Szomjúhozni Isten világát!

Textus: Jn 4, 11-15 „Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé, meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen ide járnom, meríteni.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Négy alapvető elemhez hozzákötődik az életünk és ezek a következők: a víz, a föld, a tűz és a levegő. E nélkül nincs, vagy csak ideig-óráig tartható fenn az emberi élet. Egyre hangsúlyosabbá válik szűkebb környezetünkben is a természethez közeli életmód. Az erőforrások feltérképezése és azoknak ésszerű felhasználása. Általános szlogenné vált a mondás, hogy a Föld nem a miénk, hanem az unokáinktól vettük kölcsön. E négy elem közül, talán a víz szennyezettségével állunk a legrosszabbul. Az emberi fejlődés elhozta a háztartások nagyobb vízfogyasztását és ez által, azoknak nagyobb szennyezettségét is. Nemcsak az ívó víz minősége romlott, hanem egyre több gond adódik a szemét lerakásánál keletkezett olyan csorgásokkal, amelyek a földbe és talajba juttatják a vízben feloldott és feloldódott mérgező anyagokat.

Azonban én a mai alkalommal nem a víz minőségéről, s nem is annak mennyiségéről, hanem a lélek, a mai ember szomjúságáról szeretnék beszélni. Nagyon sokszor lehet azt hallani, hogy a mai embernek nincsen igénye az Istenre, a vallásra, az egyházra, vagy éppen a kultúrára. Igazán nem is lehet, szabad ennyire lesarkítani a kérdést. Sokkal inkább bennünket az kell, foglalkoztasson, hogy miként lehet ezt a szomjúságot kielégíteni, és olyan vízzel oltani, amely még közelebb visz az Istenhez. S az éltető forrást nem valahol máshelyt, hanem itt ebben az templomban, Istennél és imádságainkban találhatjuk meg. Ezért is választottam a felolvasott bibliai verseket mai beszédem alapgondolatául, mert ezek alapján akarom Isten üzenetét a szívünkhöz közel hozni, és az Ő tanítását számunkra érthetővé tenni.

Amikor gyermek voltam, az otthonunk udvarán levő kutat minden évben legalább egyszer kitakarítottuk. Addig mertük vederrel a vizet ki a kútból, amíg az már sekélyes nem lett, s akkor létra segítségével lemásztunk a kút fenekére. Lemostuk a betongyűrűket, a kút oldalába beépített köveket. Összegyűjtöttük a kút fenekén levő, homokot, iszapot. S magát a kút forrását olyanná varázsoltuk, mintha egy főzőedény volna, majd sót és égetett mészkövet helyeztünk el benne, hogy ez által fertőtlenítve egy néhány hónapra, akár egy évre, hogy egészséges, szomjat oltó vizét onthassa a forrás a családnak és a gazdaságnak. Ilyenkor láttam a kút fenekén, hogy a forrás tisztább és hűsebb, talán bővebb vizet is adott, hogy aztán egy pár órán belül újból megteljen a kút erőt és energiát adó, egészséges vízzel. Ma ezt az istentiszteleti órát is úgy képzelem el, mint gyermekkoromban a kút forrásának tisztítását. Imádságainkkal, Istenre való figyelésünkkel a mélybe ereszkedünk. Megkeressük életünk forrásait, s igyekszünk elhengeríteni a köveket, iszapot, homokot az életünk forrásaitól, hogy abból újból életet adó, azt meg és fenntartó éltető erő lehessen. Erről a mély, belső, lelki szomjúságot oltó forrásról szeretnék ma nektek beszélni. Sík Sándor: Orgonaillat verse jutott eszembe

 

A hold ezüstös csónaka

Az ég vizén evez.

Oly tiszta, szép az éjszaka!

A föld oly fűszeres!

Az álmodó nagy orgonák

Az ifjú kerten át

Mintha dalolva ontanák

A május illatát.

 

Hull, hull a zsongó halk lepel,

Az illat fátyola.

Az éjszakában ünnepel

A teltség mámora.

Illattal, csenddel telve mind,

A tó, a föld, a fény,

Oly csordulásig telve, mint

A jó Istennel én.

 

Igen. Mert minden hónap szép, de a legszebb a május, ahogyan a gyümölcsfák aranyló virágai megfürödnek a napfényben, s a zsongó melegben, szorgalmasan gyűjtik a nektárt a dolgozó méhek, hogy virágról- virágra szállva vigyék tovább az élet nemes ízeit. A világ eme szépségéről szól ez a jézusi tanítás is.

I.” „ Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet?” Jézus tanítványaival Galileába igyekszik, Samárián visz keresztül az útja. Megáll Síkár városa mellett, elküldi tanítványait a közelben levő településre élelemért, s így került kapcsolatba és beszélget el a samáriai asszonnyal. Jézus vizet kér az asszonytól, s a samáriai nő megrökönyödve veszi tudomásul, hogy egy zsidó férfiú vizet kér tőle. Őt visszautasítja, s a mikor Jézus jelzi az Isten ajándékát, az élő vizet, erre mondja az asszony a már idézett szavakat. Az evangélista három fontos gondolatot ír le ebben a mondatban, Jézusnak nincs merítő edénye, a kút mély, s honnan vehetné Jézus az élő vizet! A merítő edény egy eszköz, melynek hiányában nem lehet vizet húzni a kútból. Az eszköz hozzásegít bennünket céljaink eléréséhez. Ha nincsen, eszköz a kezünkben céljaink beteljesületlenül maradnak. Így hát keresnünk kell, akár még vallásos életünkben is azokat a dolgokat, melyek hozzásegítenek lelki szomjúságunk megelégítéséhez. Az Istenhez való közeledésünknek útjai és lehetőségei vannak, melyek mind hozzásegítenek bennünket, hogy olthassuk lelkünk szomjúságát. Merítő edényünk lehet az idő, az imádságos alkalmak megteremtése, az Istenhez való közeledésnek pillanatai, amikor azt érezzük, hogy készek vagyunk és alkalmasak arra, hogy a kútból, vizet meríthessünk. A kút mélysége magát az Istent, és a bennünk megtalálható isteni forrást jelenti. Mélyre kell, ássunk személyes életünkben, hogy erre a forrásra ráleljünk. A mélység azt jelenti, hogy önmagunkból sokat ki kell vetnünk, mélyre kell, hatoljunk lelki és szellemi világunkban, hogy megtapasztaljuk azt a belső isteni valóságot, aki belőlünk vizet, erőt, életet fakaszt.

A samáriai asszonynak Jézus itt az élő víz fogalmával olyan szomjat oltó valóságról beszél, amelyet ha iszik, soha meg nem szomjazik. Ez az élő víz pedig maga a Jézus által megalkotott istenkép. A jézusi tanítás, ahogyan ő tárja elénk Isten világát a maga dicsőségével, szépségeivel és kihívásaival. Az élő víz nem annyira a testnek, hanem a léleknek szól. Ez az élő víz erősíti hitünket, elkötelez bennünket hívatásunk és küldetésünk vállalására. A samáriai asszony kételkedik Jézus szavaiban, mint ahogy mi is, sokszor bizonytalanok vagyunk az ő tanításában. De ennek a víznek, az élő víznek, íze, zamata, tápláló volta elindít egy másik világ megtapasztalására.

II.” Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákobnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?”  Jákobot a zsidóság atyját helyezi a samáriai asszony előtérbe. Tőle származik a 12 fiú, s belőlük a 12 törzs. Ez a kút a múltat jelenti. A múlt maga a forma, de Jézus új tartalommal tölti meg. A kút Jézus előtt a fizikai életet jelentette, ebben a formában már a lelki élet forrása. Az asszony a láthatókra nézi, azonban Jézus arra tekint, ami a szívben van. Jézusnál a nagyság nem a hírnévben, hanem a küldetés teljesítésében áll. Nem akarja a múltat eltörülni, sőt azt felhasználva egy élő vallásosságot belőle teremteni. Ezért képes még a samáriai asszonnyal is szóba állni, neki elmondani hibáit, s hívni egy újabb szolgálatra. A hely maga egy ősi szent hely, amely a későbbi nemzedékeket még jobban összekötötte az Istennel, Jákob hite által. Az ószövetség istenképe és a Jézusi tanítás kerül itt egymás mellé. S a jézusi szeretet és előítélet mentes emberi kapcsolat kerül előtérbe, amikor a zsidó férfi, a lenézett samáriai asszonnyal beszélget. De ez a kérdés egyfajta számonkérés is a samáriai asszony részéről, nagyobb vagy- e a mi atyánknál Jákobnál?

III.” Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé, meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Ebben a válaszban három fontos dolgot mond el Jézus a samáriai asszonynak. A vízre adott válasza egyértelmű. Aki abból a forrásból iszik, megszomjazik. Ez természetes és világos. Mert a testnek újabb vízre van szüksége.

De egy másik vízről is beszél Jézus, amelyet ő ad a samáriai asszonynak, s melytől többé, soha meg nem szomjúhozik. Ez a víz az éltető erő. Azt a lelki szomjúságot elégíti ki, mely bennünket Istenhez vonz közel. S ez egy olyan elégtétel, amely megadja számunkra az istenközelség élményét és a benne való élet minőségét. Ezt a vizet találjuk meg Jézus minden tanításában. Mert maga a szentírás és az evangéliumok olyan pótolhatatlan italt jelentenek a vallásos ember számára, amely mindig és mindenkor elégtétel a mi hitbeli életünkben.

E lelki életet gazdagító víznél is tovább megy Jézus, amikor azt mondja: örök életre buzgó forrássá lesz benne. Jézus tanítása és életpéldája sziklákat mozgat meg, mélységeket érint, titkokat fed fel, ismeretlen erőket mozgat meg. Segít nekünk forrásokra lelnünk, lelki életünkben a mélyre ásnunk, és abból örök életre szóló vizet találnunk.

IV.” Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen ide járnom, meríteni.”

Az asszony kérése és kívánsága egyértelmű. S benne hármas gondolat található. Az első, add nekem Uram azt a vizet. Olyan vizet, amely egy életre szól. Ez a víz tesz bennünket kereszténnyé. És ez a víz táplálja a lelkünket. Oltja szomjúságunkat, megtisztítja arcunkat, letörli könnyeinket. Nem szomjazzam meg, mondja az asszony. A hitben és a vallásban járó ember élete tele van áldással. Mert az ilyen ember nem a gondokra tekint, hanem azokra az ajándékokra, melyek nap, mint nap érik az életünket. Hiszen csoda a napfény, a harmatcsepp, a madárdal, az ébredés, s maga ez a tavasz. Ezt a várakozásunkat, szomjúságunkat Isten ebben az évben megelégítette. S eltöltött életünket a természet szépségével és illatával.

A kút a múltat jelenti, a benne levő éltető víz a jövendőt. S a samáriai asszony is erre vágyik. Mint ahogyan, mi is. Olyan vízre, amely a miénk. S melyért életünkkel, imádságainkkal, erényeinkkel, cselekedeteinkkel mi dolgozunk meg. Az élet vize történetben olvastam a következőket.

Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.

Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:

- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...

Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.

- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:

- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az Istenben bízó, vallásos ember elsősorban keresi önmagában, másokban és a környezetében ezt az éltető, örök életre szóló forrásvizet. S amikor megtalálta, nem tartja csak meg magának, hanem továbbadja. S mi tudjuk, minél többet használunk ebből a forrásvízből, annál tisztább, zamatosabb és több lesz a mi életünkben is. Ezért arra kérlek, jöjjetek és ma is fedezzük fel itt a templomban Istent, hogy örök életre buzgó forrássá váljon bennünk. S vigyük magunkkal, osszuk szét, adjunk mindenkinek, aki csak várja, igényli és szomjúhozza ma és mindenkoron ezt a forrásvizet. Ebben segítsen az Isten! Ámen.