Örömhír a fogságban

Ézsaiás 4o, 1- 5 „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Ú keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. Az Úr maga mondja ezt.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ézsaiás próféta gondolataival köszöntelek ma benneteket, ittlevőket és az élő közvetítsen résztvevőket. Az újesztendő első vasárnapja jó alkalom az imádkozásra és az isteni gondviselésben való elmerülésre. Ézsaiás prófétát egy olyan személynek ismerjük az ószövetség világában, aki ítéletet hirdet, népe bűnéért, az isteni büntetést hangsúlyozza. Mégis az ő neve, az Ézsaiás név az üdvösséget jelenti. És ezek a versek, melyeket ma itt felolvastam nem az ítélethirdetésről, hanem sokkal inkább a megtérésről, a vigasztalásról szólnak. Ézsaiás próféta 4 király idejében szolgált, Isten ügyének felvállalása miatt üldözötté válik, Ezékiás király fia: Manassé idejében egy fatörzsben rejtőzködik el, és a király a fatörzzsel együtt őt is keresztül fűrészelteti. S így veszik el az életét. Ez a próféta, aki ismeri a sorsát, mégis felvállalja a hívatását és teljesíti Istentől kapott küldetését még akkor is, amikor tudja, hogy prófétai munkáját megtorlás, a király büntetése fogja követni.

Amikor a mai beszédre készültem, akkor magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a mai napon az alkotás, a szolgálat öröméről fogok beszélni. Mert úgy érzem, minden emberi cselekedetünk belső mozgatórugója az a tenni akarás, ami a megelégedettségből, a kiegyensúlyozottságból táplálkozik. Nagyon sokszor csak úgy elsiklunk a dolgok fölött, pedig minden mögött ott van az alkotó. A kenyér mögött a pék, a gyermek mellett az édesanya, az épület mögött a tervező és kivitelező, a vers mögött a költő.

Nincsen semmi ezen a világon, ami csak úgy magától jönne létre. És az a szép ezekben a dolgokban, hogy Isten nekünk tehetséget, és lehetőséget ad az alkotásra. Az ünnep is attól szép és tartalmas, mert van, akiért élni, az ajándékokat előkészíteni, a karácsonyfát feldíszíteni.

Ugye milyen büszkék vagyunk, amikor a gyerekünk megszületik, amikor óvodába kerül, majd iskolába, egyetemre, házasságot kötnek, otthont építenek. Mert ezeknek az alkotásoknak a körforgásában mindenki kiveszi a részét. Benne vagyunk mi is, magunkat építjük bele, az álmainkat, a tehetségünket, a céljainkat.

Isten minket azért teremtett erre a földre, hogy aktívan bekapcsolódjunk az ő teremtő és gondviselő munkájába. Elhív bennünket is az ő szolgálatára, mindenkit a maga szakterületén. Mert minden hívatásban lehet és kell dicsérni az Urat. Különösen ezekben az években, most ebben a társadalmi helyzetben még szorosabbra kell, kössük magunkat az isteni értékekhez. Hiszen annyi veszély leselkedik ránk, a gyermekeinkre. És mi ellen kell, álljunk. Látnunk kell azt az utat, mely Istenhez, Jézushoz köti az életünket.

Ezt pedig mi unitáriusok nemcsak passzívan, meditációval, hanem alkotással, cselekedettel tudjuk megoldani.

Márai Sándor: Füves könyvében az alkotásról a következőket írja: „Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fénnyel átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül, s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni lehet benne. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett? S legyen valami más is. Tündéri legyen. S minden indulatosság mellett öntudatos is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, az álom is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni, az utolsó ecsetvonást, az utolsó szót, az Isten végzi el.”

Hát igen, ez a szép az emberi életünkben, hogy az utolsó szót Ő alkotja meg az ajkunkon, a simítást Ő végzi el az asztalunkon. Ma ezen gondolatok fényében értelmezem a felolvasott szentírási verseket. Öt lényeges dologról fogok beszélni a felolvasott ézsaiási versek alapján, és ezek a következők: vigasztalás, szívhez szólás, az útépítésről Isten felé, az akadályok elhárításáról és az Isten dicsőségéről.

I.” Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Mondja Istenetek.” Ézsaiás prófétának látomásai vannak. Érzi, hogy nem lehet két hatalomnak szolgálni ezért inti a királyokat, térjenek meg az Istenhez. De ők felfuvalkodottságukban, büszkeségükben inkább a földi hatalomban bíznak. A próféta pedig maga előtt látja a fogságot. Látja, amint lemészárolják a nép egy részét, másokat pedig fogságba visznek. És a babiloni fogságból látja a visszatérést. Érzi a nép elesettségét, elveszettségét. Sajnálja szomorú sorsukat. A próféta ezekben a versekben nem a feddés gondolataival fordul hallhatósága felé, hanem könyörög a vigasztalásért. A vigasztalás és az isteni kijelentés áll itt egymással kapcsolatban. Ő a próféta csak teljesíti isteni megbízatását. Maga Isten az, aki megkönyörül a népen, és a vigasztalást kéri. Ez a mondat attól is hangsúlyosabb lesz, ahogyan Isten akaratát tolmácsolja a próféta a népnek.

A vigasztalás az elveszített családtagokért, a nép vezetőiért, a tönkretett anyagi javakért történik. Hiszen, akiket elhurcolnak a babiloniak magukkal, azoknak csak az élete marad meg, de legalább életben maradnak.

Az élet szent és mindennél többet ér. Egyszeri és megismételhetetlen. Ezért több időt, energiát, fokozottabb figyelmet kell, fordítsunk az életünkre. S főleg arra a kapcsolatra, ahogyan azt megéljük Istennel, mint aki nekünk adta ezt a drága ajándékot. Mert örök hálával tartozunk neki érte.

II.” Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért” A beszédnek óriási ereje van, felemel, vádol, ösztönöz, vigasztal, örömmel tölt el. Itt pedig a szívhez való beszédről tesz említést a próféta. Gondoljuk csak át, mikor érintette meg a beszéd a szívünket és hogyan. Mert amikor énekelnek a gyermekeink, verset mondanak, köszöntenek, a szívünket ölelik körül szeretettel. Az elcsigázott népnek, a fogságban sínylődő embernek különösen szüksége van a szívhez szóló beszédre. Ez a beszéd pedig a megváltásról kell, szóljon. Arról az örömhirdetéséről, melyben Isten értesíti az embert, hogy letelt a nyomorúság, hogy vidámság költözik az ember szívébe.

Nemcsak a héberek voltak fogságban, hanem mi is sokszor. Ez a fogság nekünk, erdélyieknek azt jelenti, hogy meg kell, vívjuk közösségeink létéért, iskoláinkért, javainkért még ma is a szabadság küzdelmeinket. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a szeretetotthonunk az 1948- as államosítás után nagyobb javításon nem ment át. És azóta eltelt több mint 7o év. Az igények változtak. Ez a fogság nekünk ma is azt jelenti, hogy nemzeti szimbólumaink használatáért, ünnepeinkért, nyelvünkért, kultúránkért ma is tennünk kell, azt gyakorolnunk szükséges.

A szabadságunk nem ma is azt kell, jelentse, hogy felszabadulunk a gondok, terhek alól, és tudjuk, érezzük, hogy Istennek tartozunk hálával és köszönettel az áldásaiért. Emberi bűneinket magunkkal visszük. Azok bennünket is kísértenek. Tévedéseinknek következményei vannak. A személyes hozzáállásom a dolgokhoz befolyásolja a személyes, családi és közösségi életemet. Ahhoz, hogy ez a világ sokat változzon, először nekem, mint személynek kell megváltoznom. A bűnhődés nemcsak a rosszat jelenti, hanem a jóságot is. A mélységből a magasságba igyekszem. A sötétségből a fényre vágyom, a magányból a közösségbe, a gyűlöletből a szeretetre. Mi erre úgy kell, vágyjunk, mint az éhes ember a kenyérre, a szomjúhozó a pohár vízre.

III.” Építsetek utat  a pusztában az Úrnak!” Rengeteg utat járunk be. Ezek lehetnek külső és belső utak. Olykor fájdalmasak, máskor pedig örömmel teli. Ezek az utak megcsúszhatnak, leszakadhatnak, járhatatlanná válnak. Máskor szakadékok keletkezhetnek rajta. Ezeknek alapjait nekünk kell megépítenünk, rongálásait nekünk kell helyrehoznunk. A hidakat a szakadékok fölé nekünk kell megácsolnunk. S mikor egyszer majd számot adunk az életünkről, akkor nem mondhatjuk, hogy egyébbel voltak elfoglalva, oh, Uram. Mert ennyi idő, rengeteg lehetőség, s megannyi tehetség állt a rendelkezésünkre, hogy jó úton járjunk.

Az Isten felé vezető úton sok gond és nehézség is lehet, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy Isten mindig erőt ad ezek legyőzéséhez.

IV.” Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!” Életünk útján nem azért vannak az akadályok, hogy mi megtorpanjunk, hanem azért, hogy megbirkózzunk velük. Nem elmenekülni kell a problémák elől, hanem azokat felvállalni és megoldani. Az életünkben nem azért vannak a kérdések, hogy azok mellé újakat gyűjtsünk, hanem válaszokat keressük rájuk. Nehézségek mindig voltak és lesznek, vannak, amelyeket mi magunk idézünk elé, és olyanok is, melyekre nem tudjuk a válaszokat. Csak hittel kapaszkodhatunk az Istenbe, mert ezáltal erősebbek leszünk vele a teherhordozásban.

Aki az örömöt meg tudja élni, az maga köré is megfelelő légkört teremt. Jó a társaságában lenni, és néha ódzkodunk, ha valaki egyfolytában csak panaszkodik, mert ilyenkor hajlamosak vagyunk mi is vele együtt pesszimisták, lenni. Nincsen olyan magas és erős hegy, melyet a víz apró cseppjeivel fel ne oldana, és magának járatot ne készítene. És nincs olyan emberi nehézség melyen imádsággal és tettel ne tudnánk túllépni és azt megoldani.

V.” Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.” Lelkészi hívatásomnak tartom a látni és láttatni felhívást. Mi egy olyan világot kell, megéljünk, ami nem valahol távol, hanem itt van, jelen van, bennünk él. Ennek a világnak szerves részei és formálói vagyunk. Szilágyi Domokos: Szülőföld verssorai kívánkoznak ide

 

 

 Itt én kevertem színt a virágoknak,

s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim;

mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak;

ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét,

teremni tanítottam a földet,

suttogni az esőt,

békére az embereket.

Ez a táj ébredő öntudattal

enyémnek vallja magát.

 

És folyatom a költő gondolatát, s én e tájnak tudom magamat.

Beszédem végén egy történetet osztok meg Önökkel/ veletek. Egy ember mindig elment a vasárnapi szertartásra. De egy idő után úgy érezte, hogy a pap mindig ugyanarról beszél, és nem járt tovább a templomba.

Két hónap múlva, egy hideg téli estén meglátogatta őt a pap.

„Biztos azért jött, hogy meggyőzzön, ott a helyem” ‒ vélte a személy. Azt is gondolta, hogy nem mondhatja meg távolmaradása valódi okát, hogy a prédikációk unalmasak. Törte a fejét, milyen mentséget találjon, végül két széket tett a kandalló elé, és elkezdett az időjárásról beszélni.

A pap nem szólt semmit. Az ember észrevette, hogy hiába próbál társalgást kezdeményezni, s egy idő után ő is elhallgatott. Csaknem fél óráig némán bámulták a tüzet.

Akkor a pap fölállt, és egy gallyal, ami még nem kapott lángra, kikotort egy parazsat a tűzből.

A parázs, kellő hő híján, máris kezdett kialudni. Az ember gyorsan visszalökte a kandalló közepébe.

‒ Jó éjszakát ‒ mondta a pap, és fölállt.

‒ Jó éjszakát és köszönöm szépen ‒ felelte az ember. ‒ A parázs, bármilyen fényes is, hamar kialszik, ha távol kerül a tűztől. Az ember, bármilyen okos is, elveszíti a melegét és a lángját, ha távol kerül az övéitől. Vasárnap ott leszek a templomban.

Jöjjetek, hát melegítsük a szívünket ebben az évben is az Istennél. Nyerjünk tőle mindig tüzet alkalmainkra! És engedjük, hogy ő szítsa a szeretet lángját bennünk, ma és mindenkoron! Ámen.