagyis gondjukat odahelyezték Jézus elé.

Néha nekünk is nehéz meghallanunk és megértenünk ennek a világnak a működését. Igazi mély dolgokról nem igazán szoktunk beszélni. Félünk, hogy visszaélnek vele.

Pedig mindenkinek van veszteség érzete, fájdalma, öröme és boldogsága. Az Egyesült Államokban láttam, hogy a gyülekezetekben, az istentisztelet keretében gyakorolják a (joy and sorrows) az öröm és a bánat megosztásának  pillanatát. Akik, úgy érzik, kimennek a templom piacára és elmondják azt az eseményt, ami az elmúlt héten, vagy már régen érintette az életüket.

Ez egy lényeges mozzanat az ember életében. Meg tudjuk osztani valakivel az életünket. Jelen esetben éppen magával Jézussal.  

II. „Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét, azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz, Nyílj meg!”

Már megszoktuk Jézustól, hogy adott esetben nem marad tétlen. Segítségére siet a szenvedő embernek. De mindezt nem a nagy nyilvánosság előtt teszi, hanem félrevonja. Jelképes cselekedetével a fülét és a száját, a nyelvét érinti. Majd utána imádkozik, vagyis Istentől kéri, hogy segítsen ezen az emberen.

Aki először hallja a hangját, mint egy gyermek, az csodálkozik, hogy érthető szavakat, mondatokat tud elmondani.

Nekünk is szükségünk van arra, hogy Isten megérintsen bennünket. És kezdjünk e beszélni olyan dolgokról, melyek nemcsak ezt a föld életet érintik, hanem az üdvösség világát is. Nekünk is meg kell nyílnunk, a szívünkben, az értelmünkben. Nyitottak kel legyünk a világ gondjai iránt. Beszélnünk kell róla. Mi  szeretettel kell, megoldjuk a gondokat. Nem erőszakkal, mocskolódással. Hanem belső összhanggal, békével, megértéssel és ragaszkodással.

 

III. „És megnyílt a füle és nyelvének  bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni.”

Az élet apró csodáival találkozunk nap, mint nap. Főleg ilyenkor tavasszal, amikor újjáéled a természet. Megnyílnak olyan csatornák, melyek eddig el láthatatlanok voltak. Olyan szépség van a természetben, amit emberi kéz nem alkothat meg. Mert beszél a forrás, az erdő, a gyümölcsös, a zöldséges kert. Beszél a gazdáról, annak megművelőjéről.

El lehet képzelni mekkora öröme lehetett a süketnéma embernek, amikor hallotta a madarak énekét, a víz csobogását, a szél susogását, szerettei hangját.

Ma azért vagyunk együtt, hogy nekünk is megnyíljanak a füleink. Jézus bennünket is szólásra serkentsen. Mert az isteni beszéd terjesztésre ma is szükség van. És nekünk szólnunk kel alkalmas és alkalmatlan időben.

 

Aranyosi Ervin: Őszinte beszéd

Beszéljünk egymással,

beszéljünk őszintén!

Igaz szóra vágyunk,

te és én, s ő szintén!

Ám az igazságnak

ereje van, éle,

s vajon a gyökere

lelkünk mélyén él-e?

 

Olvastam egy rövid kedves történetet, melyet meg szeretnék osztani e mai alkalommal: A címe: Az üres szék

A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.

„Nem, kicsoda ön?"

„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"

A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.

 

„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi istentiszteleten hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...

 

Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: 'az imádkozás nem más, mint egy Istennel folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Istent azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: 'Én veletek leszek mindig'. Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed.'

 

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."

 

A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

 

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.

 

„És békésen távozott?" - kérdezte.

 

„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a holtból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

 

Isten legyen velünk a beszédeinkben. Nyissa meg a szívünket és lelkünket, hogy belső érzéseinket felszínre hozhassuk!  Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc