Szabadnak lenni, emberré válni!

Textus: 1 Kor 6, 12- 13 „ Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává. Az eledel a gyomorért van, a gyomor pedig az eledelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni. A test azonban nem a paráznaságért, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért:”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Nemrég egy erdőn keresztül vezetett az utunk. Az őszi táj a maga szépségében pompázott. Az országúton az ősz színeiben tündöklő falevelek, mint egy csodálatos szőnyeg terült szét. A gyérülő falevelek között a déli napfény sziporkázva ontotta melegségét. Olyan volt a természet és az erdő, mint a mesékben. Szülőfalumba igyekeztünk, családot látogatni, szeretteink sírjai mellett megállni. Útközben megállva szemléltük azt a tájat, melyet már százszor is bejártunk, mégis minden alkalommal, évszaktól függetlenül mindig megcsodálunk. Mert valami varázsa, hívogatása, tanítása van a csendnek, a fénynek, az együttlétnek.

Az elmúlt vasárnap este a szombatfalvi temetőben jártunk. Kislányunk sírján az utolsó simításokat végeztük. Mert méltóképpen szerettük volna a sírját előkészíteni halottak napjára. S november 1- én, miközben egyházakként a halottakra emlékeztünk, s gyászistentiszteletünk alatt többször is mögöttünk személyek és autók zavarták a csendet és kegyeletet, utána elgondolkoztam azon, hogy hova is jutottunk. Nincs az emberben már kellő türelem, alázat és szelídség, hogy a másikra is odafigyeljen. Az a néhány perc sietség többet ér több tíz sír mellett álló családtagok kegyeleténél. Ha lehetne, a temetőből is parkolóhelyet alakítanánk legalább egy estére, személyes céljainkra, de aztán oda már minden emberség, figyelmesség, netán emberi önzetlenség. Pedig Isten és Jézus után, a legnagyobb tanítónk az ősz lehetne, s a temető, hogy rájöjjünk emberi életünk végességére. S e világi létünk értelmességére és tartalmára.

Nézve és olvasva e világjárvány idején egymásnak ugrasztó híreket, és beszólásokat arra gondoltam, hogy mai beszédemben egy kicsit megállok az emberi méltóság fogalmánál. Mert értekezni szeretnék a tiszteletről, egymás megbecsüléséről. Arról az emberi érzésről, mely mindannyiunkban megvan, és mely elvárja, hogy szépen kezeljenek. Megértsenek, ránk figyeljenek, meghallgassanak, s főleg személyes meglátásainkat értékeljék. Nem tudom, a hallgatóságom, miként látja, de én azt tapasztalom lépten, nyomon mai világunkban, hogy rettenetesen nagy a káosz. Végtelen a szabadosság, mélységes az önkényesség. És az egeket verdesi az emberi gőg és büszkeség.

Az elmúlt vasárnap este, amikor a temetőből vissza érkeztünk megálltam a Márton Áron téren, a patkóban, hogy Székelyföld kivilágításában én is részt vegyek, s egy családot találtam ott. Mondanom sem kell, kimondottan jól esett, hogy közösségünk tagjaiként álltak az emlékmű előtt, egy térkép volt leterítve, Székelyföld térképe, rajta a székely székekkel, s egy néhány mécses, jelezve a benne lakó népnek és földnek a határait. De szomorú volt a lelkem, mert éreztem és tapasztaltam a nem törödömséget, a közönyt, a kiábrándultságot, az emberek részéről. S amikor a Kossuthon lefelé sétáltam, keserű szájízzel állapítottam meg, hogy ebből biza nehezen lesz nekünk autonómia. Mert kevesen vagyunk, akik időt, energiát, álmot és anyagiakat is tudunk áldozni az önrendelkezésre. S nekünk ezt senki nem fogja tálcán felkínálni, hanem azért nekünk kell megdolgozni.

Amikor a tábor negyedi temető előtti földet szállíttattuk el halottak estéje előtt egy pár nappal, hanem nem lettem volna ott, nem hittem volna, hogy a földben, annyi szemetet el lehetett rejteni. Mert az elmúlt huszonegynéhány év temetői szemetét nem elvitették, hanem addig gyűjtötték, mígnem egy kisebb domb ki nem alakult, gondolván, valaki más majd egyszer megoldja. Az előbb elmondottak fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket értelmezni és sajátosan alkalmazni mai életünkre. Mindezt azért mondtam el, mert úgy hiszem ez által is felkeltem érdeklődésüket e kérdések irányában, s talán mindannyiunkat ösztönzésre bírom, hogy lehet másképpen is élni, cselekedni és alkotni. Mely nemcsak a mi sajátos, egyéni örömünket hívatott szolgálni, hanem az egész teremtett világot és benne az Istent, aki mindeneket alkotott.

I.” Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” A korinthusi keresztény gyülekezet élete nem választható el attól a társadalmi élettől, melyben nap-, mint nap részük volt. Ebben a kikötő városban nagyon sok ember megfordult. Különböző kultúrájú, nemzetiségi, hitbeli ember találkozott. És még a kereszténységre megtért emberek között is volt, akinek gondot jelentett, az erkölcsös életvitel betartása. A közösség életében rengeteg kérdés merült fel, és a régebbi életmódot csak úgy egyik napról a másikra nem lehetett felcserélni. Pál apostol itt ezekről az erkölcsi normákról értekezik, és írja leveleit ezekben a témákban a gyülekezetnek. Juhász Gyula: Harmóniák versében írja

 

Szenvedni tudj és tűrni merj

És várni, sírni, érni,

A szirtek párnáján pihenj

S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

 

És minden veszne, törne bár

S ha semmit el nem érne,

A lelked él még s vár reád

Titokkal teljes és vigasszal teljes éje.

 

Az erkölcsi mérce korlátot jelent sok ember számára. Határvonalat húz a szabad és nem szabad közé. Jól megindokolt, és alátámasztott döntéseket kell hoznunk személyes, akár közösségi életünkben is, ami a szabadságunkat elősegíti, vagy éppen korlátozza. Az ember már csecsemő korától tanulja, először a szüleitől, majd nevelőitől, később házastársától, vagy éppen gyermekeitől is, hogy mit szabad, vagy éppen tilos elvégezni. Pál apostol ebben a mondatban két gondolatot fogalmaz meg, a mindent szabad, de nem minden használban. Ma egy olyan világban élünk, amikor az emberi szabadság értéke, és gondolata mélyen beleívódott a szívünkbe. Talán már el sem tudja képzelni. az én nemzedékem, vagy éppen a fiatalabbak, hogy embereket meg lehetett félemlíteni. Erőszakkal meg lehetett fékezni. Hogy korlátozták személyek és népek, és nemzetek szabadságát.

De vigyázni kell a mai szabadsággal is, mert sokszor nem szabadságról beszélhetünk, hanem szabadosságról. Arról a tényről, amikor már nincsenek korlátok sem az erkölcs, sem a gazdaság, vagy éppen az esztétika, a nyelv, a kultúra területén. Nemrég visszahallgattam az egyik professzor beszédét, aki trágárul, csúnyán, ocsmányul beszélt a kollegájával, és a tanuló egyetemistákkal. Olyan nyelvezetet használt, ami annak idején még egy kocsisnak sem vált volna a dicsőségére. S az ő beszédét számon kérő diákok, média kérdéseire, a hívatottak mellébeszélve és a téma súlyosságát elferdítve, szinte egyáltalán azt nem is érdekelve, válaszolnak a felvetett témára.

A lopás, csalás, hazugság, az erkölcstelen életmód nemcsak a korinthusi gyülekezet életében volt jelen, hanem a mi közösségeinket is fertőzi. Valamikor régen gyakori volt az eklézsiakövetés, s a bűnt elkövető személyt a közösség megbélyegezte. Időt és lehetőséget adott neki a megjobbulásra. A templomokban külön padok voltak az eklézsiakövetők számára fenntartva, s az istentiszteletek és szertartások alatt az illető személynek ott kellett ülnie, ezáltal is szembenézve tettével. Bűnhődnie kellett azért a cselekedetért, amit elkövetett. Több ilyen jegyzőkönyvbe olvastam bele, amit a vizsgálószék megállapított, és hátrahagyott a gyülekezet elöljáróinak meghagyva, hogy kövessék nyomon a döntésük véghezvitelét.

Az ember nem a pillanatnyi haszonnak él. Még az anyagiakra kiéleződő életünk sem a máról szól, hanem egy egész életről.

Külső szabadságunkat, a lélek belső értékei töltik meg tartalommal. S akinek lelkében összhang van, annak élete szabadsága is, a helyére kerül. De akinek a lelkében káosz van, annak, a szabadság helyét átveszi a szabadosság létezése.

II.” Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává.” Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk könyvében írja a börtönről

Bizonyára mindannyian tapasztalták már, milyen végtelenül magányos tud lenni az ember...

Engem az élet nagy, sötét mélységekbe is dobott. Ültem náci börtönökben a hitemért.

 Voltak órák, amikor azt gondoltam: még egy lépés, és benn vagyok az őrület sötét birodalmában, ahonnan nincs visszaút. És akkor jött Jézus! Minden elrendeződött. Bizonyságát adhatom.

 Átéltem egy estét a fogházban, amikor elszabadult a pokol.

 Átmenő szállítmányt hoztak, olyan embereket, akiket koncentrációs táborokba akartak továbbítani, akiknek semmi reményük sem volt többé a szabadulásra. Ezekre az emberekre egy este rátört a  kétségbeesés. Mindenki ordított. El sem tudja képzelni ezt, aki nem volt ott. Egy egész ház, tele a kétségbeesés zárkáival, ahol mindenki kiabál, dörömböl a falakon és ajtókon. Az őrök idegesek, revolverekkel a mennyezetre lőnek, körbe rohangálnak, egy embert összevernek.

Én a cellámban ülök és azt gondolom: ilyen lesz a pokol! A helyzet leírhatatlan.

Ekkor eszembe jut: Jézus! hiszen Ő itt van. Halkan, egészen halkan azt mondtam a zárkámban: 'Jézus! Jézus! Jézus!' -

És pár perc múlva csönd lett. Hozzá kiáltottam, ezt senki sem hallotta, csak Ő, - és a démonoknak távozniuk kellett.

Azután hangosan énekeltem - pedig szigorúan tiltva volt. Jézusról szólt az ének. Mint egy imádság. Minden fogoly hallotta. Az őrök egy szót sem szóltak, pedig hangosan énekeltem.

  Akkor megéreztem valamit abból, hogy mit jelent, ha valakinek élő Megváltója van...

Kedves Gyülekezet! Sokan úgy gondolják, hogy ez a földi élet korlátoz bennünket, vagy a testünk a lélek börtöne, és az ember rabságra született. Én ezzel ellentétben mondom és tanítom, hogy Isten végtelen jóságával a szeretetre hívott el bennünket. Olyan mély erők léteznek bennünk, aminek még mi magunk sem vagyunk a tudatában. Rabjai lehetünk az anyagiaknak, a szépségnek, fiatalságnak, érzékiségnek, alkoholnak, kábítószernek, amik egyre népszerűbbek közvetlen környezetünkben is. Hatásuk és uralmuk alá keríthetnek mindazok a vágyak, amelyek távol visznek bennünket Istentől és önmagunktól. De egy biztos, ha vágyunk a szabadságunkra, ha imádkozunk Istenhez azért, hogy tartsa meg józan ítélőképességünket! Ha magunk elé helyezzük a családjainkat és családtagjaink jólétét, Ha Istenre tekintünk minden alkalommal, mint aki életünket meg tudja változtatni, akkor szabadságunkat nem elvesztjük, hanem éppen visszanyerjük. Mert ez által nemcsak ennek a világnak élünk, hanem magának Istennek, aki bennünket megteremtett.

Kedves Gyülekezet! Ha valaki ezelőtt négy évvel idekerülésem idején azt mondta volna, hogy templomot, papilakot, vendégházat, imatermet, szeretetotthont, temetőt ennyire rendbe tudunk tenni, én azt válaszoltam volna, hogy lehetetlen. Bizonyára nem is vállalkoztam volna rá. De lépésenként tanultuk meg együtt, ezt a rendkívülien szép isteni szabadságot, ami a mi életünk, és ahogyan mi éljük meg minden nap. Még akkor is, ha korlátozzák mozgásterünket, ha beszorítanak a templom falai közé. Mert mi foglyai vagyunk, de nem ennek a világnak, hanem az Isten szeretetének. Mert Isten nekünk, mindannyiunknak megnyitotta a szívét, a zsebét az adományokra, a fohászokra és zsoltárok éneklésére, s ennél szebb nem is lehet a mi Istenbe vetett szabadságunk.

III.Az élelmet és a gyomrot említi az apostol még ezekben a szentírási versekben. Korintusban, mint egy kereskedő városban, nem voltak élelmezési gondok. A szegénység azonban jelen volt más településeken. Miközben egyesek lakomát szerveztek, mások nyomorogtak és szenvedtek. Az élelem és a gyomor is egymásért van, de mind a kettőt meg fogja Isten semmisíteni.

IV.Pál apostol egy másik helyen az emberi testet a lélek templomának hívja. Ezért elítéli a paráznaságot. A tiszta nemi élet, az erkölcsös életmód mind segít bennünket a szabadság megélésében.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Keressük hát ma is a szabadságot! Vessük, dobjuk ki életünkből a szabadosságot. Figyeljünk a szenvedélyeink által gyakorolt fogságunkra. S fedezzük fel magunkban, a mellettünk élőkben azokat az erőforrásokat, amelyek által Istennek gyermekei, magunknak urai, családjainknak, közösségünknek alkotó tagjai lehetünk. Mert ennek a szabadságnak a megélésére hívott el bennünket az Isten, ma és mindenkoron. Ámen.