Várakozni, valóban! 

 

 

Textus: Lk 2, 52- 53 „ Hatalmasakat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”

 

Ünneplő Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

 

Nemrég munkaügyi orvosi igazolást szerettem volna igényelni a református kollégium kérésére, mivelhogy vallásórákat tartok, s ezért sorba is álltam a poliklinikán annak megfelelő rendje szerint. Több, tíz percnyi várakozás után, az előttem levők lassan végezni látszottak. S amikor sorra kerültem, akkor közölték velem, hogy rossz helyen várakoztam, merthogy nem velük van szerződése az iskolának. Egy kicsit elszégyelltem magamat, s természetesen igyekeztem minél gyorsabban eltűnni a helyről, tudatlanságomban. Közben pedig egész nap azon gondolkodtam, hogy az adventi várakozásunk, az valóban mennyire felel meg a mi elvárásainknak. S ezen felül pedig ez év adventjén, vajon mit is vár el tőlünk a jó Isten?

Csíkszeredában történt a törvényszéki orvosi bizottságot váró szobában, hogy nagyon sokan igényelték a döntést, melyet csak ők adhatnak ki. A váróteremben nagy volt az izgalom, mert mindenkinek volt egy elképzelése, elvárása arról, hogy miképp kellene döntsön életükről, sorsukról a bizottság.

Volt, aki az édesanyját vezette ki a bizottságtól, s a gyámságot választotta, mert az Alheizmer kór, már kikezdte az édesanya elméjét. S nem ismert már meg senkit a családban.

Voltak, akik a szeretett családtagjukat szerették volna hazaszállítani a szülőfaluba és a korbonctan jegyzőkönyvére várakoztak, hogy végtisztességre kísérhessék szerettüket. Bűnügyi nyomozó is álldogált a várakozó teremben, és pillantásokat vetett a bejáratra, miközben várta a kislányt, akinek ügyét felvállalta, hogy többé már ne essen bántódása. S közben bent a szobában csendesen és nyugalommal folyt a munka, csak egy- egy csendes szó hallatszott ki, mintha az örökkévalóság békéje szólalt volna meg benne. Olyan is volt, aki a hajtási igazolványát szerette volna visszaigényelni, visszaszerezni, hogy még lehessen egy néhány kilométert megtenni azzal az öreg autóval.

Más esetben, az esti csendben, a gyászoló család, az édesanya koporsója mellett várta a rokonokat és szomszédokat a végtisztesség tételre. S a szürkületi órában egyszerre minden lelassult, a várakozás percei a régi gyermekkori emlékeket juttatták eszükbe.

Vallásórán történt, hogy a szentírási példázatot a diák olvasta fel, s a szavak és mondatok között felsejlett a tanítás izgalmas üteme, Isten igazságának csodálatos volta. A mondatok és szavak olvasása után várakozás volt, idő az átélésre, a tanítás megérzésére.

Kedves Gyülekezet! Ünneplő Testvéreim!

Több alkalommal láttam sérült gyermekeket nevelő szülök arcán, hogy mekkora volt a várakozás egy mozdulat megtételére, egy hang hallására, egy gondolat elmondására. S az ők számukra csak egy szemrebbenés, az arcnak az átváltozása, egy testrésznek a mozdulata mekkora sikert jelentett. A siker kapcsán érzett öröm több volt minden földi eredménynél, mert a látható mozgás, tapintás, vagy éppen érzékszerv működése, ami számunkra egészségesek számára néha annyira természetes, az valami földön kívüli állapot volt. A lehetséges megvalósulása, a kívánt eredmény tudatosítása. Az éppen már vagy még nem működő életre keltése.

A hívő, keresztény ember ma is így várja Jézus születését. Úgy mint, aki kint áll az ajtó előtt, és elfeledi, azt ami bent igazán történik. Talán még abban sem biztos, jó helyen jár e!  Úgy várja, mint aki rábízza magát Isten szeretetére és engedi, hogy Ő intézze és rendezze élete legnagyobb dolgait. Odahelyezi életét Isten tenyerébe, akit már sokszor megsértett és durvaságával megsebzett az élet, hogy őt meggyógyítsa. Lehajtja fejét és elsírja bánatát, hogy könnyei tisztára mossák lelkét, és könnyítsék bűnei terhét. Lágyan hajol alá, s engedi Isten kezét testén érezni, hogy Ő legyen, aki ösztönzi, lépését vezeti, életét egyengeti.

A felolvasott szentírási versek is a Messiás eljöveteléről szólnak. S hitem és tudásom szerint a következő a mondanivalója:

I.„ Hatalmasakat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. Mária fogalmazza meg az ő énekében ezeket a gondolatokat. Vagyis minden, ami ebben az életben történik az Istentől függ. Isten helyezi oda a hatalmasokat az ő trónjukra. De, ha visszaélnek hatalmukkal, ha nem megfelelően bánnak királyságukkal, akkor Isten ledönti a trónjukról. A megalázottak pedig, akik elnyomatásban és szenvedésben élnek, azokat az Úr felemeli. Két végletről énekel Mária a várandós édesanya, a hatalmasokról és megalázottakról. És Istennek egy új arcát mutatja meg a világnak. A könyörületes és irgalmas Istent. Isten már nem marad a történelem uraként valahol távol az emberektől, hanem közel hozza ez az ének az emberek világához. Ezek a szavak valahol könyörgések is, s az énekben elmondott imádság kétszeresen is fohász Istenhez. S mi, akik ma ezt mondjuk, újból megerősítjük, hiszünk Jézus születésében. S abban, hogy ezáltal Isten ma is meg akarja változtatni ezt a világot. Könyörülni akar rajtunk. Időt és lehetőséget adni a változásra.  

II.” Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” Ma egy olyan világban élünk, amikor az éhezés szinte már nem is ismert  a mi társadalmunkban. Talán a nagyszüleink, dédszüleink tapasztalták meg  a világháború idején. Vagy városon volt hiánycikk az élelem és húsért, tejért, kenyérért sorban kellett állni.

Bár az éhezés gondja megoldódott és a mélyszegénység felszámolódni látszik, mégis éhezőket látunk magunk körül élni. Vagy éppen mi éhezzük az isteni szeretetet. Karácsonykor ez az isteni szeretet születik meg a földre. Amelyre oly nagy szükségünk van, mai embereknek. Hiszen éhezzük a szép szót, a nemes gondolatot, az igazi barátot, az érző családtagot. Annyi minden megsérti az életünket, s sebek garmadával sikolt az égbe a lelkünk.  Mint ahogyan József Attila: Betlehem című versében fogalmazza meg,

A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,

csüggedt borókán fészkel a homály.

Tömpe szobácska vert földjére dűlnek

két botos pásztor és három király.

Vass Albert írja: Az én titkolt karácsonyom novellájában, a szülők az újságpapír fölé bújtak, vártak valamit csendeset és szépet. És ebben a csendes várakozásban, ahol már minden a magyar világ végéről beszélt a mezőségen, a gyermeki lélek vágyott a csodára. A karácsonyfára, az ünnepre, ennek varázsára. S nem múlhatott el a szenteste anélkül, hogy ne öltözött volna ünneplőbe. Ne gyújtott volna karácsonyi gyertyát, ne próbálta volna meg a lehetetlent is, hogy legalább egy órácskára ünnepet szenteljen. Gyermekiesen, titkoltan, ünneplőben.

III.” Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról.”

Fodor Sándor csodálatosan fogalmazza meg az egyik novellájában, megrajzolva a sajátos erdélyi, családi helyzetet a világháború évei után. Az édesapa nem tér haza a háborúból. Felesége és gyermekei csak annyit tudnak róla, hogy életben van, és a szörnyű fogság évei alatt alig van betevő falata. Mint minden más székely család, ők is csomagot szeretnének  küldeni a messzi Oroszországba, hogy széppé varázsolják az ünnepet. A nagyobbik fiúgyermek munkát akar vállalni csakhogy pénzre tudjon szert tenni, melyből szalonnát vásárolva, édesapjuk messzi távoli létét tudják könnyebbé tenni, éhségét csillapítani. Karácsony tájékán a Csíkszeredai piacon jut a tudomására, hogy jó üzleti lehetőség van a fenyő eladásában. Így kistestvérével, miközben édesanyja dolgozik, elindulnak fel a hegyekbe, hogy fenyőt hozzanak onnan, és azoknak árából szalonnát, élelmet vásároljanak az édesapának. Ám a két kisgyermek a konyhakéssel nehezen tudja kivágni a fenyőfákat, az erdőbeli hóban mélyre süppednek. Kezük a fenyőfa szárára fagy miközben  hideg, havas eső mossa az arcukat. Lassan a fáradtságtól egyenként elhagyják a fenyőfákat,  a cipők is elszakadoznak, s a hideg jeges hó, kerül be a lábszárukba. Az esti szürkületben egyre már csak arra gondolnak, hogy még legalább egy keveset tudnak küldeni a fenyőfák árából élelmet vásárolni az édesapának. De később már az is elég, ha hazaérkeznek, s a téli fagyban Isten oltalmazza az ők életüket.

Ilyen felkarolásoknak lehetünk mi is a tanúi és bizonyságtevői életünkben Jézus születésének. Hiszen vele és tanítása által mi is menteni akarunk. Egy személyt, családot, kisebb- nagyobb közösséget.

Beszédemet egy rövid történettel zárom, John Wayne Schlatter: Varázskavicsok

 

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen vakító fényesség vette őket körül. Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik. Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.

Végül így szólt a hang:

- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, pásztorok csalódottan néztek egymásra. Arra számítottak, hogy a lét örök titkai tárulnak föl előttük, melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak. Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk. A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket, hogy lehajoljanak néhány kavicsért, és bedugják a nyeregtáskájukba, miközben dühösen morgolódtak.

Egy napi vándorlás után tábort ütöttek, s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba, felfedezték, hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott. Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot.

Ünneplő Testvéreim! Vándorok vagyunk, és élményeket, emlékeket, fizikai és lelki- szellemi értékeket gyűjtögetünk. Sokszor nem is sejtjük, hogy egy beszélgetésnek, egy találkozásnak, egy kézfogásnak mekkora értéke is van. S lehet évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen gyémántok és drágakövek alakultak ki kezünkben, életünkben, nevelésünk és imádságaink által. Hiszen ezek a gyémántok, drágakövek a mi szeretteink, gyerekeink, szüleink, házastársaink és testvéreink. Isten segítsen ezen drágakövek megtalálásában és értékelésében. Ámen.

 

 

Elmondtam 2019. december 15- én.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc