Társas- magányban az Istennel!

Textus: Zsolt 25, 16-21 „Fordulj felém és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet és bocsásd meg minden vétkemet! Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel. Tartsd meg életemet, ments, meg ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem. Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az egyházi évet két részre szoktuk osztani. Az első az ünnepes félév, amely kezdődik az adventtel és véget ér pünkösddel, a másik pedig az ünneptelen félév. Az ünnepes félév Jézus születésétől, tanításain keresztül, a haláláig, feltámadásáig, majd pedig a szentlélek kitöltetésének ünnepével zárul. Többségében mind a kettő 6- 6 hónapból áll. Ez a mai vasárnap az ünneptelen félév utolsó vasárnapja, hiszen itt van, kezdődik az advent.

Ezért úgy gondoltam, e mai vasárnapon az életünket érintő kérdésről, az egyedüllétről, a magányról szeretnék beszélni. Már az elején leszögezem, hogy a kettő nem ugyanazt jelenti. Az egyedüllétet a legtöbb esetben nem mi, vagy nemcsak mi határozzuk meg. Hiszen egyedül lehet maradni, ha meghal a házastársunk, akár a gyermekünk, testvérünk, akivel egy lakóhelyen éltünk. S így egyedül, a legtöbb esetben személyesen kell, megküzdjünk a kihívásokkal. Nekünk kell vezetni a háztartást, kifizetni a számlákat, felelősséget vállalni a ránk maradt vagyonért, házért, földért. Azok a terhek is a mi vállunkat nyomják, melyek addig el, nem a mi elintéznivalónk volt, sőt a legtöbb esetben, csak a kész, megoldott problémát vettük tudomásul.

Nagyon sok ember él így ebben a helyzetben. Nem elég a veszteség, a gyász, a fájdalom, hanem még egy sorkérdést is meg kell, oldjon, amit addig el sosem végzett. Újra kell tanulnia az életet, s megküzdenie azokkal a problémákkal, melyek most már számára is az élet kihívásait képezik.

A másik kérdés, amit érinteni akarok a mai beszédemben az a magány, magányosság. Ez nemcsak azokat érinti, akik egyedül élnek, hanem lehet társas magányban is élni. Természetesen szükségünk van a csendre, békére, amikor és amiből töltekezni tudunk. De a magány és a magányosság egyre nagyobb kérdésköre lett a mai társadalmunknak. És egyre több a depressziós, szorongásos, félelemmel telített élethelyzetben élő személy. Nekik pedig egyáltalán nem segít a magány, hiszen gondjukat, bajukat, nincs akinek elmondani. Akár, ha önmagukat nem tudják ellátni, akkor, nincs, aki segítsen rajtuk.

A felvetett kérdéseket én hármas felvetésben járom ma körül, az első az egyén lelki- szellemi beállítódása kapcsán. A második gondolatban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen a személy szociális környezete. És a harmadik gondolatban a kitörési lehetőségekről, a megoldandó probléma kihívásairól fogok beszélni.

Az első, a lelki- szellemi adottság a legfontosabb. Ha ép és egészséges a lelkivilágom, akkor el tudom viselni, fel tudom dolgozni akár a gyászt, veszteségérzetet. Meg tudok felelni az élet kérdésköreinek. De ha amúgy is ingatag, bizonytalan, félelemmel telített életet élek, akkor a megrázkódtatások idején még nagyobb lesz az elesettség érzésem. De nekünk vallásos embereknek van egy segítségünk minden földi erő és hatalom mellett. Ez pedig az Isten. Mi beléje kapaszkodunk. Tőle várjuk a válaszokat. Vele és érte harcoljuk meg életünk nehéz küzdelmeit. Mindenkinek vannak és lehetnek fájdalmai, de aki oda tud hajolni az Istenhez, és engedi, hogy Isten kötözze be a sebeit, aki le tudja tenni a keresztjét Isten elé, és át tudja engedni az élete irányítását az Istennek, annak a személynek nyert ügye lesz. Ő már nem a nehézségeket látja, hanem a sikereket, nem a megpróbáltatásokat, hanem a győzelmeket.

Nagyon fontos a szociális környezetünk. Szavakkal ki nem fejezhető, hogy mekkora támogatása van és lehet egy jó családi hálónak. De tudnunk kell, hogy a környezet segíthet bennünket a hitre jutásban, de magunknak kell eldöntenünk, hogy Istennel, vagy éppen nélküle szeretnénk élni és érvényesülni. Ezért szinte értehetetlen sokszor, hogy jó családi környezetből indul valaki és tönkre megy az élete, mert valami megtörik benne. Elhalkul az isteni hang, nem hallja meg a szülői figyelmeztetést, a vesztébe rohan, mert olyan örömöknek szolgál, melyek felfalják testi és lelki világát.

Isten az embert értelmes lénynek alkotta meg. Az ember probléma megoldása a legmagasabb szintet érte el a teremtett világban. Semmi és senki nem tud úgy alkalmazkodni, mint az ember. Nekünk kell mindig megtalálni az adott helyzetben, hogy mi hasznos, és mi szolgálja az életemet, Isten dicsőségét.

Tóth Árpád: Meddő órán versét találom ma idevalónak.

 

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

 

Ma ebben a kérdéskörben szeretném, ha a felolvasott szentírási versek a lelkünkbe hullnának, és elgondolkoztatnának akár magunkról, családunkról, de az egész közösségünkről.

I.” „ Fordulj felém és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” A zsoltárokat Dávid király gondolatainak és érzéseinek tartjuk. De bárki is írta el azokat, bennünk mély emberi érzéseket találunk. Ebben a mondatban a szerző három dolgot kér az Istentől: fordulj felém, könyörülj rajtam és egyben kifejezi elesettségét, magányos és nyomorult vagyok. Ebben az imádságban a szerző bensőségességet és meghittséget él meg az Istennel. Úgy szólítja meg, mint egy társát. Olyan személynek képzeli el az Istent, mint egy személyt, aki mellette él. Az életét az Isteni figyelem középpontjába szeretné helyezni. Kifejezi a szükségletét. Hiányát érzi az Istennek. Tudja, hogy egyedül csak ő áldásával lesz teljesebb az élete. Bizalma van az Istenben.

A mélységekben élő ember a magasságokba vágyakozik. A beteg gyógyulásra, az egyedül élő társaságra, a családjától távol a családra, barát a barátra vágyakozik. Az ember esendő, bűnt és tévedést halmoz egymásra. Várja mindig a megbocsátást, a kiengesztelődést. Az irgalmas és könyörülő Isten tudja megadni a feloldozást. És a legnagyobb terheink, amit mindannyian cipelünk, nem a fizikai nehézségek, hanem annak lelki és szellemi leképeződései. Ami nyomot hagy az életünkben. Hiszen a lelki sebek sokkal lassan gyógyulnak be, mint a fizikai sebek. A legtöbb alkalommal éppen saját magunkkal kell, kibéküljünk, azért, hogy összhangban éljünk az Istennel és ezzel a világgal.

A zsoltáros a magányosságot egyenesen a nyomorultság állapotával jelzi. A törzsi világban teljesen más volt a család és a közösség léte, mint napjainkban. A család és a törzs minden szerepet betöltött a személy életében.

II.” Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” A zsoltáros csodálatos képeket használ. A szív az élet forrása. S amikor gondjaink vannak, akkor a szívünket egy különleges érzés keríti a hatalmába. Szorongunk és kétségbeesünk, amikor gondjaink vannak, de megtelik a szívünk örömmel, ha életünk révbe ér, eredményeink, ünnepeink vannak. S milyen jó annak, aki a szíve szorongását a legkevesebb alkalommal kell, átélje, azt megtapasztalja. A zsoltár írója az enyhületet Istentől várja. Nem azt mondja, hogy megszüntesse, hanem hogy enyhítse, vagyis tegye elviselhetővé. Alkalmazkodni szeretne a helyzetéhez, és ezt a folyamatot az Istennel együtt akarja megélni. Be van kerítve a gondokkal, bajokkal. És vágyik a szabadulásra. Istenre hagyatkozik, tőle várja a szabadulást. Milyen jó lenne, ha ma is minden ember az Istentől várná sorsa jobbra fordulását, és tenne is azért valamit, hogy megváltozzon és szabadabb legyen az élete.

Ez a földi élet korlátok közé szorít bennünket. Éppen a lelki életünk az, ami felemel és megláttat, éreztet egy olyan világot, ahol örökké élni fogunk. Egy olyan világot tapasztalunk már ezen a földön, ahol béke, szeretet és jóság uralkodik.

III.” Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet és bocsásd meg minden vétkemet!” Bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat. A bűnhődés egy folyamat, melyen mindannyian keresztül megyünk. Amikor elkövetünk egy tévedést Isten vagy ember ellen, akkor a lelkiismeretünk tiltakozik. Vádol, nem enged nyugodni abban a sajátos élethelyzetben. Ki akar emelni abból a fertőből, melybe akarva, vagy éppen akaratlanul jutottunk. Ehhez pedig szükséges az önvizsgálat. Szembe kell, nézzünk magunkkal és a tényekkel. Foglalkoznunk kell a következményekkel. Mert a bűnt követi a bűnhődés és jó, ha időt és lehetőséget adunk magunknak, vagy éppen a környezetünknek, hogy jóvá tegyék azt a cselekedetet, vagy éppen szóbeli bántást. A szentírásban nagyon szép példák vannak arra nézve, amikor, személy, család, vagy éppen maga a nemzet magán viseli ezt a bűnhődést.

A megbocsátás akkor következik be, amikor az önismeret teljes és őszinte. Ha igazán megbánjuk tettünket. S ha teszünk is érte, hogy az adott helyzet megváltozzon.

IV.” Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel.” Az ószövetség világában az ellenségkép mindig ott van a tanításokban. Izrael, több alkalommal megtapasztalja az ellenség elnyomását. Éhínség, az ország leigázása, a szabadság elvesztése járt együtt az ellenség győzelmével. Jézus tanításában ezek már nem külső erőként, hanem belső veszélyforrásként merül fel. Készek vagyunk- e önmagunkat legyőzni. Uralkodni nem más, hanem saját magunk felett. A gyűlölet teljesen megszűnik Jézus evangéliumában, amikor azt tanítja, hogy szeresd az ellenségedet.

V.” Tartsd meg életemet, ments, meg ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem.” A zsoltáros szerint már az élete is veszélybe került. Többé már nincs hatalma a saját élete fölött sem. Nincs lehetőségében az életét fenntartani. S ebben a szörnyű állapotban az Istenhez menekül.

A szégyen egy rettenetes érzés. Mert sok mindenért szégyellhetjük magunkat. Akár a külsőségekért, de talán még jobban a belső indulatainkért, az erőszakosságért, a magunknak valóságért. Mi, keresztények és vallásos emberek lassan kisebbségbe kerülünk. Kevesebben vagyunk azok, akik templomba járunk, s az imádság az életünk szerves részét képezi, mint azok, akik nem törődnek sem Istennel, sem emberrel.

A templom az a hely, ahova el lehet jönni, akár menekülni az élet bajai alól, s ahol enyhületet lehet találni, az élet kérdéseire válaszokat. Mert a szentírás, az Isten szava, s olyan bölcsességeket tartalmaz, mely minden keresztény ember számára megoldást nyújt.

VI.” Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem.” Becsület és reménység, lét olyan párosítás, mely életünk alapköveiként szolgálnak. A becsületünk, szavahihetőségünk mindennél többet ér. És az Istenben bízó ember mindig reménykedik. Reménységét Istenbe helyezi. Ez a reménység erőt ad. Szárnyakat ad, hogy száguldani tudjunk, legyőzzük e földi élet határait.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Van egy kérésem feléd. Nézz szét családod, barátaid, munkatársaid, szomszédjaid körében, és ha találsz magukra maradt, egyedül létben, magányosan élő embereket, akkor keresd fel őket. Vidd el számukra az örömhírt, hogy közeledik az advent! Gyújts egy fénysugárt a lelkükbe! Mondj el értük is egy imádságot! Hallgasd meg a bánatukat, osztozz a szomorúságukban! De tegyél bizonyságot az örömről, Ehhez a szolgálathoz Isten adjon örömöt, egészséget! Ámen.