Viharban, félelemben

Textus:  ApCsel 27, 33- 36 „ Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra bíztatta, hogy egyenek. Így szólt:  Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszála sem a fejéről. E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek."

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Ez év ökumenikus miséin és istentiszteletein minden alkalommal Pál apostolról hallottunk. Mert az apostol Jézus tanításainak legnagyobb tanúságtevője. Találkozása Jézussal a damaszkuszi úton számára egy olyan élményt jelentett, amit senki és semmi nem tudott többé lerombolni. A Saul, Saul miért üldözöl engem, hang és gondolat egy egész életre elkötelezte őt Jézus Krisztus mellett. Többé már nemhogy üldözné a keresztényeket, hanem a gondjaiba veszi őket, és általa valósul meg a kereszténység igazi térhódítása. Isten terve volt az, hogy egy zsidóból lett keresztény legyen a pogányok között a legnagyobb próféta. Aki olyan erővel, és mélységgel tudja hirdetni Krisztus, a Jézus Istenről vallott felfogását, hogy gyülekezeteknek tízei, majd százai alakulnak meg.

 Pál apostolt egy Júliusz nevű százados viszi sok más fogollyal együtt Rómába. Sok idő telt el az utazás közben, a hajózás veszélyessé vált, s bár figyelmeztette őket, a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint amit Pál apostol mondott. Viharba kerültek és végül a megmenekülésnek minden reménye elveszett. Sokan éheztek is. Pál apostol ekkor áll fel, és elmondja, kár volt elindulni Krétából. Bizakodjatok, egy lélek sem vész el, csak a hajó.  Mert megjelenik neki az Isten angyala, aki ezt mondja: Ne félj Pál, neked a császár elé kell állnod! Bizakodjatok hát férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nekem azt megmondta. Tizennégy napig sodródtak az Adrián. Mígnem hajótörést szenvedtek. A hajósok el akarnak menekülni. De Pál apostol bíztatására a százados és a katonák megakadályozzák ezt, elvágják a mentőcsónakok köteleit és hagyják, hogy elsodorja az ár. Így kerülnek Málta szigetére.

Egy ilyen viharban, hullámok között töltik az életüket 2 héten keresztül. Nem látják sem a napot, sem a csillagokat. A félelem és a rettegés a tetőfokán van, a rémület már elvette a józan eszüket is. Mindent elkövetnének, csak hogy az életüket megmentsék. A gabonának és az élelemnek is egy részét a tengerbe dobálják, hogy könnyítsenek a hajó terhén. És ebben a viharos, félelmetes éjszakában egyszer csak Pál apostol elkezd arról beszélni, hogy megjelent neki az Úr angyala, és megjósolja, hogy nem esik senkinek bántódása. Egy hosszú időszak után érkezik a reggel. A virradat. Lassan eloszlanak a felhők, eláll a vihar, lecsendesedik a tenger. Érkezik az új kezdet. Egy új nap veszi kezdetét, más reménnyel, más hozzáállással, mélyebb hittel, nagyobb Istenbe vetett bizalommal.

Gyermekkoromban, amikor néha hajnalonként a mezőn jártam, valami rendkívüli érzés járt át. A látóhatár mögött a nap még láthatatlan volt, de érezni lehetett a fényt, tapasztalni a friss levegőt, látni, ahogyan az első napsugár önmagát füröszti meg a harmatcseppekben, és észlelni, ahogyan az alvó világ éltre kel. Szinte egy szempillantás alatt elillant a sötétség és szülőfalum völgyét betöltötte a nap gyönyörű varázsa.

Valahogy így képzelem el Pál apostol teológiáját is, tanítását Jézusról, Istenről, akinek munkássága, mint a felkelő nap fénye eloszlatta a zsidók gyűlöletét, büszkeségét, és fényt vitt a pogányok világába. Az apostol nem tétlenül nézte, hogy a világ megváltozzon, hanem tett is érte. A virradatot itt a hajón is azzal érte el, hogy arra bíztatta az embereket egyenek és készüljenek fel arra, megmenekülnek. Isten csodája van abban. Hogy 14 nap után, újból virradat köszönt rájuk. De ezzel az új nappal, ők már tudják, mit kell, kezdjenek. A viharban és a félelemben el voltak csigázva, ki voltak merülve. Már senki nem gondolt arra, hogy megmenekülnek. És az apostol, amikor még a hajnali sötétség borítja az eget, s talán csak úgy derengett az ég alja, ő arra bíztatja a foglyokat, utasokat, katonákat és a hajósokat, hogy egyenek, mert ezzel is megmenekülésüket szolgálják.

De mielőtt ennének, mindenki szeme láttára hálát adott az Istennek, utána megtörte a kenyeret és enni kezdett. A veszély elhárulása, a vihar elvonulása után, még csak alig dereng, de Istené a hála, az életért, a megmenekülésért, az élelemért és mindazért a tettért, amely ezen az úton is végig kísérte az ő életét. És erre mindannyian nekibátorodtak és ők is enni kezdtek.

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Elgondolkoztam azon, hogy vajon a helyzet tesz- e egy- egy személyt naggyá és emlékezetessé, vagy éppen az ember az, aki azt az eseményt felejthetetlenné varázsolja mások számára. Mert hitem szerint Isten az apostolt még fogoly sorsában is prófétává teszi. Akkor, amikor kijelenti, hogy maradjanak a kikötőben és várják meg a kedvező időjárást. Vagy amikor elmondja, hogy az Úr angyala megjósolta neki, hogy senkinek még a haja szála sem fog meggörbülni. Vagy amikor szól a századosnak és a katonáknak, hogy a hajósok ott akarják hagyni őket a viharban és a saját életükkel vannak elfoglalva. Vagy, amikor a szigeten egy vipera marja meg a tűz mellett, és neki semmi baja nem esett.

A mi emberi életünk is egy hatalmas nagy utazás. És vándorolunk alkalmas és alkalmatlan időben. Isten felénk is küld jeleket, hogy felfogjuk, megértsük az idők szavait. De sokszor, akárcsak a hajósok semmibe vesszük az intéseket, isteni figyelmeztetéseket. Többet adunk az emberi alkotásra és tudásra, mint a hit és a vallásosság mélységes bizonyosságára. A felszínen nagy a jókedv, határtalan az öröm, fényben úszik a város. S úgy tűnik, hogy mindenki élete a biztos révbe ért. Nincs vihar, nem magasak a hullámok, zátonyra sem fut sok személynek az élete.

Pedig a mélységben örvények vannak, kavarognak az indulatok, egymásnak csapnak az akaratok. A sötétség mély erői ma is vadul tombolnak, hogy emberi életeket süllyesszenek el, vagy léket üssenek egy család, egy közösség hajóján. A gyűlölettől és meg nem értéstől ma is sötétté válik az égbolt. És csak imádkozni tudunk. Könyörögni azért, hogy a hajnal, a pirkadat megérkezzen. Hogy a kormányosok a viharban ne meneküljenek el a hajóról. Hogy hajóink horgonyai olyan mélyen kapaszkodjanak bele Isten szentségébe, amit soha semmi nem fog kiszakítani onnan. Melyek a zátonyra futások elől mindig és mindenkor meg fognak menteni.

A külső fény és fizikai jólét, a gazdagságért való hajsza, a kapzsiság ma sem hozza el Isten világát. Csak körül kell néznünk és értékelnünk az elmúlt év történéseit szűkebb és tágabb környezetünkben. Amikor a keresztény erkölcs, az isteni törvény nem győzedelmeskedett. Vagy éppen az emberi akarat, az egyéni, akár egy kisebb közösségi csoportosulás akar meggyőzni a saját igazáról. Többségünktől messze van még a keresztény erkölcs, amit oly gyakran hangoztatunk, s vádoljuk a nyugatot, hogy mennyire eltért a kultúránktól. A szekularimzus, a liberalizmus, a csak a személy érdeke már minket is érint. Az ajtóinkon kopogtat. Ma már elfogadjuk a válást, a gyermekek elhagyását, nehézségnek vesszük a szülőkről való gondoskodást. Sokszor az egyházi szertartásokat is csak úgy szokásból gyakoroljuk, de hiányzik az abban való elmélyültség, a lelki, hitbeli szellemi odaadás. Nem járunk templomba, nem imádkozunk, nem hiszünk Istenbe, mert ez csak a maradiak, az idősek dolga.

Mély és hatalmas hullámok kavarognak bennünk. És ha nem töltjük meg a lelkünket, szívünket, hittel Istenbe vetett bizalommal, félő, hogy zátonyra fut az életünk. Mert elveszhetünk ebben a nagy mélységben, amit ma az egyén, és a személy diadalának neveznek. Összetörik az életünk, a hitünk az istenképünk, és nem lesz, aki mellettünk sírjon, vagy éppen vigasztaljon. Akárcsak Pál apostolt, Isten minket is a bizonyságtevésre hívott el. Mert éppen az által válunk naggyá, ha kitartunk, ha hősiesen viselkedünk a viharban. És ha meg nem torpanunk Istenről, mindig és mindenkor bizonyságot tenni.

Beszédemet egy történettel zárom, melynek címe: A mag

"A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé - a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van.

 De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.

A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna - a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná "hová?" és "miért?" Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá."

Az isteni úton való járáshoz is mély hit, feltartozhatatlan vonzalom kell. S ezen a héten az imádságokkal ezt az utat kövezzük, és ezt a csirát akarjuk minden életből könyörgéssel elindítani. Ebben segítsen minket az Isten. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc